[Látó, 2008. július]
Véletlenül jutottam el Izlandra. Annyira véletlen volt, hogy nem is emlékszem, hogyan, de egyszer csak ott voltam. Nem a valóságban, hanem virtuálisan. Ráklikkeltem, és odaröppentem.
És egyszer csak magyarokra bukkantam. Izlandon ugyanis, legalábbis azon a honlapon, ahol barangoltam, követendő példaként emlegetik a magyar nyelvvédők és nyelvújítók munkáját. Mert Izlandon különös gonddal ápolják a nyelvet. Például negyvenféle szél fúj ott, és ők azt akarják, hogy valahánynak izlandi neve legyen. Sőt, a világ összes szelének. Ahogy a magyar nyelvápolók és -újítók magyarították a kémiai elemeket, ők úgy akarják izlandiasítani a szelek nevét. Legyen higany a merkurius, légeny a nitrogén, éleny az oxigén, zöldlő a klór, mondták a magyarok, és a szelek nevével hasonlóképp próbálkoznak az izlandiak. (Legyen a bóra: feneyjabál!)
Az izlandi nyelv nagyjából olyan, mint a 11. századi óskandináv, ezért aztán a skandináv nyelvészek számára Izland nyelvi mélyhűtő. Jégország, nem csoda. Jóllehet Izlandnak kiváló a padlófűtése, télen is vígan lehet lubickolni a meleg tavakban, és mezítláb lehet a köveken járni. Izlandiul nem is mondják Jégországnak, hanem csak Szigetnek, vagy úgy, hogy Lydveldid, azaz Köztársaság. (Mostanában Bolyai János feljegyzéseit lapozgatom a Teleki Tékában, hihetetlen mennyiség. Csokoládépapírtól kezdve színköri plakátokig mindent teleírt, ami a keze ügyébe került. Ő például a respublicát közjó-országnak magyarítja soha el nem készült Múlt-tanának egyik torzójában.)
Nekünk nincs nyelvi mélyhűtőnk. Nemigen tudjuk, milyen volt a magyar beszéd ezer évvel ezelőtt. De azért nem állunk itt emlékezet nélkül. Ami az ónorvégnak Izland, az nekünk a könyv.
Mennyi mindent megtudhatunk a régi magyarokról, ha nyomukba szegődünk a könyvek hajóján! Mi mindent megtudhatunk, ha egy-egy régi könyvön átvitorlázunk az időn, és megérkezünk eleinkhez. A gályarabságra vetett prédikátorokhoz, vagy közelebbi szigetre, mondjuk a partjainknál fekvő Nyugat folyóirathoz. (Én egy könyvből, pontosabban a lapjai közé préselt leletből tudtam meg azt is, ott a Teleki Tékában, hogy a kétszáz évvel ezelőtti szúnyogok sokkal nagyobbak voltak, mint a mostaniak, vagy ha másképp nem, hát vérmesebbek a könyvtári olvasók.)
De mire jók a kortársi könyvek? Nos, azok olyanok, mint a frissen szedett cseresznye. Mert jó dolog karácsonykor cseresznyét enni, de az igazi élvezet: májusban enni a ropogós májusit. Lüktet az ínyünkön. Nehéz pontosan elmondani, miért élvezet ez, de azt hiszem, felesleges is. Magától értetődő.
És hogy mit ne várjunk a könyvektől? Van, aki szerint a könyveket nem lehet leszüretelni, mint a cseresznyét, nem lehet megölelni, nem lehet sétáltatni, nem lehet veszekedni velük. Szerintem lehet. És sok egyebet is.
Viszont ne várjunk tőlük tudományt. Vagyis ne úgy olvassunk egyetlen könyvet sem, mintha lexikon volna. A Nagy Pallas például felsorolja a higany gyógyító tulajdonságait, egészen precíz tudományossággal. Aztán pár évtized múltán kiderült, halálos csapás volt minden higanykúra. Szegény Bolyait Jánost is higannyal kezelték félre. Ne tudományt várjunk, legfeljebb szórakoztató tanulságot. A jó Plinius azt írja lexikonában, hogy kétféle villám van. Úgymint hangos villám és néma villám. És azt is megfigyelte, hogy éjszaka sokkal több a néma villám, mint a hangos.
Van azonban a könyvekben valami, ami nem tudomány, mégis tanít. Ez a művészet. Azt nyugodt szívvel elvárhatjuk a könyvektől. Sőt, csak olyan könyveket érdemes olvasni, amelyekben művészet van.
De hogy mi is a művészet, azt megint nehéz volna pontosan elmondani.Mondhatnám: a cseresznye sem magyarázza el, mi a cseresznye. És hiába is magyarázná el, ki a bánat értené, aki nem evett cseresznyét. Mindenesetre találtam Bolyainál, a sok-sok telerótt papírlap egyikén egy megfontoltan, szép szabályos betűkkel feljegyzett, nagyon világos mondatot: „a művészet adott jelrendszeren belül kifejezett koherens szenvedelem".