SZEREPLŐK

FEHÉR KIRÁLY
MIRKÓ, királyfi
MÁRKÓ, nagyobbik testvér
MARINKÓ, kisebbik testvér
KRISZTINA, cseléd
FEKETE KIRÁLY
FEKETE VIRÁG, a Fekete király lánya
BANYA
KUTYAFEJŰ
GEBE, később TÁLTOS
LOVAK
KATONÁK

1. JELENET
Királyi udvar, istállóval, ide nyílik a király szobájának ablaka is. A királyfiak az udvaron erőpróbát tartanak, vívnak, súlyt vetnek, célba lőnek… Mindeközben látjuk a királyt, aki szomorúan ül az ablakban, meg se rezzen az erőpróbáló ifjak zajongásától.

MÁRKÓ  Na, Marinkó, tehát mégis
a bátyád az erősebbik…
MARINKÓ Lehet, Márkó, légy te erős,
én hadd legyek az okos…
MIRKÓ  Én meg tudtam már előre
hogy a sorsom sem erőre,
sem az észre nem visz győzni…
hagyjuk abba, már lebőgni
nincsen kedvem, jó bátyáim…
MÁRKÓ  Nehéz is, ha eszed nincs
itt velünk a küzdelemben –
apánk nézed, megfigyeltem,
kémleled az ablakán át…
MARINKÓ  Hogy viseli nagy bánatát…
… hallod egyre a sóhaját…
MIRKÓ   … ki se néz ránk, könnye pereg…
MÁRKÓ  … de a másik szeme nevet…
MIRKÓ   … de miért, hogy az egyikből
folyton csak a könnye perdül…
MARINKÓ  Nem vár senkit…
MÁRKÓ  Egyre csak vár…
MARINKÓ  Idegen lett…
MIRKÓ   Ő az apánk!
MÁRKÓ  Ő a híres Fehér király…
MARINKÓ  Fehér király… Mióta vár…
MIRKÓ   Kire vár? Mire vár?
MÁRKÓ  Kérdezzük meg…
MIRKÓ   Elment az eszed…
MARINKÓ  Ismerlek jól, te megteszed…
MÁRKÓ  Nem úgy van az! Leszek első…
MARINKÓ  Aztán indul a középső…
MIRKÓ   Tudtam, megint lemaradtam…
MÁRKÓ  Jöhetsz öcsém, hogyha… (nevet) baj van…
(A három fiú egymás felé nyújtja a kezét)
HÁRMAN  Rajta, testvér, kart a karba,
három fiú így akarja,
apja szeméből a könnyet…
FEHÉR KIRÁLY (kinéz az ablakon)
Mit zajongtok kinn, legények…
Unalmas nektek az élet
udvarunkban? Egyre-másra
rezzenek a kurjantásra… (Eltűnik az ablakból)
MÁRKÓ  Nagy lehet atyánk gondja…
MARINKÓ  Nincs iránya, csak hangja…
MIRKÓ   Ha beszél, se mondja…
MÁRKÓ  Mi baja hát?
MARINKÓ  Nevető szemével mit lát?
MÁRKÓ  Mit lát a síró szemével?
MIRKÓ  Hová mereng nappal és éjjel…
MÁRKÓ  Megyek, megkérdezem…
MARINKÓ  Én a haragját rettegem…
MÁRKÓ  Megyek, a szemébe nézek…
MIRKÓ   Melyikbe? A szikrázóba? A könnyezőbe?
MÁRKÓ  Hátha sok sírásának mi vagyunk oka?
MARINKÓ  És a nevetésnek? Mennyire ostoba…
MIRKÓ   … helyzet… Engem is hajt valami, hogy menjek…
MÁRKÓ  … be hozzá… engem illet a jog…
MARINKÓ  Mi meg várunk, s lélekben teveled
MIRKÓ   … vagyunk, Márkó bátya…
MÁRKÓ  Én is okosabb leszek utána…
A cseléd jön
CSELÉD  Fiatal urak, csendesebben,
édesapjuk ott bent szenved,
egész nap a könnye pereg…
MIRKÓ   De az okát ki mondja meg?
MÁRKÓ  Már csak tebenned bízik meg
jó Krisztinánk… hisz cselédje
te vagy neki sok-sok éve…
MARINKÓ  Mit cselédje, bizalmasa…
CSELÉD  Bennem rejtve marad titka.
Megmondja, ha ideje lesz…
Királyfi! Most meg hova megy?
MÁRKÓ  Apámhoz… Lássuk, megöl… vagy megölel…
CSELÉD  Fiatal vér… Onnan ered,
ahová most térni készül…
MIRKÓ   Indulj, Márkó! Marinkó készülj…
S készen vagyok én is menni…
MÁRKÓ  S kinek titkát elbeszéli…
MARINKÓ  Megosztja a többiekkel…
MÁRKÓ  Tegyük végre azt, amit kell!

2. JELENET
Trónterem. A király a trónon ül, meglepődve néz betoppanó fiára.
MÁRKÓ  Királyi apám, engedtessék
nekem, ha most megkérdezném,
miért, hogy atyámnak egyik szeme
könnyel van folyton tele,
s miért, hogy a másik
nevetéshez felparázslik…
FEHÉR KIRÁLY  Menj most, fiam, mert haragom,
veled szemben sem tarthatom
vissza, s végén olyat teszek,
mire gondolni sem merek…
Mivel a fiú nem mozdul, feléje dobja a buzogányát. Márkó riadtan menekül kifelé, de az ajtónyíláson máris nyomul befelé Marinkó.
MARINKÓ  Király apám, kérve kérem,
arról meséljen most nékem,
egyik szeme miért sír-rí,
másik szeme miért nevet,
hogy van, hogy egyszer a síré,
máskor meg a magos mennyé…
Mintha várna, arca olyan…
Napsütés, s megáradt folyam…
FEHÉR KIRÁLY Itt volt bátyád, elzavartam…
Buzogányom felé dobtam…
Rosszkedvemet mit kutatod,
magadat miért mutatod
termemben, hol sírás lakik,
tűnj el, fiam, tűnj el amíg…
Nem fejezi be, elragadja az indulat, fölemeli a buzogányát, és a fiú felé
dobja. A második fiú is riadtan menekül. De a helyén máris ott áll Mirkó.
MIRKÓ   Királyi atyám, a termedbe lépve
szorongva kérlek, áruld el nékem,
mi bánt, hogy szemed mindig könnyes.
KIRÁLY  Te is itt vagy, apró kölykem,
te is zaklatsz, te is zargatsz,
itt a válasz, ezt akartad…?
(Feléje hajítja a buzogányt, de a fiú elkapja a hatalmas fegyvert,
és mosolyogva odaviszi az apjának a trónhoz.)
MIRKÓ   Tessék atyám, buzogányod
a kezedhez felajánlom,
ha halálom tényleg kéred,
üss fejemhez, hogy a résen
át a lelkem égbe szálljon,
hogyha segít, én nem bánom
rajtad ártatlan halálom.
A király meghatódva öleli magához a fiát.
KIRÁLY  Látom, helyén van a szíved
Mirkó fiam, és az eszed.
Elmondom bánatom okát,
el a szemem vidámságát.
Az tesz engem szomorúvá,
az folyton várakozóvá,
van nekem vitéz barátom,
Selyemréten nagy királyom,
ő fekete, én meg fehér,
ketten voltunk napfény s az éj,
nagy csatákat együtt vívtunk,
mulatságban együtt ittunk.
De egy napon utunk elvált,
s bár ígérte, megtér hozzám,
soha többé  nem jött aztán…
MIRKÓ   Hát akkor hol késlekedik?
KIRÁLY  Nagy hadakkal hadakozik,
egyet levág, terem száz új
ellenség, s csak hadakozik
velük éjjel, velük nappal,
Selyemréten cseng a karddal,
hadakozik ezer karddal.
MIRKÓ   Ezért nem jön hát?
KIRÁLY  Hogyha egyszer elfogynának,
fölkeresné palotámat,
együtt lennénk, öregednénk,
meg is halnánk, ketten, békén…
Mirkó kinyitja az ajtót. Ott állnak a testvérei.
MIRKÓ   Bejöhettek testvéreim,
az történt…
MÁRKÓ         hallottuk kint…
MARINKÓ  … egyik szeme hogy miért sír.
MÁRKÓ  Már áruld el, másik szemed
miért boldog, miért nevet?
KIRÁLY  Másik szemem azért nevet,
mert van három fiam nekem,
mind a három bátor, erős,
királyi vér, igazi hős…
MÁRKÓ  Megkeressük a barátod…
MARINKÓ  Visszahozzuk örömödet…
MIRKÓ   Ki induljon megkeresni…
MARINKÓ  Selyemréten föltalálni…
MÁRKÓ  Én megyek, én vagyok az öregebb…
MARINKÓ  Én megyek, én vagyok az okosabb…
MIRKÓ   Én megyek, mert én beszéltem…
MARINKÓ  Mész te… mindjárt mondom… mégse…
MÁRKÓ  Elsőnek a szerencsémet
én próbálom Selyemréten.
Arany lovat nyergeljétek,
arany nyerget rátegyétek,
tarisznyámat megtömjétek,
arany kardom készítsétek,
arany páncélt kihordjátok
nagy utamra engedjetek.
KIRÁLY  Menj, de vigyázz, nagy az út…
MIRKÓ   A fontos, hogy hazajuss…

3. JELENET
A királyfiak búcsúzkodnak. A cseléd hozza a tarisznyát, Márkó nyakába akasztja.

CSELÉD  Kísérjen utadon szerencse,
Márkó királyfi, indulj Keletre.
Három hídon kell átjutnod,
aztán szörnyű harcot vívnod
feltámadó katonákkal,
majdnem hogy az alvilággal…
MÁRKÓ  Nem félek én senkitől se,
esztendőre visszatérve
hozom apám cimboráját,
elapasztom a sírását.
Elvágtat.

4. JELENET
A színpadon eltelik négy évszak, a király várakozik. Márkó visszatér, kezében egy réz-deszkaszál.

KIRÁLY  Eltelt az év, megtért fiam,
de nincs vele a barátom.
Mondd el, Márkó, merre jártál,
azt a deszkát miért tartod
kezedben?
MÁRKÓ  Jó atyám, csak mentem-mentem,
meg nem álltam, mindig mentem,
míg egy hídig el nem értem,
réz az összes eresztéke,
réz az összes nagy deszkája,
lovam onnan már csak hátra
tudott menni, s nem előre,
lásd, ott voltam, ezt belőle
törtem neked, a rézhídból,
lásd, mit tudtam, mind megtettem.
KIRÁLY  Hej, Márkó, de más vagy, mint én!
Mikor voltam ifjú legény,
egy nap kellett a rézhídhoz
érnem, neked egy év, még hogy
te hoznád el a barátom,
szegény fekete királyom!
Sírj csak tovább, egyik szemem,
továbbra sincs társam nekem…
Marinkó királyfi lép elő.
MARINKÓ  Most a próba engem illet,
atyám, rajtad hogy segítsek.
Hátha több lesz a szerencsém,
ha engeded, máris mennék.
KIRÁLY  Indulj hát, Marinkó fiam,
utad szerencsével végezd,
szeretetem elkísérjen,
bajban óvjon, visszahozzon,
barátommal térj meg hozzám…
MARINKÓ  Másodiknak szerencsémet
én próbálom Selyemréten.
Ezüst lovat nyergeljétek,
ezüst nyerget rátegyétek,
tarisznyámat megtömjétek,
ezüst kardom készítsétek,
ezüst páncélt kihordjátok,
nagy utamra engedjetek.
A cseléd hozza a tarisznyát, Márkó nyakába akasztja.
CSELÉD  Kísérjen utadon szerencse,
Marinkó herceg, indulj Keletre!
Három hídon kell átjutnod,
aztán szörnyű harcot vívnod
feltámadó katonákkal,
majdnem hogy az alvilággal…
MARINKÓ  Nem félek én senkitől se,
esztendőre visszatérve
hozom apám cimboráját,
elapasztom a sírását.
MÁRKÓ  Jaj, de vigyázz, nagy az út…
MIRKÓ   A fontos, hogy hazajuss…

5. JELENET
A színpadon eltelik négy évszak, a király várakozik. Marinkó visszatér, kezében egy ezüst-deszkaszál.

KIRÁLY  Eltelt az év, megtért fiam,
de nincs vele a barátom.
Mondd, Marinkó, merre jártál,
azt a deszkát miért tartod
kezedben?
MÁRKÓ  Jó atyám, csak mentem-mentem,
meg nem álltam, mindig mentem,
a rézhídon túljutottam,
ezüst hídig is elértem,
ezüst összes eresztéke,
ezüst összes nagy deszkája.
Lovam onnan már csak hátra
tudott menni, s nem előre,
lásd, ott voltam, ezt belőle
törtem neked, ezüstdeszka…
Lásd, mit tudtam, mind megtettem.
KIRÁLY  Hej, Marinkó, más vagy, mint én!
Mikor voltam ifjú legény,
két nap kellett ezüst-hídhoz
érnem, neked egy év, még hogy
te hoznád el a barátom,
szegény Fekete királyom…
Sírj csak tovább, egyik szemem,
továbbra sincs társam nekem…
Előlép Mirkó
MIRKÓ   Már a próba engem illet,
atyám, engedj, mennem illik!
Hátha több lesz a szerencsém,
ha úgy látod, máris mennék.
KIRÁLY  Ne menj, kicsi fiam, Mirkó,
ez az út neked túl hosszú,
karod erős, ám még gyenge
szíved a sok küzdelemre,
maradj inkább, mert ha elmész,
ide többé vissza nem térsz.
MIRKÓ   Sose féltsen engem, apám,
megállom én bárhol helyem,
a barátját idehozom,
ellenséget felaprítom…
KIRÁLY  Látom, nem használ a szó,
isten veled, fiam, Mirkó…
Míg meg nem térsz, mindkét szemem
sós könnyeket, sírást terem.
A cseléd hozza a tarisznyát, Mirkó nyakába akasztja.
CSELÉD  Kísérjen utadon szerencse,
Mirkó királyfi, indulj Keletre!
Három hídon kell átjutnod,
aztán szörnyű harcot vívnod
feltámadó katonákkal,
majdnem hogy az alvilággal…
MIRKÓ   Nem félek én senkitől se.
Esztendőre visszatérve
hozom apám cimboráját,
elapasztom a sírását.
MÁRKÓ  Melyik ló kell? Már hozatom…
MARINKÓ  Melyik páncél? Fényesítem…
MIRKÓ   Magam megyek lovat nézni
istállónkba… És a többit
majd azután összeszedem…
Nem kell arany páncél nekem,
ezüst se, na, majd meglátjuk,
előbb azt a lovat lássuk…

6. JELENET
Mirkó a cseléddel az udvaron.

MIRKÓ   Mondd, Krisztina, mit kell tennem,
hogy a lovamat megleljem.
CSELÉD  Itt e csontkürt, apád kürtje,
varázs ennek minden hangja.
Ha megfújod, a ménesét,
száz aranylót, meg egy gebét
hazahívod – ez az egész.
MIRKÓ   Közöttük lesz-e majd a lovam?
CSELÉD  Köztük lesz, s nevetnek sokan
rajtad, mert nem aranylovat
választasz majd, hanem csak azt
a rossz csikót, azt a sántát,
mi a ménes mögött járkál.
Mirkó megragadja a csontkürtöt, beléfúj – hatalmas dübörgés-dobogás, gyönyörű aranyménes vágtat át a színen, de Mirkó a gebéjét várja. Kisvártatva besántikál egy rozzant, sovány csikó. Mirkó odalép hozzá, simogatni kezdi. Az aranyparipák sértődötten vonulnak be az istállóba.
GEBE   Tudom ám, hogy mért kényeztetsz,
gebeségem mért nem bánod,
Selyemrétre akarsz menni,
oda akarod vitetni
magadat – hát jól van, így lesz,
de addig még sok dolgod lesz…
MIRKÓ   Mondd, mit tegyek, s én megteszem.
GEBE   Az út előtt én is eszem…
MIRKÓ   Zabot? Árpát? Kukoricát?
GEBE   Nem, nem! Kemence parazsát
legalább egy tekenővel
hozz, attól kapok erőre…
Mirkó a cseléd segítségével hoz egy tekenő parazsat, a gebe befalja, megrázza magát, és átváltozik káprázatosan szép aranyszőrű paripává.
GEBE   No, kis gazdám, ne tátsd a szád,
kettőnkre még sok munka vár.
Oldaladra atyád kardját
kösd, s hozd istállóból nyergét.
Mirkó szalad az istállóba, megtalálja a régi szerszámot, bizony,
nagyon elcsodálkozik az állapotán.
MIRKÓ   Itt van, lovam, amit kértél,
nincs ezen már semmi épség,
vastagon áll a kosz rajta,
undoromat alig rejtem…
TÁLTOS  Egyet se félj, ez az, na most
várj csak még egy pillanatot,
reá fújok parázs-lehet,
s megifjodik, az is lehet…
A táltos ráfúj a szerszámokra, azokról eltűnik a kosz és a por,
gyémántszíjak és drágakövekkel kivert eszközök kerülnek elő…
TÁLTOS  Királyfinak királyi,
szerszámnak se akármi…
Kantározz föl, nyergelj föl,
de hátamra ne ülj föl.

Vezess ki a városból,
én vezetlek onnantól.
MIRKÓ   Vígy, paripám, ahogy tetszik,
ne állj meg a Selyemrétig!
Gondolatnál gyorsabban szállj,
nógatásra tőlem ne várj!

7. JELENET
Repülnek…

TÁLTOS  Nyisd ki szemed, kis gazdám,
mondd el, odalent mit látsz?
MIRKÓ   Úgy látom, hogy ott lent, messze,
réz-híd húzódik a ködben.
TÁLTOS  Egy deszkája nincs ott már,
azt vitte haza bátyád.
Repülünk tovább.
Repülnek. A paripa másodszor áll meg a levegőben.
TÁLTOS  Nyisd ki szemed, kis gazdám,
mondd el, odalent mit látsz?
MIRKÓ   Úgy látom, hogy ott lent, messze,
ezüst-híd gubbaszt a ködben.
TÁLTOS  Egy deszkája nincs ott már,
azt vitte haza bátyád.
Repülünk tovább.
Repülnek. A paripa harmadszor áll meg a levegőben.
TÁLTOS  Nyisd ki szemed, kis gazdám,
mondd el, odalent mit látsz?
MIRKÓ   Úgy látom, hogy ott lent, messze,
arany-híd remeg a ködben.
Két-két végén két oroszlán,
sörényüket borzolják ám…
TÁLTOS  Akkor hunyd le a szemed,
mert leszállok most veled.
A paripa leszáll a királyfival az üveghegy tövébe.
TÁLTOS  Szemed nyisd ki, nézz föl bátran,
mit látsz most a ragyogásban?
MIRKÓ   Éktelen nagy üveghegyet,
mely a mennyországra mered.
Fala meredek és sima,
ezen nem megyünk fel soha…

TÁLTOS  Akkor jól nyisd ki szemed,
mert megmásszuk a hegyet.
Elindulnak, fel az üveghegyen.
MIRKÓ   Magam alatt feketeség,
örvénylő sötét messzeség…
TÁLTOS  Az a földkereksége.
Inkább nézz most előre!
MIRKÓ   Véges-végig üvegösvény,
azon túl nagy, üres mélység.
TÁLTOS  Édesapád ötven éve
gyémántszeges patkót vert a
patáimra, nem csúszunk le,
fölcaplatunk most az égbe…
De azért a szemed hunyd le,
megszédülsz s mindennek vége…

8. JELENET
Haladnak, csúszkálnak felfelé az üvegszerpentinen.
TÁLTOS  Kicsi gazdám, nyisd szemed,
most, hogy mit látsz, hadd kérdjem meg.
MIRKÓ   Hátrafelé gyönge világ,
magam előtt vastag sötét,
fejszét akaszthatnék reá
olyan sűrű éji világ.
A nagy sötétséget hirtelen éles világosság váltja fel.
TÁLTOS  Elértük a Selyemrétet!
MIRKÓ   Látom, ott a ragyogásban
egy kicsinyke sötét folt van.
TÁLTOS  Fekete király sátra,
– édesapád barátja –,
ám te légy óvatos,
sátrához csodakardot
akasztott, álmában se
érje el ellensége.
Folyton-folyt vagdalkozik,
míg ő ott bent aluszik.
MIRKÓ   Nem akarom én bántani
apám barátját, és ami
igaz, én is álmos vagyok,
lefekszem a sátor elé
és alszom egy roppant nagyot.
TÁLTOS  Karddal mi lesz? Ne akarj
sebet kapni álmodban.
A parancsszó: kard, ki kard!
MIRKÓ   Parancsszómat halld: kard, ki kard!
Védj, míg álmom fogva tart!
Mirkó kardja kipattan a hüvelyéből, és őrizni kezdi a királyfi álmát.
A királyfi ezt látva megnyugszik, és álomra hajtja fejét a sátor előtt.
A fekete király felébred.
FEKETE KIRÁLY Lovam mellé idegen ló kötve.
Legényke alszik sátram tövébe’.
Megölhetném… Nem teszem, mert alszik…
Fölkeltsem? Ne keltsem? Elverjem? Ne verjem?
Megvágjam? Levágjam? – Azt hiszem, felkeltem.
(Ráförmed.) Ki vagy, öcsém, s mi járásbeli?
MIRKÓ   Mirkó királyfi vagyok,
ki kegyelmed keresi.
Fehér király az én apám,
ki otthon barátjára vár.
FEKETE KIRÁLY Te lennél barátom fia?
Szakasztott, mint ő, dalia,
ötven éve, hogy utoljára
csatáztunk, vigadtunk apáddal.
MIRKÓ   Vigadnánk akkor mi is most,
de tán csatázunk, mert amott
katonákat látok jönni,
meg se számlálhatnám, mennyi…
Kard, ki kard, ki a hüvelyből…
FEKETE KIRÁLY … pusztuljon el az ellenség.
Közösen aprítják a katonákat.
FEKETE KIRÁLY Lóra, öcsém, pattanj lóra,
fogjuk őket üldözőbe,
menekül még tizenkettő,
ha meglógnak, lesz százkettő,
lesz belőlük ezerkettő,
egymillió és még kettő…
Üldözőbe veszik a tizenkét katonát. Elérnek az üveghegy lábához.
A fekete király itt megállítja a lovát.
FEKETE KIRÁLY Mennék én, de nem tud a ló,
patáján kopott a patkó.
Lépne egyet, onnan csúszna,
egyenest a pusztulásba.
MIRKÓ   Te csak maradj, majd én megyek,
vadonatúj gyémántszegek
verve lovam patkójába,
az ellenséged nyomába
érek, várj itt, s visszatérek;
aztán együtt elindulunk,
apám háza fogad téged,
ott majd kedvünkre vigadunk.
Mirkó vágtat a tizenkét lovas után. Azok egyszerre eltűnnek,
mintha a föld nyelte volna el őket.

9. JELENET
Mirkó az üveghegy alján üldözőbe venné a katonákat, de azokat
szabályszerűen elnyeli a föld.
MIRKÓ   Ejnye, nem hiszek szememnek,
az előbb még erre mentek…
A földön egy ajtót vesz észre.
Hová vezet? Nem lehet jó
világ, melybe belenyílik,
de a lelkem úgyse nyugszik,
amíg végére nem járok…
Táltos lovam, te itt várj most,
Szervusz, világ, gyere, pokol,
embereddel találkozol!
Beleugrik a mélységbe.

10. JELENET
Sokáig zuhan, forog a semmiben, míg leér a pokolba. A tizenkét
lovas azonnal körülveszi.
MIRKÓ   Itt vagytok hát, pokol-lakók,
Kard, ki kard, ki, aztán ahol
éred őket, vágjad mindet…
A kard levágja mind a tizenkettőt.
Meglátja az ördöngös szülét, aki egy rettentő nagy szövőszék mögött ül,
és katonákat sző. Amint jobbra dobja a vetélőt, két huszár ugrik ki a szövőszékből, amint balra, két gyalogos katona.
MIRKÓ   Ennek aztán fele se tréfa,
ördöngös szüle szövőszéke
szövi egyre a katonákat,
egyet levágsz, három feltámad.
Kard ki, kard, ki a hüvelyből,
elébb ezt meg azt a kettőt,
aztán csapd le fejét ennek
a vén banya szüle szörnynek.
A kard lecsapja a banya fejét, de a fej kinő, sző tovább.
MIRKÓ   Ki látott már ilyet, hogy a
levágott fej visszaforrad,
kard ki kard, ki, a kezére
csapj, hogy fröccsenjen a vére!
A kard levágja a banya kezeit, de azok visszanőnek, és a rettenetes
szüle csak szövi tovább a katonákat.
MIRKÓ   Na, én mostan untam bele,
várj csak, rettenetes szüle,
egyre növő vén boszorkány,
lássuk, ki győz most e tornán.
Nem fogott a varázskardom,
nem fogott a vitézségem,
lássuk, hogy bírod a lángot,
hamu leszel, kósza kámfor.
BANYA   Kegyelmezzél, lovag, dicső,
nem hajt engem már a bosszú.
Karcsú voltam, harmatos, szép,
legszebb lány, ki valaha volt…
MIRKÓ   Szavad se hiszem…
BANYA   Szerelemre lobbantam egy
ifjú iránt, aki akkor
kezem kérte, mindent ígért,
de nászéjszakáig nem várt.
Fekete király volt neve,
fekete volt egykor szíve.
MIRKÓ   Na, ezt sem hiszem.
BANYA   Hűtlenségét úgy akartam
megbosszulni, hogy megöljem.
Húsz éve már, hogy harcolunk
egymással, de mégse bírunk.
MIRKÓ   Legyen vége már!
BANYA   Legyen vége már!
Elfáradtam a szövésbe,
leginkább a bosszulásba…
MIRKÓ   Szavad sem hiszem.
Lássuk-lássuk, készül-e
hamuból rettenetes szüle…
A banya szörnyen megrémül, könyörög az életéért.
BANYA   Mirkó, Márkó, vagy hogy hívnak,
letérdelek és úgy kérlek,
életemet kíméld most meg,
vesd el rettenetes terved,
mármint hogy engem megégess;
gondolj bele, itt vagy, és ez
pokol mélye, innen hogyan
jutsz fel ismét oda, honnan
lejöttél, hol vár a lovad,
Selyemréten vár a király.
MIRKÓ   Rendben, rettenetes szüle,
élj csak tovább, nem kapsz tüzet,
ha segítesz visszajutnom,
Selyemrétre visszatérnem.
BANYA   Hálából, hogy élve hagytál,
nesze, itt négy gyémántpatkó,
ráadásként, majd meglátod,
egyszer még jól jöhet neked.
Mirkó elteszi a patkókat.
MIRKÓ   Megköszönném, de útállak,
hanem most már tedd a dolgod,
röpíts fel a felvilágba,
egyenest a Selyemrétre!
A rettenetes szüle varázsszavakat mormol…
BANYA   Lengyel–kengyel–zalánbol,
patkó–pitvar–novákol,
kopasz macska nyivákol,
emeld–emeld–amarcord,
Selyemrétig felsodord…
Mirkó emelkedni kezd, már majdnem felér, amikor a fáklyáját belevágja
a lenti szövőszékbe, amely lángra gyullad.
MIRKÓ   Hogy biztosan felejtsd el a
bosszúdat, most felgyújtottam
szövőszéked, több katonát
nem szősz, megnyugszik a világ…

11. JELENET
Mirkó felbukkan a Fekete Király mellett. Az meglepődve néz rá.
FEKETE KIRÁLY Merre jártál, mit intéztél,
Mirkó fiam, még a kétség
bennem munkál, hol az ellen,
aki ellen folyvást mennem
kellett, kitől nem volt éjem,
nappalom, se békességem…
MIRKÓ   Ellenséged már egy szál se,
jössz te hozzánk vendégségbe,
apám szeméből a könnyet
kitöröljük mindörökre.
FEKETE KIRÁLY Hát, ha így van, azt mondanám,
birodalmam tiéd, s talán
jobb is nekem már pihennem,
az apáddal elmúlatnom
hátralévő időmet.
Vedd tőlem a Selyemrétet…
MIRKÓ   Meg ne sértődj, bátyámuram,
sem Selyemrét, sem az ország,
nem érdekel, csak hogy most már
mielőbb apámhoz menjünk…
FEKETE KIRÁLY Mindez szép, de nem mehetek,
hogy jutnék az üveghegyen
át elvásott gyémántszeggel,
lovam lába mind lecsúszna,
nyakam törném már félúton.
MIRKÓ   Mindjárt ütök én helyébe
négy új patkót, ezt cserébe
az ördöngös szüle adta,
életét hogy visszakapta.
Patkolnak, kalapálnak, aztán szélsebesen elindulnak a királyi udvar felé.

12. JELENET
Ül a Fehér Király a trónján, egyik szeme sír, a másik meg nevet. Néz Napkelet felé. Egyszer felpattan, sírós szeme nevetésre vált, megpillantja régi barátját, a Fekete Királyt.
FEHÉR KIRÁLY  Ihol jön…
FEKETE KIRÁLY … na, ihol jövök…
FEHÉR KIRÁLY  … évek óta…
FEKETE KIRÁLY … várok én is…
FEHÉR KIRÁLY  … milyen öröm…
FEKETE KIRÁLY … megköszönöm…
FEHÉR KIRÁLY  … Mirkó fiam…
FEKETE KIRÁLY … értem eljött…
FEHÉR KIRÁLY  … vígadjunk hát…
FEKETE KIRÁLY … én nem bánom…
FEHÉR KIRÁLY  … de a szemed…
FEKETE KIRÁLY … szemem mondod…
FEHÉR KIRÁLY  … enyém nevet…
FEKETE KIRÁLY … mind a kettő…
FEHÉR KIRÁLY  … tiéd közül csak az egyik…
FEKETE KIRÁLY … én észre se…
FEHÉR KIRÁLY  … de én látom…
FEKETE KIRÁLY … könnyem pereg…
FEHÉR KIRÁLY  … tudnám, mitől…
FEKETE KIRÁLY Most, hogy sorsom jóra fordult,
háborúktól megszabadult,
eszembe jutott a leányom,
az én Fekete Virágom,
így hívják. Szörnyű a sorsa,
mert a Kutyafejű fogja,
s nincs ki onnan visszahozza.
MIRKÓ   Merre lakik az a híres
Kutyafejű, nekem mindegy
föld alatt vagy föld felett
győzöm le a korcs ebet.
Visszahozom én a lányod,
vissza Fekete Virágot.
FEKETE KIRÁLY Hát, ha ilyen bátor lennél,
északra, s keletre menjél
később, onnan mind nyugatra
tarts, míg elvetődsz a partra,
ahol áll a palotája,
ott van rettegett országa.
MIRKÓ   Na, ha ott van, megtalálom…
FEHÉR KIRÁLY  Maradj, fiam, élted féltem…
FEKETE KIRÁLY Miért tennél ilyet értem…
MIRKÓ   Hogyha mondtam, már megmondtam,
lovam megabrakoltattam
friss parázzsal, zsenge rozzsal,
még az éjjel elindulok.
FEKETE KIRÁLY Addig várjunk a vígsággal…
FEHÉR KIRÁLY  … bő étellel, borivással…
FEKETE KIRÁLY … hogyha lányom visszahoznád…
FEHÉR KIRÁLY  … tarthatnánk tán… más lakomát…
FEKETE KIRÁLY … bizony hogy mást… értem, pajtás…
MIRKÓ   Várjatok, míg megjövök…

13. JELENET
Mirkó és a táltos a Kutyafejű birodalma felé indul

MIRKÓ   Jártál-e már, édes lovam
hol e Kutyafejű fogant,
hol csorgatja bűzös nyálát,
csattogtatja ezer fogát…
TÁLTOS  Jártam egyszer, nagyon régen,
ha már kérded, bántam éppen,
alig tudtam jó apádat
élve hozni onnan – láttam,
micsoda egy szörnyeteg az –
legjobb mégis, ha itt maradsz.
MIRKÓ   Egy életem, egy halálom,
Kutyafejűt megtalálom,
megtalálom és legyőzöm,
bosszút állok minden hősön,
kiket megölt és megzabált,
s kiszabadítom a leányt.
TÁLTOS  Jól van, akkor hunyd be szemed,
országáig nem állunk meg.
Együtt élünk, együtt halunk,
kicsit félek, nagyon falánk
természet a Kutyafejű,
hogy a szőrét rágja tetű.
Mirkó behunyja a szemét, a táltos felrepül vele a magas égbe.
 Szállnak, szállnak, aztán megszólal a paripa.
TÁLTOS  Nyisd ki szemed, kis királyfi,
hol vagyunk most, azt találd ki!
MIRKÓ   Előttem egy palota,
gyémántból van a fala,
az emelet csupa gyémánt,
olyan fényes,  hogy szinte bánt.
TÁLTOS  Nézd, az erkélyen ki áll?
Lát a szemed? Na mit lát?
MIRKÓ   Csodálatos szép leány,
Kápráztatóbb, mint a gyémánt,
Ő lenne Fekete Virág?
TÁLTOS  Nem is az én nagyanyám…
Mirkó amikor ezt meghallja, futni kezd a palota felé. A lány
rémülten kezd könyörögni.
KIRÁLYLÁNY  Állj, ha kedves az életed,
országunkat rögtön hagyd el.
Megöl majd Kutyafejű,
ő irgalmat nem ismerő,
szörnyen erős és vérszomjas,
kár teérted… Ám, mondd, ki vagy?
MIRKÓ   Nevem Mirkó és teérted
jöttem, apád beszélt rólad,
megölöm a Kutyafejűt,
hazaviszlek, nagy esküvőt
csapunk, mert én már szeretlek,
megláttalak, nem eresztlek…
KIRÁLYLÁNY  Szerencsétlen, fuss, míg lehet,
olyan ember nem született
még a földön, ki megölte
fogvatartóm, vagy legyőzze.
Ha vadlesről jön, előtte
hazarepül buzogánya,
hetven mérföldről hajítja,
udvar földjét felszakítja
vele.
MIRKÓ   Egye meg őt a fene!
Viszlek, hiszen megmondtam,
a többit majd megoldom.
KIRÁLYLÁNY  Szép királyfi, szerencséd van,
a szívemben már helyed van.
Tetszel nekem, nem akarom,
hogy felfaljon az a barom.
Elárulom az ő titkát,
honnan veszi nagy erejét.
Itt e nagy kulcs, a pincébe
menj le, s ott a hordó vére,
ezeréves bor majd segít,
igyál meg egy jó palacknyit.
Engedd a többit a földre,
hogy ereje cserbenhagyja,
ha keresné varázsborát,
s lecsaphatod kutyafejét.
Mirkó bemegy a pincébe, iszik egy palacknyi bort, másik palacknyit a
tarisznyájába rejt, a többit a földre engedi. Alig végez, nagy sötétség
 kerekedik, negyvenmázsás buzogány suttyan az udvar közepébe,
úgy belecsapódik a földbe, hogy nyomában feltör a víz.
KIRÁLYLÁNY  Vigyázz, Mirkó, közel a szörny,
észnél légy, mert rögtön megöl.

Mirkó belehúz a palackba, felkapja a buzogányt, és visszahajítja oda, ahonnan jött.
KUTYAFEJŰ  Hatszáz éve járok erre,
de ehhez még nem volt mersze
senkinek se.
Régi jóslat mondta, erre
vetődik, s tör életemre
Mirkó királyfi.
Megküzd velem, ez lesz veszte,
ki lesz a nyaka tekerve,
mérges vagyok!
Amint meglátja Mirkót, azonnal nekiront.
KUTYAFEJŰ  Eljöttél hát, Mirkó gyerek,
húsodból hollók egyenek
ebédre.
Egyikünk a fűbe harap
most, és félek, te leszel az,
sajnálom.
MIRKÓ   Küzdjünk meg hát, rusnya féreg,
nehogy azt gondold, hogy félek.
KUTYAFEJŰ  Kard legyen, vagy puszta kézzel
szorítsam ki összes lelked,
te döntsd el.
MIRKÓ   Mindegy nekem, válassz fegyvert,
nem sok örömöd lesz benne.
KUTYAFEJŰ  Jól van, öcsém, kezdjük karddal,
fényes kardom széjjelvagdal,
miszlikbe.
MIRKÓ   Kard, ki kard, ki öreg jószág,
vágd a Kutyafejű torkát!
Szikráznak a kardok, csattognak a pengék, de nem tudják legyőzni egymást.
KUTYAFEJŰ  Próbálkozzunk puszta kézzel,
de előtte a pincémbe
lefutok.
Iszok egy kortyot boromból,
megszabadítja a portól
gigámat.
MIRKÓ   Igyál csak, de utoljára
hajoltál a hordócskádra…
Amíg a pincébe megy a Kutyafejű, Mirkó meghúzza a palackot.
Lent elbődül a kutyafejű.
KUTYAFEJŰ  Hol a borom, átkozott lány,
elárultál, megcsúfoltál
engemet.
Most megfojtom ezt a kölyköt,
aztán veled végzek rögtön,
reszkessél.
Búcsúzz, Mirkó, életedtől,
ha van apád, az apádtól