Másfél hónappal a reményeket ébresztő XX. kongresszus (a Szovjetunió Kommunista Pártja Sztálin bűneit leleplező kongresszusa) előtt – a Román Munkáspárt II. kongresszusa után – Nagy István tette föl a kérdést az Utunkban: Mit tegyünk mi, írók? A tekintélyes mozgalmi múlttal és (még) jelentős közéleti funkciókkal rendelkező kolozsvári prózaíró nyilván nem engem, a Bolyai Egyetem másodéves magyar szakos hallgatóját szólított meg, bár a figyelmeztetésre illett odafigyelnie az irodalmi ambíciókkal rendelkező diáknak is. A nagyistváni „mi a teendő?” egyszerűen összefoglalható: méltónak bizonyulni a párt bizalmára, megfogadni Gheorghiu-Dej elvtárs útmutató szavait. Vagyis nem kell mást tenni, mint eddig, szolgálni a román népi demokráciát, építeni a szocializmust, illetve ábrázolni a szocializmus építőinek munkáját.

1956 januárját írtuk, az egyetemen béke és csend honolt. Bizonyos tantárgyak előadásait-szemináriumait (tudományos szocializmus, dialektikus materializmus, politikai gazdaságtan) hasonló elvárások járták át, sőt, a nyelvészet s az irodalomtudomány sem maradt mentes ezektől az előírásoktól. Nem felejthetem – igaz, ez még az 1954/55-ös tanévben történt –, hogy a Bevezetés az irodalomtudományba elnevezésű kurzushoz nagy műveltségű professzorunk, a francia racionalistákon iskolázott Csehi Gyula egyetlen szépirodalmi mű elolvasását jelölte meg kötelezőként, Kocsetov kortárs szovjet szerző magyarra frissen lefordított regényét, A Zsurbin családot. (Közel fél évszázaddal később találtam rá a Szabédi-hagyatékban egy keltezetlen, ám valószínűleg 1956-ból származó gépiratra, amelyben tragikus sorsú tanárom így jellemzi Csehi Gyulát: „Csehi azt mondta: én nem vagyok időjárást utólag megjósoló meteorológus, én részese voltam a személyi kultusznak, büszke vagyok rá, mert pártvonal volt. Azaz: merő véletlen volt, hogy Csehit ellenzékben találta a XX. kongresszus. Tévedett volna ő szívesen többet is, ha engedték volna.” Ugyanitt, az akkori rektorra utalva írja Szabédi László: „Bányai azt mondta, hogy az idegei mentek rá arra a küzdelemre, amelyet ő folytatott személyek védelmében. Engem is említett. Utólag sápadok el: miért kellett engem tíz körömmel védelmezni, kik ellen? De kiderült az is, hogy Csehivel engem megfigyeltetett, Csehinek azt mondta rólam, hogy nacionalista vagyok… Miért kellett engem megfigyeltetni, miért kellett a tanszékvezetői posztot leleplezésem fejében Csehinek ígérni, mikor én nem is akartam tanszékvezető lenni…”)

Az ilyen-olyan kurzusok (értsd: tantárgyak) egyhangúságát 1956 tavaszán megszakította valami: a készülődés Debrecenbe, a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, az ígért és májusban megvalósuló csereprogram keretében. Nekem nem valamiféle tudományos vagy irodalmi, netán közéleti érdemekért jutott hely az utazók között, hanem a főként Kodályt és Bartókot éneklő egyetemi kórus lelkes tagjaként. A mi debreceni s a debreceni diákok kolozsvári útja rövid ki-, illetve betekintést engedélyezett az addig egymástól elzárt egyetemistáknak, és ami lényeges, az alakuló baráti kapcsolatok révén a hivatalos kereskedelmi úttal szakító könyvek is érkezni kezdtek hozzánk. Mert azért létezett (már és még) „állami” irodalom-behozatal is, kellő (!) válogatásban; és elő lehetett fizetni magyarországi folyóiratokra. A családi éléskamrába befogadott, régi lapkollekciókat őrző polc felső rekeszében, a Kortárs-évfolyamok mögött fedezem föl a már-már elfeledett Csillag-számokat, 1954-ből; rajtuk az előfizetőt megillető, ragasztott cédula: „Cluj str. Mikes Kelemen 15 Kántor Lajos.” Igaza van a visszapillantó értékelőknek, a Király István, Szabolcsi Miklós, Pándi Pál ideológiai horizontjához igazodó magyar írószövetségi folyóirat nem jelentett különösebb szellemi izgalmat. (Egy szám ára 5 Ft – egy példányon megtalálom lejben is: Lei 2,50.) Mégis, a volt Református Kollégiumból a Bolyaira készülő, az irodalmat hivatásának választani akaró tizenhat-tizenhét éves diák találkozott itt jobb nevekkel, régiekkel és újakkal: Illyés Gyulával, Tamási Áronnal, Szabó Lőrinccel, Veres Péterrel, Nagy Lajossal, Áprilyval, a pályakezdő Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel, Csoóri Sándorral, Czine Mihállyal. Most, az ’56-os számok közt tallózva, Németh László regényrészleteinek elég sűrű megjelenése tűnik fel, de Kassák naplórészlete is; Szentkuthyra akkor aligha figyeltem, Weöres Sándorra talán. Sőtér István Madách-tanulmánya fontos lehetett nekem – bár lehet, hogy ezt csak ’58–’59-ből vetítem vissza, amikor Az ember tragédiája recepciójáról írtam államvizsga-dolgozatomat. Márkus István szociográfiai írásai valószínűleg ugyancsak mai magam számára fontosak a magyar forradalmat megelőző időkből. De az bizonyára ötven évvel ezelőtt is szemembe ötlött, hogy olykor a „mieink” is meg-megjelennek ezeken a hasábokon, például Asztalos István, Bartalis János, Majtényi Erik.

Hogy mit olvastam és mit olvashattam (mármint 1956-ban vagy kevéssel előtte), az tehát itt eléggé összekeveredik. Naplót, olvasónaplót nem vezettem, kötelező (egyetemi) és főként „szabadon választott” olvasmányaimról, a könyvekről – évszámhoz kötve – aligha tudnék számot adni. Van viszont, amit jóval könnyebb fél évszázad múltán is emlékezetbe idézni, akár futólagos újraolvasással, átlapozással. A legfőbb tanúm az Utunk 1956-os évfolyama – heti rendszeres olvasmányom. Nem Nagy István (és néhány kor-, illetve pályatársa) okán, hanem azért, mert már számomra is tétje volt. Egyelőre kevésbé a saját (írásos) jelenlétem miatt; amivel szívesen szerepeltem volna a hozzám térbelileg legközelebb álló lapban, prózával, ahhoz az ötvenes években mindössze egyszer volt szerencsém. A kívülálló ifjú bebocsáttatása apró feladatvállalások révén volt lehetséges – és én nem utasítottam vissza, hogy a felkínált szovjet regényről, Tyeveljov Szemünk fénye, Verhovina című, Kárpát-Ukrajnában játszódó történetéről írjak recenziót a Könyvespolc rovatba. Ez a március eleji Utunk-szám bizonyára nem ezért a harmatos, a korigényhez és korstílushoz maradéktalanul igazodó írásocskáért érdemes a visszakeresésre. Földes László kritikájáért talán (Levél Kányádi Sándorhoz), noha érdekes, hogy ezt a tanulmány terjedelmű elemzést Földes nem vette fel (az életében megjelent) egyetlen kötetébe. A fiatal és a legfiatalabb (éppen induló) költők, írók meglehetősen gyakori előfordulása az Utunk-számokban szükségszerűen foglalkoztatott – rólunk volt szó. Tulajdonképpen akkor is, amikor a nálunk – a később nevet kapott ún. első Forrás-nemzedékhez tartozóknál – idősebbek kerültek a kritika kereszttüzébe. 1956 januárjában hírt ad az Utunk a kolozsvári román és magyar fiatalok műveinek írószövetségi megvitatásáról, a magyarok közül Bajor Andort, Márki Zoltánt, Gálfalvi Zsoltot, Bodor Pált említve. Nemsokára a lap hasábjain is megindult a vita a fiatalokról – Nagy István vitaindítójára többek között Földes László és Gálfalvi Zsolt válaszolt.

XX. kongresszus ide vagy oda, a Román Munkáspárt (most éppen ez a neve a helybeli kommunista pártnak) megy tovább a maga útján. Ennek bizonyítéka a „Jar-ügy”, a román pártvezetők megbírálására merészkedő Alexandru Jar bukaresti írónak a kinyírása; az Utunkban is olvasható a Scînteia-cikk fordítása: A pártszellemtől való eltérések ellen (1956. június 8.). A bukaresti írószövetségi kongresszus természetesen ezt az irányvonalat követi, ’56 júniusában; elnökként Sadoveanut, első titkárrá Beniucot választják, Szemlér Ferenc is titkári funkcióhoz jut, az új vezetőségben helyet kap még a magyarok közül Kovács György, Nagy István és Sütő András. Aztán mintha mégis mozdulna valami – legalábbis ennek jeleként olvashatók azok a cikkek, amelyek „az új KORUNK-ért” emelnek szót, sorozatban, augusztustól októberig: Gáll Ernő, Veres Péter, Szentimrei Jenő és Turnovszki Sándor, a Gaál Gábor szerkesztette folyóirat volt munkatársai mellett Sütő András is belép az „álmodozók”, a régi-új folyóirat elindítását támogatók közé. A hajdani, két világháború közötti másik oldal jogainak képviseletében pedig megszólal a még huszonéves Panek Zoltán, Dsida Jenő ébresztésével (Utunk, 1956. szeptember 21.).

A figyelmet elsősorban magára vonó olvasmányt számomra természetesen a nemzedéktársak egyre gyakoribb jelenléte biztosította, főként versekkel, de a próza sem hiányzott teljességgel. Az évei számát tekintve Panek, Kányádi és a majd Veress Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral kezdődő Forrás-szerzők közé helyezhető Páskándi Géza már otthonos 1956-ban az Utunk hasábjain – és ő korábbi indulása, pár év előnye ellenére a miénknek számított. (Olyannyira, hogy némi egyetemi keringés után a mi évfolyamunkra került; hat évi börtönre következő verskötetét, a Holdbumerángot 1966-ban „a pad- és más-társ barátságával” dedikálta.) A kort megérteni ezek az Utunk-beli Páskándi-versek igencsak segítenek. A január 21-i számban jelent meg például a Tíz éve… (Köteteiben nem találom.) Józsefattilás öntudattal, osztályharcos történelem- és társadalomszemlélettel felvértezve indít:

Tíz éve, hogy népem gerince egyenes lett
s mégis mennyi szolgaság: özön!
Anyám a patikusné elé görnyed
s apám, mint régen – ma is úgy köszön

A múlttól szabaduló, az új világot birtokba vevő, nagyra törő ifjú (itt már adysnak mondható) hitével folytatja, jelenti be az igényt:

Akarom, – mert a világ szeme rajtunk, –
akarom: kalaplevéve üdvözöljön a Kor
s megsüvegeljen a Jövendő.
S ha majd egyszer New Yorkban járok
s a Wall-Street-en egy taxira várok,
halljam suttogni:
– Ők építik azt a világot.

A Wall Street helyett Szamosújvár, a New York-i taxi helyett a román rabszállító autó ideje jött el nemsokára – s a vád, hogy rombolni, felrobbantani akarja azt (ezt) a világot. De még egynéhány boldog hónap következik, szerelemmel, szerelmekkel; a Változatok virágénekre (Utunk, 1956. június 1.) szerelmes játék az „angyali bajtárs”-sal – és a költői hagyománnyal. A „vas-szöggel veretésem”, a „keserű kínzatásom” természetesen csupán konvenció (vagy: Gézától sosem idegen póz), az „ajzásom, buzdulásom” a hitelesebb. A magyar szerelmi lírát tizenhat szabálytalan strófával gazdagító vers utolsó szakasza, nevén szólítva a szerelem tárgyát, egyúttal újabb visszakapcsolás költői örökségünkhöz:

Ó, Júliám, szeretlek nagyon.
Ez az örömöm s ez a bánatom.

A folytatásban Balassi szenvedélyétől eljut az öniróniáig:

Homlokod hűs horizontja röpíti s rántja le képzeletem,
homlokod ívét, mint nap-pályát futja be tűzlángú szemem,
s megbújni, rejtezni, megvallani s ocsúdni zokogva
én csak hajad ősrengetegében tudok már,
mint a legutolsó
szerelmes betyár.

Ha Páskándi-pályaképet, annak 1956-os évét próbálnánk felrajzolni, nem hiányozhatna az 1957-es letartóztatásakor elkobzott Piros Madár című kötet elemzése. Noha nem az Utunkban jelent meg, itt is idéznünk kell a címadó vers kételyt-reményt sugalló kérdéssorát („Enyém lesz-e a hatalom?”, „Enyém lesz-e a dicsőség?”, „Úgy tisztelik agyvelőmet, / mint a saját birtokomat?”) és különösen a befejező, az ’56-os évre jellemző zárórészt:

Vagy ész és hit küzdelme végleg közönyre alázott?
Események gyors váltakozása fölmorzsolta ifjú gerinced?
Jaj, rossz is gondolni rá, rossz is gondolni rá –
jaj, csak lássam szállni újra hitem piros madarát!

Hajlott a hátam, édesanyám, egyenesítse ki újra a hit,
édesanyám, édesanyám, lehessek újra naiv!
Hadd legyek, hadd legyek, hadd legyek újra naiv!
Édesanyám, szürke, éles eszem kalitjába van zárva a hit,
legszebb piros madaram, mely mennybe-menni tanít!

Édesanyám, édesanyám, te rázz fel legalább –
szabadítsd ki, szabadítsd meg, szabadítsd, szabadítsd
hitem piros madarát!

A – szükségszerűnek vélt – Páskándi-kitérő után, rövidebben, az eljövendő Forrásról, ahogy ez az Utunk 1956-os lapszámaiban megmutatkozik. Már januárban olvasható a mindössze tizenhét éves Szilágyi Domokos két verse, a Radnóti Miklós emlékének ajánlott Járkálj csak, halálraítélt és a Bartók hallgatása közben szerzett Zene. Jóllehet kitűnőek a választott mesterek, maguk a versek még nem sejtetik az igazi Szilágyi Domokost, inkább a kor kötelező optimizmusát igazolják, a kódával; a Zene utolsó strófájában így:

Mély csönd van a kis teremben… és benne hat ifjú ember
ül erővel, acélhittel, bátorsággal, fényes szemmel,
– odakinn a nap is kisüt, bevilágít aranyfénye –
várja őket már az élet – és elindulnak feléje!

A „Fiatalok oldalán” Hervay Gizella verse, Bálint Tibor karcolata is (Származási bizonyítvány). Pár hónappal később Lászlóffy Aladár, Páll Lajos több versét közli az Utunk. Lászlóffy szabad versei hoznak jelentősen újat az ötvenes évek első felének, közepének meglehetősen egyhangú erdélyi magyar verszenéjébe, és Lászlóffy az, aki a versvégeket (az itt említettekben) sem emeli túlzó magasba. Az Érő idő tájat pásztázó leírását például így zárja:

S a parázsló őszi fasor
Az utolsó levélcsonkig égett.
De az ágak bütykös ujján valahol
Gyűlnek, gyúlnak az új kis fáklyák jövőre…

A Merj mellém állni pedig már több, mint ígéret, az 1962-ben kiadott (a sorozatban második) Forrás-kötet, a Hangok a tereken reprezentatív darabja lesz; a tizenkilencedik évében járó szerelmes diák jelen- és jövővállalása talán a leghitelesebben szól a kortársak felhangzó kórusában:

Az ismeretlen mai világ a legszebb.
Nekem így jó: forrón megélni sorsom,
A sosemlátottat jelennek látni,
S minden ígéretet így bevárni.

József Attilát ott érezni a sorokban, mégis Lászlóffy Aladár saját hangján szól ez a vallomás:

Elbújok álmaidba
S szemedbe villogom még százszor, ezerszer,
Mit annyiszor – varázsrontón – akartam:
Hogy ne válasszunk kényelem-halált
Ahelyett, mi még nyugtalan, halhatatlan.

Az „elő-Forráshoz” csatolható Szilágyi Domokos nyolc sora is, 1956. szeptember 7-én, a Fújjad, madár – főként a verszáró (ön)biztatással:

Napsugárral takarózva
künn a fűben fekszem,
s hallgatom a madár dalát
a hajnali csendben.

Aztán odaszólok néki:
– Fújjad, madár, fújjad,
de nem mindig azt a régit,
más valami újat!

Az Igaz Szót nem olvastam ilyen rendszerességgel, de a régi folyóiratok megőrzött példányai közt találok hármat 1956-ból. A májusi azért érdekes (ma nekem), mert ebben jelent meg Földes tanulmányának első része: Szabédi László költői útja. A szeptemberit az Ördögölő Józsiás nyitja, Tamási Áron mesejátékának első felvonása. Az a gyanúm, hogy a közlemények nagy részét gyorsan átlapoztam, beleértve Szemlér lelkes szemlecikkét Illés Béla könyvéről (Felfedezésre érdemes titok), kivételt Bözödi György tanulmányával tehettem (volna), ő a székely úrbéresekről ír, hozzászólva Imreh István könyvéhez. A meglepetés – most – a lapszám „Vigyázó” rovatának vége felé ér; mert arról tudtam, hogy Gálfalvi Zsolt Illyés Gyula verseskötetéről, a Kézfogásokról akkoriban eseményszámba menő méltatást közölt az Utunkban, ám hogy ezt megelőzőn egy figyelemkeltő jegyzetet is a vásárhelyi folyóiratban (Várjuk Illyés Gyula kötetét), arról nem volt tudomásom. A magyar–román közös könyvkiadás hasznosságáról, „a két baráti ország együttműködéséről” ejtett mondatok, a kötelező (vagy annak vélt) bevezető után Gálfalvi „a jogos panaszokra” tér rá, a „hézagokat” és „a példányszámok körüli hibákat” teszi szóvá, majd felrója „a közös könyvkiadás hazai szerveinek”, hogy a Kézfogások (olyan versekkel benne, mint a Bartók, a Szekszárd felé, az Árpád, A reformáció genfi emlékműve előtt), a második kiadás sem került be az országba; és szintén csak az újságok hozták el a jó hírét Szabó Lőrinc válogatott versei megjelenésének és Benjámin László kötetének (Egyetlen élet). Itt említendő egy önmagában revelációnak nem tekinthető, mégis fontos interjú az Utunkból (1956. augusztus 17.); ebben Pándi Pál nyilatkozik a magyarországi irodalmi életről, „az íróink közötti kapcsolatokról”, nem hallgatva (már) el, hogy „történtek hibák, vannak mulasztásaink”.

Így érkeztünk el 1956 októberéig. Tamási Áron közöttünk – adja tudtul az Utunk (október 19-én). A Bolyai magyar szakos hallgatója természetesen nem a lapból értesült az eseményről, hiszen ott lehetett a Marianum dísztermében (ma Eminescu-teremnek hívják a Babeş–Bolyai keretében átalakított auditóriumot). Fentről, az ’56-ban még megvolt hátsó erkélyről hallgattam Tamási Áront – onnan, ahol hétköznapokon többek közt az Új Hangot, Juhász Ferenc és Nagy László verseit olvashattam; itt rendezték be ugyanis a filológiai könyvtár folyóirat-olvasóját, és mi oda jártunk ismerkedni a „határon túli” új magyar irodalommal. Nyilván másfajta „felfedezésre érdemes titkokkal” találkoztunk, mint Szemlér Ferenc…

Az Irodalmi Újság „új hangját” nem ott, az alacsony, sötét és levegőtlen olvasóban szívtam magamba, hanem otthon, a Mikes Kelemen utca 15-ben. 1954-ben, még az egykori Református Kollégium, akkor a kolozsvári 2-es számú Állami Magyar Fiúlíceum végzőseként szabadárusításban jutottam hozzá (némi protekcióval, egyik osztálytársam újságárudában dolgozó apja révén) az egyes lappéldányokhoz; később, ha jól emlékszem, az Irodalmi Újság is előfizetésre jött, házhoz. Ezt sajnos nem tudom ellenőrizni (mint a Csillagot), a félelem hónapjaiban-éveiben e gyűjteményemet, a Magyarországról abban az időben kapott levelekkel (így a Debrecenből, Rózsa András barátomtól a letartóztatása előtt érkezettekkel) együtt, házunk padlásán tartottam, ahonnan azóta sem kerültek elő. Szerencsére – a szerző jóvoltából – fellapozhatom Földes Anna Az Irodalmi Újság könyvbe című összefoglalóját és benne a „Tallózást”, így aztán a magam számára is élesebben kirajzolódik a Szemünk fénye, Verhovinától való távolodás hónapjainak története. A már korábban is mérvadónak tudott szerzők – Illyés Gyula, Kassák Lajos, Déry Tibor – mellett most tanultam meg Örkény István, Háy Gyula, Méray Tibor, Tardos Tibor nevét. Földes Anna könyvében találok egy nagyon fontos Tardos-idézetet: „Az igazi irodalom és a zsarnokság csakis egymás torkának esve tud meglenni. Éjt nappá téve felfalja egyik a másikat. Még álmukban is egymást nyuvasztják. A génjükbe van beleírva, hogy tépni kell a másikat. Szörnyű sebeket ejtenek egymáson, szörnyűeket, de nem egyformát. Még nézni is rossz, miket kap a fejére az Irodalom, mert a sebesülés azonnali. Amikor viszont ő ejt sebeket a Zsarnokságon, az a seb sosem gyógyul be.” A szemünket többé vagy kevésbé befedő hályog így kezdett felszakadni – én bizonyára az Irodalmi Újságnak is köszönhetem, hogy az otthon már gyerekkoromtól hallottak és a környezetemben megtapasztaltak végül jóval erősebbeknek bizonyultak, mint amit az államosított iskola és egyes kötelező olvasmányok igyekeztek belénk sulykolni. A téglafal mögött és a Szerelem például máig a leglátottabb írások közé tartozik az én értékrendemben – s egy életre Déry hívévé tettek. Kucsera elvtárs, Háy Gyula publicisztikájának „hőse” fogalommá vált, a funkcionáriusokat azóta is (Irodalmi Újság, 1956. október 6.) róla mintázottan ítélem meg. Nyilván a későbbi években is igazolódott, amit Háy így írt le: „… számukra az irodalomhoz és művészethez értő ember eleve megbízhatatlan.

Ezért spékelnek tele minden irodalommal vagy művészettel foglalkozó állami és más szervet a kucserai szellem megszállottjaival, vagyis olyan funkcionáriusokkal, akik nem értik, de gyűlölik az irodalmat, a művészetet. Ezek aztán hihetetlenül »megbízhatók«, hiszen teljes az immunitásuk, nyomtalanul lepereg róluk minden irodalmi vagy művészi hatás.” Ezzel összefüggésben idézhető a már címében kitűnő eszmefuttatás Kolozsvári Grandpierre Emiltől: A politikai növény vagy elmélkedés a szocialista realizmusról (Irodalmi Újság, 1956. október 13.); „A szocialista realizmus politikai növény, mely zavart kelt a lelkekben, elfojtja a fiatalok alkotókedvét, az új olvasók olvasókedvét, a kritikusok és irodalomtörténészek ítélőképességét.” (A Zsurbin-családot mint a szocreál új remekét propagálták…) És még egy, Kolozsvári Grandpierre-hez méltó mondat: „A szocialista realizmust, gyanúm szerint, egyetlen ember értette csak: Zsdánov. Ő azonban magával vitte a titkot a sírba.”

Ilyen „felkészítő”, szabadon választott olvasmányok után – mellett – túl nagy ráfigyeléssel aligha olvashattam a nálunk megjelenő irodalmi lapok 1956 októberi számait. Pedig hát az Igaz Szónak éppen ebben a füzetében közvetlenül is érdekelt voltam; három egyetemi kolléganőm gyűjtését bedolgozva (a sajátomra alapozva), Csehi Gyula biztatására megírtam (nyilván hónapokkal korábban) egy igazán nem októberi szellemiségű tanulmányt, Adalékok a Korunkban közölt műfordítások értékeléséhez címmel.

Természetesnek vélt ideológiai útmutatóul Gáll Ernő és Tóth Sándor eszmei-politikai betájolását használtam (Gáll ekkor még a Dienes-féle, 1926 és 1929 közti kezdetet „a polgári ideológia és kultúra válságának tipikus terméke”-ként jellemezte, Tóth pedig azt hangsúlyozta, hogy milyen szerepe volt a Korunknak a Szovjetunió népszerűsítésében). Érdemleges kritikai szempont így érvényesült a tanulmányban, és ez a fordítások – többnyire gyenge – színvonalát érintette.

Azért érdekes megnézni ezt az októberi Igaz Szót, utólag keresve benne valami változást sejtetőt. Megjegyzésre érdemes, hogy ismét Tamási Áron kerül az élre (az Ördögölő Józsiás második részével), utána Gellért Sándor fontos – ám egyenetlen – Don-kanyari eposzából, A magyarok háborújából olvashatók részletek, nem az eredeti címmel ugyan, de így is figyelmet felhívón (Magyar katonák az orosz hómezőkön). A „harmadik helyezett” Veress Zoltán, az 1961-ben induló Forrás első szerzője, (nem prózával, hanem) négy verssel. Nos, közülük figyeljünk a leghosszabbra, az elégikus és ódai hangot józsefattilásan keverő Éj a Zsdanov téren címűre. Zsdanov volt ebben az időben a névadója a gyárnegyedi, a Dermata (a Herbák) előtti, Veressék lakásához közeli kolozsvári térnek.

Nézd csak… Csend van a Zsdanov téren.
Az ég alá melegség rekken.
Valahol messze a sötétben
szerelvény megy a vasúti strekken.
Mozdony füttyent kacagva egyet:
– Hej, visszatérek egyszer hozzád! –
s a tűnő vonat nevetését
távoli dombok visszhangozzák.

Kulturált verselés, szelíd, mégis „pozitív” széttekintés a világban – nem oly követelő hang, mint a Páskándié (az Utunkban, a „sors, nyiss nekem tért” hagyománya értelmében), inkább múltat, jelent regisztráló, hangsúlyosan a munkára, munkásosztályra figyelő, tehát nyugodtan jövő-orientáltnak minősíthető:

Nézd csak azt a vörös derengést:
szép és félelmes. Ugye, érzed?
Forró kohókban ott olvasztják
hígra és izzóra az ércet.
Az életünket itt csinálják:
gépet, kapát, kést, műszert, ásót,
s az ember erejét dalolva,
csattognak a gőzkalapácsok.

(Életrajzi kiegészítésül: amit Páskándi Géza 1957-től – ’56-os magatartása miatt – tapasztalt meg romániai börtönökben, azt Veress Zoltán 1952 és 1955 közt, későbbi feleségével, Telegdi Magdával, valamint Bodor Ádámmal, Palocsay Zsigmonddal együtt élte át. A vád ellenük: kommunizmus-ellenes összeesküvés. A kolozsvári röpiratterjesztők tizenöt-tizenhat évesek voltak.)

Egy másik éjjeli, költői látlelet is olvasható volt a marosvásárhelyi folyóiratban, 1956 októberében. Székely János Éjszaka című verse sem lázító – az ódaiság mindenesetre nem érinti meg, nincs benne utalás a szocializmus építésére, az építés heroizmusára –, alaphangulata a lefojtottságé.

Micsoda éjjel!
Telisteli titkokkal és veszéllyel.
Szeszéllyel, szenvedéllyel!
Micsoda éjjel!
Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel.
Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn…

Kétségkívül sugallatos vers a Székely Jánosé – méltó arra, amivel többször megvádolták a korszak irodalompolitikájához hű kritikusok: magányos, titokzatos, individualista, irracionális, valóságellenes, „kispolgári”. A vádakra – 1958-ban – Székely egy vásárhelyi írószövetségi vitaesten elmondott, majd az Igaz Szóban közölt „önbírálatban” válaszolt. Mai olvasatban magas szinten érvényesülő irónia és önirónia jellemzi ezt a választ, a szocialista realizmusról, illetve versei filozófiai hátteréről és osztálytartalmáról mondottak. Íme, két rövid idézet: „… a szocialista világban elképzelhetetlen a szocialista realizmus mellett más alkotási módszerek érvényesülése.” És: „Verseim a társadalmi passzivitást hirdették, s objektíve leszerelőek, károsak voltak. Mire nézve hát? Nyilvánvalóan a szocializmust építő tömegek aktivitására, a szocialista embereszmény és irodalomeszmény kiteljesítésére nézve.” (Erről a történetről sokat elmond az Egyedül. Székely János emlékezete című kötet, a Nap Kiadó 1999-es könyve.)
Egy idézet még feltétlenül ide kívánkozik az Éjszakából; a varázslatos, éjszakai táj leírásába becsempészett két szó – „nappal”, „hazám” – növeli meg igazán a vers súlyát:

Micsoda éjjel!
Aluszik minden élő.
Álmukra hull a hold igézete.
De megpezsdül az élettelen dolgok
Különös élete!
Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra.
Aztán pendülve pattan szét a szikla.
Fel-felpöfög a parti szik.
A víz magától gyűrűzik.
Borzong a száraz nád, a sás.
Felszínre bugyborogja fájó
Sóhajait a rothadás.
Borong a vízmosás.
Hegyomlás zaja döndül messze,
A fonnyadt fű felül a tompa neszre
És nyújtózik.
S ki tudja, még hányféle mozgás
Borzongás, zsongás,
Hányféle villanás, hányféle álom
Hullámzik most e furcsa honi tájon,
E széles völgy szeszélyes hajlatán,
Amelyet nappal meg se látok,
Mert nappal a hazám,
De éjszaka, ilyenkor, éjszaka
Kigyúl és úgy ragyog,
Mint odafent a csillagok,
Mint az először megpillantott tájak…

Nem a Székely János szintjén, de az utólagos, 2006-os olvasatban feltűnik Jánky Béla Új könyörgése (ilyen sorokkal: „Szitáltassék ki minden érdem, / A dicsőség közül a szégyen”) és a magyarországi Takács Tibor három, Romániában, illetve Erdélyben, 1956 augusztusában–szeptemberében keletkezett verse. (Az Erdélyi őszben címűből: „Haza hogy is térhetek? / Az ősz megfogott! / A Szamos a karomra / rácsavarodott.”)

Az októberi Csillagból pedig, a lap legelejéről, erdélyi költő szól, meglepő önvizsgálattal, ezúttal hitelesen. Szemlér Ferenc maradandó művei közé tartozik a Dúdoló:

Ha azt hiszem,
hogy nem hisznek szavamnak,
az énekem
dúdolgatom csak magamnak.
Úgy hallgatom,
mint aki sötétben
ballag s azon
igyekszik, hogy ne féljen.

Csoóri Sándor két költeménye, a Vadkacsa és a Záporért sóhajtó koldus a maga oldott líraiságában is korjelző; különösen az első ’56-os előhangként olvasható:

Riadt madár,
te, menekülő,
be irigyeltelek rég:
szöktem én is az élet elől,
de nem volt menedék.

Nem volt kék-csöndű víz,
nem volt halszagú mély
s reám a küzdelem maradt,
a folytonos veszély.
Maradt a szembefordulás
mindennel, ami van,
hogy az eljövő jónak így
megtarthassam magam. – –
Lehet, hogy szép dacom,
ez is csak gyengeség,
de  hát ember vagyok,

nincs másban menedék.

A meghatározó lírai élményeket azonban – 1956-ban – nem a Csillag, nem az Igaz Szó vagy az Utunk közvetítette, hanem az Új Hang (melyet ekkor Bodnár György szerkesztett) s még inkább néhány, a megjelenés évében hozzám eljutott, budapesti kiadású verskötet jelentette: a Kézfogások, Benjámin László Egyetlen élete, Szabó Lőrinc válogatott verseinek (1922–1956) Illyés Gyula bevezette és válogatta testes, szép kötete, Bernáth Aurél festményével és a Tenyészet országa, Juhász Ferenc összegyűjtött verseivel (1946–1956). Az utóbbi nyilván már 1957-ben kerülhetett könyvtáramba (a „másodszor” készült J. F.-utószó alatt ugyanis 1956. december 16-i dátum áll), de A tékozló országot (1954) emlékezetem szerint 1956 táján olvastam már, sőt, hosszú részleteket édesanyámnak is felolvastam belőle, próbálván meggyőzni őt arról, hogy Juhász Ferenc igenis nagy költő. (Ő, noha fiatalkorában Ady-rajongó volt, érdekes módon Székely Jánost szerette; elsősorban Neki szólt Székely ajánlása a Csillagfényben kötet belső címlapján, 1956 augusztusából.) A dedikálásoknál maradva – ezúttal nem szerzői, hanem baráti sorokat idézhetek. Az Egyetlen élet példányán Sándor Dénes, évfolyamtársam neve szerepel (s a megszerzett tulajdonjog jelzéseként, alatta, az enyém); ő a verskötetet bizonyos Esztertől kapta, 1956. május 11-én – feltehetően egy debreceni lánytól. Én meg egy másik debrecenit idézhetek: Rózsa András írta be a Kézfogásokba: „Sok, sok szeretettel magyar barátodtól – Banditól 1956. szept. 7.” Bizonyára kolozsvári útján hozta magával a fontos ajándékot; a „magyar barátod”-on azóta többször vitatkoztunk, merthogy akkor hiányzik innen a „magyar barátomnak”. A Szabó Lőrinc-verseskönyvbe jegyzett sor (Szabó Lőrinc-idézet) ellen nem volt és persze ma sincs kifogásom: „… Szebb jövő tán bennünk álmodik.”

Az 1956-os Illyés-kötet verseit (a Bartókot, a Levél a vízgyűjtőről és a fenyőrőlt, az Erdélyben címűt) vagy Szabó Lőrincet felmondani, akár az emlékezés ürügyén fölösleges, egyetlen sort mégis a Kézfogások közéleti tanulságából: „Mert növeli, ki elfödi a bajt.” Ennek a megvallása tette oly élővé, húsba vágóvá Benjámin László számos versét is. Igen, az Egyetlen életről már csak azért is szólni kell, mert az eltelt fél század alatt Benjámint elfelejtették, elfelejtettük; újraolvasva az évfordulón, hihetetlen élességgel és igenis erővel idéződik fel az 1956-os év, a további halogathatatlan rádöbbenés a megtévesztés, a hazugságok, az önáltatás előző évtizedére. Jelszavakkal, régi-új költői pózokkal való leszámolás kapott emberi hangot a Zelk Zoltánnak ajánlott Köznapi dolgok igézetében, a Két évtizedben, az Önéletrajzi jegyzetekben; a Petőfi-mottójú Egyetlen élet pedig átvezethetett, nem csupán Petőfi forradalmiságától, hanem a sokat emlegetett (mozgalmi) Korunk-hagyománytól is a megcsúfolt jelenbe.

Ki barátom volt, megtagadhat,
ellenségem bátran gyalázhat,
válaszom nincs más, védtelennek,
csupán arcom egy rándulása.
Hát megtanultam, hogy az ember
lehet az örömért kesergő;
halhat az életért a bátor –
de már: embertelen az emberségért,
becstelen a becsületért,
igaztalan az igazságért
nem lehet senki emberfia.

Mai (fiatal) olvasónak lehet, hogy publicisztikai közhelyként hatnak ezek a sorok; én akkor úgy éreztem, hogy sokunk (nagyok és kicsik) helyett, pontosabban a mi nevünkben szól Benjámin László. Az 1955 szeptemberében írt vers egyébként megjelent az Irodalmi Újságban, de csak 1956 nyarán. (Földes Anna értékelésében: „Nem kétséges, hogy a kortárs, hívőként bűnrészes magyar írók és költők morális krízisét a legmagasabb szinten Benjámin László ábrázolta.”)

Általánosabb érvénnyel, egy korszakot, az azt megélt nemzedékek titkolt életérzését csodálatos lendülettel kifejező nagy verset persze Illyés Gyula írta meg: az 1950-es keltezésű Egy mondat a zsarnokságról az Irodalmi Újság forradalmi számában, 1956. november 2-án kerülhetett nyilvánosságra. Szinte hihetetlen, pedig így volt, ez a lapszám is beérkezett, hivatalosan, Romániába, ilyenformán én is „első kézből” olvashattam, olvastam számtalanszor. És Az Irodalmi Újság könyvéhez mellékelt fakszimile jóvoltából újraélve, társíthatom hozzá a lapnak köszönhető többi irodalmi élményt, november első napjaiból: Németh László esszéjét (Emelkedő nemzet), Tamási Lajos (Piros a vér a pesti utcán), Kassák Lajos (A diktátor), Benj&a