Kabai Lórántnak

Látja isten, hogy állok ezen a szaron.

Mint gondolat egy zavaros elmében,

megpördülök,

és az első szembejövő létrán lekapaszkodom,

hogy végre valami lápos, bizonytalan talajra érjek.

Szeplőtelenül, újra, botorkáltam a homokban,

és az apró üveg-, kavics- és kagylómorzsalékban

kirajzolódtak égitestekhez hasonló árnyak,

durcásan ráncigálták egymást,

mint érvényüket vesztett bizonyosságok,

mint salakkal dobálózó bukott héroszok álmaink ketrecében.

Feltűrt nadrággal tolakodtam 

a part menti sűrű, fekete tejbe,

élő és halott medúzák kocsonyás fátylai közé,

lábam alatt süllyedt az iszap,

és belül zúgtam, mint a tenger.