Öregasszony. Kis sziget. Kis falu. Kis ház. A sziget Korfu. A falu Moraitika. A ház csöndes, fehér, kékre festett spalettákkal. Az udvar is kicsi. Zsebkendőnyi az egész. És benne sok macska. 

 
– Na bobona!

Így hívja őket magához. Ha eljön a reggel, és felkel a nap, mint rendesen, az asszony első dolga, hogy megnézze a macskáit. 

– Na bobona!

És a fák alól, a kerítés árnyékából, bokrok tövéből előbújnak a macskák. Három fehér, egy szürkésfekete, egy, amelyiknek csak a farka hegye fekete, és egy aranysárga. Ez utóbbi olyan fénylő, mint a nap…

Az asszony öreg. Nem töpörödött, mint mifelénk az öregasszonyok, inkább olyan szikár fajta, mint a tengerbe nyúló sziklák; haja sem hófehér, mint a tisztes kort elérteké, a keze sem inas, mégis öreg. Látom a szemén. Haját kendő alá bújtatja, melyet furcsa mozdulattal teker a fejére. Bőre, akár a pergelt cukor. Ugyanaz a ruha van rajta, mint mikor először megláttam. Szürkés szoknya, sötétkék blúz és kötény. Hófehér ropogós kötényt hord, mint a menyecskék.

Integet, ha meglát. Visszaintek.

– Honnan jöttek? – kérdezi a kezével.
– Hungary – mondom ki hangosan. – Ungarn – ezt csak a biztonság kedvéért teszem hozzá. Hiába, az angol elsőbbséget élvez itt a szigeten is.

Azonnal megérti. Látszik rajta, hogy sok turistát látott már életében. Gyakorlott szeme van az ilyesmihez. Úgy látszik, kedveli őket, mert mosolyog. A mosolya igazi. Kedveli az idegeneket. Mindenfajta idegent kedvel.

Szereti a pergő nyelvű franciákat, noha errefelé kevés van belőlük, a franciák inkább a nagyobb települések szerelmesei, inkább ott töltik a nyarat, ahol rajtuk kívül sok ember mozog. A simulós nyelvű angolok is gyakran látogatják a szigetet. Ők vannak a legtöbben errefelé. Második hazájukként szeretik a szigetet. Kavosz főutcája például hamisítatlan Baker street. Vannak szlovákok is, kevesen ugyan, de vannak. A szlovák nem nyaralós fajta, azt mondják, csak a kíváncsibbja kel útra időnként. Lengyelek is akadnak elvétve, igaz, ember legyen a talpán, aki a szlovákoktól megkülönbözteti. A németeket szinte azonnal felismerni. Fehér bőrű, szőke és telt húsú mind. A nők egytől egyig a kerek tomporú Brünhilde egyenesági leszármazottai, a férfiak a Hans nevű Minnesängerek délceg alakját örökölték. A gyerekeik is mind kis Hans és kis Brünhilde. Jól élnek, ez látszik rajtuk.

Általában boltok és éttermek környékén találni rájuk. A magyarok is felismerhetők. Első látásra zsugorinak tűnnek, de ami fösvénységnek látszik, az náluk inkább alapvető tulajdonság. Ha látsz egy kézzel-lábbal alkudozó embert egy gyümölcsárussal vitatkozni, akkor az magyar. De kedves emberek és jókedvűek mind. Olyan sokan látogatják a szigetet, hogy az angol és német nyelvű étlapok mellett jobb helyeken magyarul is kiírják a menüt. Sőt, több motorkölcsönző előtt ott díszeleg a tábla: Beszélünk magyarul! 

– Na bobona.

Az asszony éjjelente ritkán alszik. Nagy a meleg, ezt szinte sohasem lehet megszokni. Ilyenkor sétálni szokott. Vagy olvas a lugasban. De nem is olvas, inkább csak az atlaszt nézegeti, a nagy, piros fedelű atlaszt. Ez a kedvenc szórakozása. Egy nagy papírtasakban őrzi a szekrény tetején. A fiától kapta az 50. születésnapjára. Azóta szinte minden éjszaka előveszi. 

A fia a születésnapja előtt egy héttel azt mondta, hogy elviszi Athénba, hogy megmutassa neki a nagy görög várost. Sok mindent hallott róla, és furdalta is a kíváncsiság, hogy milyen is lehet egy ilyen nagy város, amit csak képeslapról ismer, de aztán mégse mert elindulni a nagy útra. Hogyisne, hiszen mióta él, ki se tette a lábát a szigetről, úgy idenőtt a lelke, mint a ház előtti olajfa. Az se hagyta el a helyét, mióta a nagyapja elültette. Nem ment az egy lépést se odébb, akkor ő minek menne? Kíváncsi volt ugyan, de restellte, mit szólnának a szomszédok, ha ő így öreg fejjel egyszer csak nekimenne a világnak. Meg aztán itt vannak a macskák. A három fehér, egy szürkésfekete, egy, amelyiknek csak a farka hegye fekete, és egy aranysárga. Ez utóbbi olyan fényes, mint a nap…

Nem. Elmenni ő már nem fog innen. Ebben az életben már nem teszi ki a lábát a szigetről.

De aztán eszébe jutott valami. Mi lenne, ha a fia elhozná neki a világot egy könyvben. Mi lenne, ha az a sok ország, tenger, folyó egy nagy könyvben mind meglenne neki is, mint a Danilosz gyereknek. A kis Harris, akire évek óta vigyázott, míg a szülei dolgoztak, egyszer megmutatta neki az atlaszát. A hegyek barnával, a tengerek, óceánok kékkel, a síkabb vidékek zölddel voltak beszínezve. A határokat pirossal rajzolták meg. És ebben az atlaszban megvolt az ő szigete is. Igaz, mikor meglátta, egy kissé csalódott volt, hogy ilyen kicsi, mert ő, mióta él, nagynak látja. De ez a rajz olyan kicsit mutatott, hogy isten bizony nem hitt a szemének. Még jó, hogy tudja, mekkora valójában. Olyan nagy, hogy azt mondják, még Paleokasztricán túl is tart, ahol a sógoráék laktak, s ahová az urával annak idején annyiszor jártak motorral. Jó két óra alatt tették meg az utat mindig. Arrafelé egy kicsit kékebb a tenger, mint itt Moraitikán, legalábbis ő sokkal kékebbnek látta, de hidegebb is valamivel. Meg aztán volt ő már Kerkyrában is. Kétszer. Vagy háromszor? Egyszer, mikor az ura beteg lett, ott kezelték sokáig a nagy kórházban, a tüdejével volt valami, de hálistennek meggyógyult. Aztán mikor meghalt az apósa, másodszor akkor voltak valami papírügyben. S harmadszorra, isten tudja, már nem emlékszik. Az is szép város, az egyik fele csupa nagy kőfaluerőd, s sok ember él ott. Rettentő sokan járkálnak ott az utcán, egyiknek ez a dolga, a másiknak az. Olyan, mint egy méhkas.   

– Itthon legalább csend van és nyugalom – gondolta derűsen, és legalább vannak macskák, az ő macskái, mert mióta egyebe nincs, ezek a társai. A három fehér, egy szürkésfekete, egy, amelyiknek csak a farka hegye fekete, és egy aranysárga. Ez utóbbi olyan fényes, mint a nap…

A fia is felnőtt, nagyobb faluba ment egy leány után, azt mondja, ott könnyebb az élet. Valami vendéglőről is beszélt, és ha gyűjt egy kicsi pénzt, megházasodik. Egy kicsi pénzt, nem sokat, csak amennyi egy családhoz kell. Egyik fia elment tehát, s a másik…

– Na bobona!

A másiknak sokat mesélt a faluról, erről a szigetről. Még öregapjától hallotta volt, hogy régen, nagyon régen egyszer a föld és az ég istene harcot vívtak egymás ellen, s a harc a föld istenének a győzelmével végződött. A vesztes égisten véréből született a phaiák nemzet – a sziget őslakói –, és szigetük az isten aláhulló sarló alakú fegyveréből keletkezett. De nemcsak ez az egy legenda létezett. Hallott már olyant is, hogy amikor igen nagy volt az éhínség, régen, tán a világ kezdetén, akkor egy csodaszép szűz emlőiből táplálta az itt élő embereket. Tej helyett nektárt és mézet adott nekik, ettől erősödtek úgy meg, hogy nemzetségük mind a mai napig fennmaradt. De hogy mi igaz ebből, azt ki tudná megmondani…

De mesélni azért mégiscsak kell, és ő mesélt is sokat, főleg annak a másiknak, a kisebbiknek…

– Na bobona!

Az ura is itthagyta őt, már tizenegy éve, itthagyta egyedül a világnak. Szerény, szorgos ember volt, dolgozott míg csak élt, erős, fekete ember volt. Olyan délceg volt, hogy senki sem hitte volna, hogy betegség végez vele. Valami volt a veséjével, de fájdalmat nem érzett, azt mondta, így, mire orvos kezébe került, már késő volt. Pedig kezelték volna a kórházban, de Szpiridon nem akarta.

– Azt a kicsit, ami még hátra van, azt békességben akarom eltölteni – mondta egy estefelé.

És békében élt még két hónapot. Aztán egy hajnalon, mikor a nap épp csak hogy felkelni készült, s még alig szólalt meg a szomszéd kakasa, az ura, aki világéletében korán kelő volt, nem kelt fel. Ő egy órácskával később ébredt, elnyomta a hajnali álom, s ahogy felült az ágyon, látta, hogy az ura papucsa, szemközt a másik ágy előtt, még úgy van, ahogy este hagyta. S akkor belényilallt valami, akkor már tudta. Nem megsejtette, pontosan tudta. De még vagy két órát úgy ült az ágya szélén, és nézte a halott urát. Nem sírt, csak nézte, mint ki utoljára néz meg valakit magának. S az alatt az idő alatt jól megnézte, átgondolta az együtt töltött időt, számba vett jót s a rosszat, aztán elengedte. Azon a reggelen a fekete ruháját akasztotta ki a szekrényből, s ezt a ruhát tíz évig viselte. Csak a tavaly vált meg tőle örökre. Letelt. Tíz év hosszú idő. Megfogadta, hogy soha többé nem vesz fekete ruhát magára.

– Na bobona!

Az asszony ott ül a fák alatt. Integet, mikor meglát. Odajön hozzánk.

– Hová mennek? – kérdi a kezével.
– Úszni – mutogatom el neki.
– Az jó – bólogat. – Szép az idő – körülbelül ezt mondják a mozdulatai.

Látom a szemén, hogy még akar valamit. Megállunk egy pillanatra.
Tétovázik, aztán megkérdi:

– Gyerek van?
– Még nincs – mosolygunk össze a férjemmel –, majd jövőre – magyarázom a kezemmel. Látom rajta, hogy megérti.
– És magának? – kérdezek vissza.
– Van. Kettő – két ujját tartja elém. – Az egyik felnőtt, a másik…

Egy keresztet rajzol a levegőben, és két karját egybefonva ringatja halott gyermekét.

Intek neki, hogy értem, és úgy nézek rá, mint mikor halottat emlegetni szoktak.

És egyszeriben érteni kezdem ezt a szikár, inas kezű asszonyt, aki nem töpörödött, mint mifelénk az öregasszonyok, a haja sem hófehér; aki nem idős, de öreg – látom a szemén –, aki szürkés szoknyát, sötétkék blúzt és kötényt visel; hófehér, ropogós kötényt, mint a menyecskék.

– Na bobona!

Az asszony visszaül a fa alá, és még sokáig néz utánunk, úgy hiszem. Furcsák ezek az idegenek, gondolja, egész nap jönnek-mennek, nem számít nekik a tikkasztó hőség. Fiatalok mind, és kíváncsiak. Mindenik fiatal, és kíváncsi.

– Honnan is jöttek? Hungary, azt mondták…

Bemegy az atlaszért. Sokáig keresgél a térképen, míg megleli. Hungary egy igen kicsi ország, csupa zölddel festették meg, kékséget csak egy körömfeketényit talál, valami furcsa nevű tavat, de az se nagy. Vajon hogy élnek ezek az idegenek tenger nélkül? Míg ezen töpreng, két kék csíkot lel, és lassan végighúzza rajtuk az ujját. Folyók ezek, de a nevüket meg se próbálja kimondani. Gondosan körbeviszi tekintetét a nagy, piros vonalon.

Vajon milyen ország lehet az, amelynek partjait nem nyaldossa tenger, vizeit nem járják hajók? Vajon milyen lehet a tenger zúgása nélkül élni? Ezt elképzelni sem tudja…

Aztán valami végtelen nyugalom szállja meg a szívét, és ez a nyugalom feloldja az ismeretlen utáni vágyat, ami oly sok éven át lelkébe rakott fészket. Már nem bánja, hogy nem ment el Athénba, azt se bánja, hogy nem járt el a szigetről, mert ha csak egy-két helyre jut el az ember, mit is ér vele; ha az egész világot nem láthatja, egy csipetnyi mit is érhet belőle, ha azt a sok várost, hegyet, folyót, ami ide van rajzolva, nem láthatja, akkor minek belőle látni egyet-kettőt? Az csak olyan lenne, mintha három vagy négy embert ismerne, s azon túl nem is tudná, hogy vannak annál különbek is…

– Ha az egész világot nem tudom megfogni, minek fogjak meg egy morzsányit belőle – mondja ki hangosan.

Becsukja az atlaszt, és kilép a kertbe.

Elapadt gondolatai helyét a nagy olajfa tömött alakja tölti be. A macskák a kert végében álló göcsörtös kaktusz árnyékában játszanak. A három fehér, egy szürkésfekete, egy, amelyiknek csak a farka hegye fekete, és az aranysárga. Ez utóbbi olyan fénylő, mint a nap…

Sokáig nézegeti őket, mígnem egy váratlanul jött szél fakó papírvirágokat sodor a lábai elé.