Nem tudom, hogyan működik a ragozás,

pedig hallottam róla sokat nyelvtanórán, és 

meg szerettem volna érteni, főleg a birtokos személyragot,

például zöldre csempézett falam.

Ez most már személyjel, változnak a dolgok,

de az nem, hogy sokáig csak iskolám volt,

meg a gyermekotthon átjárója, 

ahol egy ajtófélfának meséltem el a sérelmeimet, 

amiről lepattogzott a sok fehér jóindulat.

Mégiscsak voltak sérelmeim, sajátok.

Nem is olyan nehéz ez, minden, amit történt

leírható inflexiós toldalékokkal,

pedig még az alanyi ragozás sem volt egyértelmű: 

hogy egyáltalán vagyok-e?

A nevelőknek könnyen ment, azt mondták: 

annak a fiúnak nincsen anyja.

Az elképzelhetetlen példamondat:

hazament az ünnepekre a családjához.

A nyelvtanórán, ahol semmire sem gondoltam,

de minden eszembe jutott a fosztóképzőkről: -talan, -tlan

elé helyettesíthető: boldog, anya.

Iskola után a szorongásom drótkerítést font

közém és az utcán sétáló többiek közé, akikre

azt a személyes névmást használtam, hogy ők.

Aztán jöttek a rosszul ragozott búcsúzások

és újraismerkedések,

felnőttkoromra megtanultam jól a névmásokat:

őket irigyelni, tőlük félni, beszólni nekik.

Nem tudtam, hogy ragozni veszélyes,

a pénztártól való távozás után gyorsan kellett futnom,

a mozgólépcsőt csak saját felelősségre,

de mindig süllyedésre használtam, lefelé.

A legmélyebb ponton egy lélekgyógyász várt,

szenzációsan pontos volt a nyelvtani tudása,

azt mondta, akinek nincs mit vesztenie, nemcsak boldogtalan lehet,

hanem éppen ezért boldog is. Döntsem el,

van-e helye képzőknek az életemben.

Örültem, hogy helyes a nyelvi szerkezet,

amely létrejött, ahogy a nyelved a számban…

Korábban alig használt szavakat kezdtem ragozni,

Szerelem–szerelmem, család–családom,

fiú–kisfiam, aki rögtön ismerte a birtokos szerkezetet.

A pszichológus ragaszkodott hozzá, hogy 

márpedig anyja mindenkinek van,

tegyem birtokosba nyugodtan: anyám,

akkor is, ha meghalt, mielőtt megismerhettem volna.

Ma már nem akarom elveszíteni a lehetőséget,

hogy behunyt szemmel elképzeljem,

ahogy körbefonná tarkómat az ölelése,

nem nyomaszt levakarhatatlan graffitiként

a feltételes mód sem.

Az utolsó terápiás ülésen feladatot kaptam:

vegyek valamit, ami nem él soká,

és ami az anyámat szimbolizálja.

Búcsúzzam el tőle, és gyászoljam meg.

Csupa toldalék és igekötő az élet,

nem tudom, miért, 

de egy gerbera lett az. Sokat 

sétálunk, mutatom a családnak a kerítést,

amely mögött a gyermekkorom toldalékaival dekáznak a srácok, 

nemsokára közülük taníthatunk valakit új nyelvtani formákra:

biztonság-ban, szeretet-tel, otthon-od.

Ez a tervünk a családom-mal,

nem sodródom már a morfémák között,

a vázában fonnyadó gerberától is elbúcsúztam.

Szép volt hervadása,

ezüst könnyként hulltak le sz

i

 r

m

  a

   i.