[2022. január]
Az ajtóm előtt, a lengőfolyosón próbálok észrevétlen maradni. Csendben gubbasztok, ölemben a dechatlonos távcsővel meg a fényképezőgéppel. Ilyen marha unalmas ez a madárles? Fél napomba telt, mire megfelelően a korláthoz rögzítettem a tegnap vásárolt madáretetőt. A Facebookon valahogy bekerültem egy madárhatározós csoportba. Egy ideig irigykedve néztem, ahogy mások szebbnél szebb szárnyas csodákról tesznek fel képeket meg videókat, aztán ezt az irigységet próbálván levetkőzni, bevágtam magam a kocsiba, és addig meg sem álltam, amíg végül a legszebb etetőt sikerült beszereznem. Azon nyomban vettem vegyszermentes eleséget is, olajos magokat, faggyúgolyót, na meg ezt a távcsövet. Minden adott volt, hogy nekiálljak új hobbimnak hódolni. Majd meglátja a többi öreg, hogy nem állt meg az én életem a nyugdíjazásom óta!
Zoli, a tőlem három lakással arrébb élő szomszédom a januári hideg ellenére is trikóban jön ki rágyújtani. Mostanában így szokta. Gyanúsan méreget, mert az ő jól hallható szervuszgabi köszöntésére én csak egy intéssel meg egy biccentéssel felelek. A párbeszédünk továbbra sem folytatódik, ő elszívja a cigit, én meg kuksolok még vagy félóráig. Aztán megunom, mert a vetési varjakon meg azon a két balkáni gerlén kívül semmilyen madár nem látogat errefelé.
– Na, sikerült? – kérdezi a feleségem olyan hanglejtéssel, mintha éppen a jogosítványomat vagy az érettségimet szereztem volna meg.
– Nem – de nem is nézek rá, nehogy a szemében lássam a vádat, hogy még ennyit sem tudok rendesen csinálni. Hogyan szedjem össze az erőmet ahhoz, nehogy beüssön ez az időskori pszichés probléma?
Ágika negyven év után tudja, hogy ez a szűkszavúság tejszínhabos kávéra ad okot.
– Üljél ide szépen, Gabika, és igyuk ezt meg! Gondoljuk át, hogyan lehetne hatékonyabbnak lenni! Nem kellene az első kudarcos kísérlet után ennyire elkeseredni…
Hosszú, csendes beszélgetésünket a lengőfolyosóról érkező kiabálás töri meg:
– Menjél, kifelé!
– Segítség! – szól az előbbinél jóval halkabb hang.
– … akkor menjél arra kifelé, a kurva életbe!
Egymásra nézünk a feleségemmel, és az ő arcán is azt látom, amire én gondolok: itt valami nagyon nincs rendben, mert ez Erzsi néni meg Lajos bácsi hangja, akik Zoliék mellett laknak. Kikukucskálunk a résnyire nyitott ajtón, majd hirtelen be is csukjuk, mert Lajos, a nyolcvanéves bácsi egy szál pólóban, gatya nélkül és mezítláb, remegő lábakkal áll kint a folyosón. A kiabálás közben nem marad el, és megcsörren a telefon is. Mielőtt a feleségemmel egyeztetni tudnánk, odarohanok és felkapom a készüléket.
– Szia, Gabi! Mi van ezzel az Erzsivel? Napok óta hallom, hogy kiabál a Lalibával. Néha olyan hangok jönnek át, mintha a falat is ütnék. Meg szerintem piál is az asszony. Láttam egy csomó vodkás üveget, amikor a szemetet vitte le a múltkor…
– Szevasz, Zoli! Én nem tudom, de a Lajos kint áll a folyosón majd’ anyaszült meztelen. Én kimegyek! – és le is csapom a készüléket.
– Mi van, Gabi?! Mi folyik itt? Ki telefonált? – kérdezi pánikolva a feleségem, közben kérdőn engem néz, mert papucsban a kabátom után nyúlok. – Most meg hova mész? – aggodalmaskodik tovább.
– Ezt nem lehet hagyni, Ági! Majd mi itt bent kávézgatunk, amíg a két öreggel valami baj lesz!?
– Ne szóljunk bele mások dolgába! Tudod, hogy megütöttük már egyszer ezzel a bokánkat… – és ezt úgy mondja, mintha együtt kerültünk volna akkor három hétre kórházba.
Tudtam, hogy Ágika arra az esetre gondol, amikor a szemben lévő házból egy öt év körüli kislány sikítozását és sírását hallottuk újra és újra. Csakis tavasszal, nyáron meg kora ősszel, mert akkor voltak nyitva az ablakok. Telente mindig „nyugtunk” volt, de jó időben mindennek fültanúi lettünk. Én egy idő után nem bírtam, megelégeltem, hogy évek óta ez megy. Mindenki tudott róla a környéken, és mégsem csinált semmit. Miután a rendőröket kihívtam, és azok nem találtak semmi erőszakra utaló nyomot, magam mentem át a családhoz. A számonkérést dulakodás, majd a mentőautó szirénája követte. Az apa hideg konyhakése négy centire hatolt a hasfalamba. Azóta a fájdalom előre jelez nekem balsejtelem esetén. Ahogy most is.
– Én nem hagyom ezt, Ágika! – és a kijelentésem lendületével nyitottam ki a bejárati ajtót.
– Mi történik itt, Lajos? – kérdezem az öreget aggodalmas hangon. Közben tehetetlenül toporgok. Ki kellett volna hoznom egy pokrócot, erre gondolok.
– Fázom – ennyit válaszol remegve az öreg. – Két éve demenciás, végignéztük, ahogy napról napra romlik az állapota.
Bentről semmi hang nem érkezik, csak amikor bekopogok, csörren meg egy üveg a járólapon.
– Fázom – ismételgeti Lajos hideg tekintettel újra és újra, de az ajtó nem nyílik ki.
Én kopogok rendületlenül, közben a mi lakásunk bejárati ajtajára is sandítok. Miért nem jön már ki Ági? Olyan makacs!
– Mi a franc?! – lép ki ekkor Zoli trikóban, cigivel a szájában.
– Hozzál már egy pokrócot meg egy papucsot, öregem!
– Jó-jó, persze! – dadogja Zoli, mint egy jó katona, aki most kapta meg az első parancsot.
– Erzsike, nyissa ki az ajtót! – dörömbölök tovább. Közben, ahogy kétségbeesésemben forgolódok magam körül, látom, hogy többen már kint állnak a folyosón, mások csak az ablakokon leskelődnek kifelé.
– Hetek óta ez megy. Unom már! Folyamatosan kiabál az öreggel napközben, meg este is. A fürdőszobájuk mellett van a mi nappalink. Szerintem a kádba próbálja valahogy betessékelni, vagy nem tudom… azt is hallom, ahogy üti. Nem ököllel, hanem tenyérrel. Pofozgatja – mondja Zoli unott hangon, miután ráadta a pokrócot meg a szobapapucsot Lajosra. Közben egy kiflit majszol, a morzsái szanaszét hullanak a kövön.
Én továbbra is az ajtót verem. Bentről semmilyen hang nem szűrődik ki.
– Zoli, ne haragudj, ezzel most marhára nem segítesz – nézek rá szigorúan. Legszívesebben pofon vágnám, annyira idegesít a panaszkodása.
Lajos remegő lábakkal áll mögöttem. Hozzáfordulok.
– Mi történt, Lalikám, odabent? Miért küldött ki így az asszony? – kérdezem tőle nyugodtnak tűnő hangon, de az öreg nem válaszol. Ahogy őt nézem, meglátom a lábszárán a friss véraláfutásokat, a nyaka bal oldalán a karmolásnyomokat. Elönti a düh az agyamat, a hasamon lévő heg lüktetni kezd.
Ránézek Zolira, aki a tekintetével csak ennyit kérdez: „Látod?” A hangtalan okoskodása csak olaj a tűzre.
– Erzsike, nyissa ki az ajtót, vagy betöröm! – kiabálom a bejárati ajtó felé.
Ekkor az asszony ajtót nyit. Bent mindenfelé üres vodkás üvegek. De ha ebből nem volna egyértelmű, a nő fátyolos tekintetén is látszik, hogy részeg.
– Mi közötök van hozzá? – kérdezi artikulálatlanul.
– Erzsike, te részeg vagy! – veti oda Zoli szemrehányásképpen.
– Ti nem tudjátok… nektek fogalmatok sincs… nem csinálja… amit mondok. Én csak jót akarok neki… de nem csinálja… nem csinál semmit, csak gubbaszt a fotelben egész nap. Nem eszi meg… nem eszi meg, amit főzök – és az utolsó mondatának kimondásakor kilép, egyik kezével a férje vállát, a másikkal a derekát átkarolva bekíséri a lakásba, és becsukja az ajtót, miközben még motyog valamit. Halljuk, ahogy a kulcsot is megfordítja a zárban.
– Na, ez meg mi a fészkes fene volt? – kérdezi Zoli, nem is feltétlenül nekem címezve a csodálkozását.
– … te hetek óta hallod, hogy itt baj van? – kérdezek vissza.
– Jaj, Gabi, ne legyél már ilyen álszent! Te is biztosan tudsz arról, ami itt folyik.
Az emeletünk lakóival két hétig szándékosan elkerüljük egymást. Valahogy Ágihoz sincs kedvem szólni, mikor hazaér a munkából. Általában a madárlesemnél ülök, háttal a szomszédoknak. Ha hallom valaki neszezését, nem fordulok oda. Bár nem nagyon jár ki egy lélek sem a múltkori eset óta. Még sepregetni sem. A varjakon, gerléken, fekete rigókon kívül látok néhány vörösbegyet, széncinegét is. Emiatt kitartóan ücsörögök a kerti székemen. Lefényképezhető közelségbe még egyetlenegy sem jött. Igyekszem a tapasztalataim alapján változtatni a taktikámon. Például megtanultam, hogy a szalonnára rácsapnak a cinegék, a varjak szinte mindent megesznek, de a teraszomra azért mégsem merészkednek.
Az egyik ilyen ücsörgős napon szirénázásra leszek figyelmes. Nem azért, mert olyan szokatlan volna a városon végigsüvöltő hang, hanem mert a hegem közben ugyanolyan ritmusban, ahogy a sziréna szól, lüktetni kezd. Aztán mentők rohannak fel hordággyal az emeletünkre, csengetés után benyitnak Lajosék ajtaján. Legalább fél óráig senki nem jelentkezik odabentről. Zoli trikóban kijön cigizni, a köhögéséről ismerem fel a hátam mögött. Megfordulok, hogy illedelmesen mégiscsak köszöntsem, de már nincs ott, csak a hetekkel ezelőtti morzsákat szedegeti egy kék cinege. Meglepettségemen úrrá leszek, előkapom a fényképezőgépet, és már éppen kattintanék, de ekkor kinyílik az ajtó, amelyen kilép két ember, akik egy letakart hordágyat cipelnek. Egyikőjük megszólal:
– A halál beállta: 14 óra 13 perc, a halál oka: időskori tüdőgyulladás.
A kék cinege elrepül.