Ha már mielőtt kezdődne, véget ért,

’mikor világod latrok kezén sorvad,

s elolvaszt az idő is minden esélyt

– kerül még (?), otthon lenni, mondat.

Valami mindig elfogy. Pénz, hit, lelkesedés.

Légy erős, te is így végzed: legyintve.

Ám megőrizhető a józan tekintet –

rájössz majd arra is, hogy ez se kevés.

Kaméleonok között leguánnak

(győzést ki említ? kitartás a legtöbb [1])

– nem lesz belőled bizottsági elnök,

de így is lesznek, akik megutálnak.

Az esőt tűbe fűzni hibbant mánia.

Közel a tűzhöz – az már, ládd de, bölcsebb:

napjaid inkább feszt anyagba töltsed

– légvárban lészesz másként múmia.

Hogy meghalunk, nincs azért úgyse kárpót’.

Tíz körmöd bármit bárhonnan kapar ki.

Nem érhet többet „diadalt aratni”,

mint Atlantiszon tűzni ki a zászlót.

Ki lenne itt, hogy célt hajhásszon, elég ostoba?

Alkalmazkodni vagy leszarni. Tertium non datur.

Így aztán (tudom: innál!) kibírod józanul.

Elfogy valami mindig. Bár egészen soha.

[1] Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles. (Rilke)