málladozó vakolat bezárt spaletták 

és diófa-csontváz várja a tavaszt 

varjak kutatnak a hószigetek közt 

ez az irgalmak kertje most 

békés minden 

csak a kapu lefűrészelt lakatja 

imbolyog hasznavehetetlenül 

a szomszéd ház kéménye 

láncdohányos – füstöl szakadatlanul – 

lucskos tőle az égbolt 

apád csontossá aszott kezét szorítod 

a kifehéredett ujjak nem alakoskodnak 

a simogatás nem törődés 

ritmustalanság hálózza be a délutánt 

mindegy mit mondasz 

csak a halálról ne essen szó 

már semmi sem ugyanaz 

mennyi zokogás mennyi könyörgés 

készül az aggályos csöndbe 

vegyülni s mint kulcs a rozsdamarta 

zárban – elfordításra vár a nap…