Tóth Mária: A cukor íze. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003.

Az aradi cukorgyár körül még a levegőnek is cukoríze van. Amúgy lepusztult gyárnegyed, szegények lakják a környékét, de ez már nem a „város peremének” ideje, ez már a háború utáni, proletkultos káosz ideje. Az ötvenes évek. A cukorgyár az államé lett, azaz a népé, de mivel a nép nem tud gyárat vezetni, kell valaki, aki ezt megteszi, akinek „a cukorfőzés a tenyerében van”, sőt, azon felül, hogy érti a mesterséget, kommunista is, de legalábbis párttag, vagy ha még nem az, hát be lehet léptetni a pártba. Gyula apát szemelik ki a feladatra…

De Tóth Mária regénye valójában nem erről szól, nem a belépés-beléptetés regénye, egyáltalán nem a proletkultos időket veszi tárgyául. Emberekről szól, akik azokban az időkben éltek, akik akkoriban igyekeztek „túlélni”, hiszen mást aligha tehettek. Enyhe cukorízzel ajkukon próbálták megtalálni az élhetetlenben az élőt, az embertelenben az emberit. Kriszta, Gyula apa özvegységre jutott menye fogalmazza meg azoknak az időknek a tanulságát: olyan élet az övék, amelyben a támasz nélkülözhetetlen. E könyv szereplői közül nem mindenki találja meg a támaszt, de Kriszta és Gyula apa igen, ugyanis ők rájönnek arra, hogy a támasz azon felül, hogy támasz, még mi mindent jelent. Bizalmat, kitartást, szeretetet, azaz a támaszhoz nem elég odaállni valaki mellé, nem elég hatalmunkat vagy ügyességünket bevetve valakit életben tartani, a támasz ennél sokkal áttételesebben működik.

Kalandos és fordulatos napokról kapunk tudósítást a regény lapjain, a negyvenes évek legvégén kezdődő cselekmény szálai bele vannak szőve a háború előtti időkbe is, egy-egy emlék képében felbukkannak a régi békeidők, aztán a háború, de nem a szörnyűségeivel, hanem egy jóképű orosz tiszt alakjában, aki szintén valamilyen támaszt keres, és éppen ebben a keresésben nyújtja a maga támaszát a férfira vágyódó Krisztának. Aztán ott vannak a háborút követő deportálások, amikor Kriszta anyját és testvérét is elviszik az oroszok. De ezekben a rémséges időkben is, pontosabban ezeknek a rémséges időknek az elbeszélésében, valami melegség jelenik meg, emberi hang, a mesélés során a rémségek megolvadnak, már nem érezzük az elviselhetetlenségüket. Mintha maga a Teremtő nézne le onnan fentről, onnan fentről a keresztről, és azt mondaná, ne neheztelj rájuk, hisz nem tudják, hogy mit csinálnak. Teológiai értelemben talán a megváltásról szól ez a regény, az örök idejű, tehát jelenvaló megváltásról, de Tóth Mária regénye távol áll mindenfajta teoretikusságtól és célzatosságtól, mentes minden ideológiától – a periférián élő ember csendes önmegváltásáról szól.

Tóth Mária jelenleg is Bukarestben él, ott írja novelláit és regényeit, amelyek méltó módon folytatják a 20. század jellegzetes hangulatú magyar prózáját. Tóth Mária kiváló atmoszférateremtő, ráadásul olyan világról ír, amely szinte már teljesen eltűnt a szemünk elől. Rajta kívül senki más nem tudná azt megírni, amit ő megír, hiszen azok a városok, Aradtól kezdve Bukarestig, ahol az ő történetei játszódnak, ahol az ő szereplői élik mindennapjaikat, ma már teljesen átalakultak. Nincsenek meg a régi házak, szétporladtak a régi bútorok, ma már azokat a régi ételeket sem főzik, nincsenek meg bizonyos szavak sem, nem beszélve azokról az iskolákról sem, ahol egykor a szavakat és a szavakkal együtt a szavak auráját meg lehetett ismerni. Ő azonban még észreveszi az egykori világ nyomait, és értő szemmel bontja ki belőlük az egykori életeket, amelyek szokványosan alakulnak egy darabig, ám egyszer csak valami váratlan, megírni valóan szokatlan fordulatot vesznek. Ezek a fordulatok aztán megannyi színt, melegséget és humort hoznak magukkal, bánatot és vidámságot, vagyis Tóth Mária tollán az élet sokkal elviselhetőbb, mint a valóságban. De hát ő mindig igazat ír! Lehet, hogy az élet, legalábbis a periférián, sokkal szebb, mint ahogy eddig tudtuk?

A krisztusi kegyelem tehát nem teologikus értelemben jellemző Tóth Máriára, inkább irodalmilag, nyelvében: nagyon széles skálájú a nyelvezete, megbocsájtó, édesgető, kecsegtető – a szavak megtűrik egymást, és miközben megvan a nyelv vákasztékossága, ugyanakkor szelíden megbocsájtó és elnéző is. Olykor leplezetlenül ügyetlen, esendő tud lenni, olykor kamaszosan magabízó, sőt, pökhendi. Sokrétű. Ahogy az öregedő férfi és a fiatal nő szerelmi aktusát leírja, mintha maga az aktus ismétlődne meg, a maga képtelenségével, nevetségességével és erejével.

Tóth Mária könyve erős atmoszférateremtő erejével, erőteljes ecsetvonásokra emlékeztető korábrázolásával ellenállhatatlan időutazásra viszi olvasóját, aki miután visszatér, ámuldozik: mi minden van, amiről tudhatott volna, mégsem tudott.