[2013. október]
Szerette a drámaiságot. Ezt a munkát is azért szervezte ide, hogy láthassa az utcáról, a behúzott vászonfüggönyön a lámpa által kirajzolt árnyékokat. Látta, amint Bob pisztolyt vesz elő. Előző este már a lakásban beállította a lámpát, hogy kellő távolságban legyen a függönytől, és így a megválasztott helyen álló Bob és áldozata tökéletes árnyékát rajzolja ki. Maga választotta a helyszínt, pont azért, hogy lentről, az utcalámpának dőlve, kényelmesen láthasson mindent. Magában vállon veregette magát, ez volt az eddigi legsikerültebb munkája. Még a szájmozgását is tisztán ki tudta venni a két profilban látható alaknak, amint Bob még húzta egy kicsit az időt, hiábavaló reményre adva okot az áldozatnak. Vagy talán csak élvezte látni a másik arcán a szenvedést és a félelemet. Biztosan hatalmasnak érezte magát közben.
„Szadista egy állat ez a Bob – gondolta magában. – Élvezi ezt a piszkos munkát.”
Számára ez érthetetlen volt, neki, Bobbal ellentétben, szüksége volt az efféle grafikus dramatizálásra, ettől vált élvezetessé a dolog. Másképpen unta az emberölést, régen maga mögött hagyta már a mások számára talán normális viszolygást, netán bűntudatot. Egyszerűen csak unta, ezért aztán módszert talált ki, hogy elszórakoztassa magát.
„Hiszen fontos az életben, hogy az embert szórakoztassa a munkája” – mondogatta sokszor.
„Odafent” már senkit nem zavart ez a kis szórakozása, mindig sikerült minden szálat elvarrnia – a maga módján, teátrálisan, persze – , tanúk, túlélők sosem maradtak. Tudta, hogy amíg ez így marad, szabad keze van ezekben a kis árnyjátékokban.
Pedig ezúttal a város egyik legforgalmasabb utcáján állt, bárki, aki feltekint a szemközti ház harmadik emeleti nagy abalkaira, ugyanazt láthatta volna, amit ő. Viszont régen megfigyelte már, hogy az emberek ritkán néznek felfelé.
„Talán attól félnek, hogy észreveszik, milyen kicsi és jelentéktelen a városuk. Szeretnek abban a biztonságot nyújtó tudatban élni, hogy ők a kicsik a városhoz képest, nem gond hát, hogy csak annyira vitték az életükben, amennyire” – futtatott néha efféle gondolatokat.
Alapvetően zavarta az a közhely, hogy: ó, mily aprók vagyunk mi mindannyian az univerzumhoz képest, meg hasonlók. Sosem keresett kifogást, szerencsére nem is volt becsvágya vagy túlzott ambíciója. Tökéletesen elégedett volt mindenkori helyzetével, csupán dramatizálni szerette. Kicsit kipofozni, hogy a látvány is élményszámba menjen. Kiteljesítse a helyzet önmagát.
Látta, hogy Bob ujja remeg már a ravaszon, és mert már évek óta dolgozott vele, tudta, hogy ez azt jelenti, mindjárt vége a jelenetnek, ezért kivette a cigarettát a szájából egy pillanatra, előrehajolt. Teljesen átadta magát a láthatónak, így, szeme sarkából alig észrevehető mozgást vett észre a szomszédos utcalámpa kreálta árnyékban. Odakapta fejét, és egyetlen felvillanó pillanatra elkapott egy ijedt szempárt, ami a fenti jelentre szegeződött.
Ezzel egy időben Bob meghúzta a ravaszt, áldozata pedig eltűnt az ablak-kép-keretből. Erre már ő is visszakapta a fejét, és konstatálta, hogy lemaradt a csúcspontról, majd gyorsan jobbra nézett, ahol éppen látta, ahogy a szempár gazdája eltűnik a sötétben.
Szemébe égett a pillantás, ami a szemekben ült, és tudta, hogy az illető mindent látott és hallott, amit nem kellett volna, és most lelécelt.
„Na ennyit a drámaiságról” – gondolta magában, amint a szomszédos utcalámpa felé rohant. Nem tudta megmagyarázni, miért, mégis biztos volt benne, hogy egy női szempárt látott megvillani. Talán a vadállati, férfias agresszióra vetett tekintet, talán egyszerűen csak a szemek formája, mindenestre egy nő volt. Cigarettacsikkjét elhajította futás közben, jobb kezével a kabátja belső felére erősített pisztolyát markolva tempózott oda.
A lámpaoszlop fénye áttörte a sötétséget és a ködöt, élesen elkülönülő fényudvart hozott létre. A szempárt a fényoszlop mögött látta eltűnni, szeme hozzá kellett szokjon a sötéthez, ami azután következett. A főútról kis mellékutca nyílt, gyalogosoknak találták ki, autó már nem tudott beférkőzni.
Gondban volt, hiszen tudta, hogy ez a kis köz sokfelé ágazik el, legkevesebb hatfelé eltérhetett az üldözöttje, mire ő odaért. Egy pillanatig át is futott az agyán, hogy most esélye nincs eltalálnia a megfelelő sikátort. Aztán megnyugodott. A ködben, a homályban, a fény-árnyékok szabadalta térben tisztán látszott egy füstcsík. Más talán észre sem vette volna, a város szmogjától és a ködtől nem tudta volna elkülöníteni. Talán ha nem keresi, ő sem figyelt volna fel rá. A füst illata is segítségére volt, nem a megszokott füstszag volt, hanem egy csípősen egyedi.
„És megint színre lép a dráma” – állapította meg magában. „Üldözés, ahol a prédát a vadállat a szag alapján követi. Na, ez már kezd sok lenni.”
Majdnem el is röhögte magát ezen a helyzeten, aztán továbblendült, suhant utána a ballonkabát.
A nő nem volt szerencsés, talán ha nem ennyire jellegzetes aromájú, szegfűszeges illatú cigaretta mellett döntött volna, már bottal üthetné a nyomát. Így viszont tökéletesen, kétely nélkül tudta követni. Biztos lehetett benne, hogy nem csak elbújt valahol, a füstcsík egyenletlensége mutatta, hogy stabil tempóval futott tovább.
Egy idő után, mire már egy nagyobb, hosszabb főútra ért, észrevette, hogy a füstcsóva véget ér. Odaért, ahol a csík a földre mutatott, és látta, hogy ott hever eldobva a fekete papíros csikk.
Végignézett még egyszer az úton, forgalom már régen nem volt. Nem látott senkit. Végiggondolta, hány helyen lehet letérni, elbújni, fák, bokrok között, merőleges, szűk utcákon, taxikban, háztömbök árnyékában. Elvesztette.
Lenézett a csikkre, ő is elővett egy szálat, rágyújtott, és leült a földre. Tudta, hogy nincs olyan lehetőség a jövőben, ami számára jól végződne. Ismerte a „fentieket”, a módszereiket, tudta, hogy hibát nem tűrnek. Mindenki pótolható. Mindig akad a helyére tíz-húsz jelentkező, akik még nem hibáztak. Felmondani nem lehet, a kirúgás sok kellemetlenséggel jár. Szökni sincs hova.
Függetlenül attól, hogy mi történik a nővel, beszél vagy sem, hogy van-e mit mondjon, tudta, mi lenne a vége.
Cigarettával a szájában elővette a pisztolyt, fejéhez emelte. Ezúttal sajnálta, hogy nem látja őt senki.
„Szégyen, hogy ide jutottam. Ez már átment melodrámába.”
A pisztolycső és a cigaretta még füstölgött a földön pár másodpercig.
