(FELEZŐSZONETTEK)

Az emberi lényegről

Hajnalok Egyedül a tengerrel Belegázol

a vízbe és háton úszni kezd Sokáig Ég fenn 

néhány kósza vándorfelhő akár a némberek

égnek el az emlékezetben És senki mások

Az Isten se-érzet talán Hogy senki se nézi

Az egyedüllét nem azonos a magánnyal A

magány viszont azonos az emberi lényeggel

Az emberi lényeg nem azonos az emberi

léttel Ahogy az egyedüllét sem a magánnyal

Valaki nézi de ez már rég nem isten-érzet

Az emlékezet eléget ilyenkor másokat

benne Fenn elnehezülnek tekintetétől a 

felhők a kósza vándorok Némber lángol az ég 

Háton Majd leomlanak a hajnal díszletei

Az idő legyintése

Az időre rálegyint Tudja az idő is csak

legyint rá Nem érdekli a hova és hogy mikor

lesz bármiféle értelemben is kortalan Még

fiatalon koravén Öregedőben talán 

már fiatal lehet Senkinek soha kortársa

Ha az idő fal belecsap ököllel Aztán a 

fal elé áll és ökölbe szorított kézzel vár

Sorsára vár ökölbe szorított kézzel a fal

előtt Ha az időököl a gyomrába vág Nem 

kortársa senkinek Soha nem lehet fiatal

ahogy öregedésében sem lesz koravén Csak

kortalan mindenféle értelemben A kora

nem érdekelheti tehát Legyint az időre

Tudja előbb-utóbb az is legyinteni fog rá