[Látó, 2005. október] 

Megérkeztünk Bükkbe. A tábláról olvastuk le a nevet, semmit nem jelentett számunkra. Ködös, csúnya idő volt, néha szemerkélt az eső, Gábriel összehúzta kabátját, és hosszú ideig nem szólt hozzám. Úgy tűnt, hogy tudja, merre tartunk. Határozottan ment előttem, és néha megrázta fejét, mint aki a legyeket hajtja magától. Az úton senki nem járt, csak néha haladt el egy-egy autó, gyorsan hajtottak, a biztonság kedvéért az út mellett, a nedves fűben mentünk tovább.

A bal oldalon meredek dombok zárták a völgyet, távolabb, a szűk völgyben házakat láttunk, a következő kanyar után, nemsokára letértünk az útról. A kocsmában mindkettőnknek elmagyarázták az utat, Gábriel pontosan követte az utasításokat, én nem értettem ezt a települést. Nem értettem, hogyan és miért élnek itt az emberek, habár egyértelmű, hogy semmilyen más település képét nem voltam képes felidézni.

Gábriel egy, a patak irányába hosszan elnyúló udvarra vezetett, aminek a végében megtaláltuk a Keleti Házat, és a kétemeletes épületbe beköltöztünk. Embertelen nehézségek árán begyújtottunk a rozsdás, töredezett tetejű kályhába, és leültünk – könnyes szemmel – egy pohár pálinka mellé. Olyan füstöt varázsoltunk új keletű otthonunkba, akár a ház előtt, a ködös, esős időben ültünk volna. Mi keresnivalónk van itt, ezt szerettük volna megtudni, és ennek érdekében látszólag értelmetlen, végeláthatatlan beszélgetéseket folytattunk. Bíztunk és reménykedtünk egymásban, ezt valószínűleg lustaságból tettük. Annak ellenére, hogy a falusiak elmondása szerint hosszú utat tettünk meg, keveset tudtunk egymásról.

Másnap délután a kihűlt, füst és pállott ágyneműtől szagló konyhában ébredtünk. Nemsokára egy fiatal fiú kopogtatott be, és köszönés nélkül, máris felajánlotta, ha szükségünk van, bármikor vásárolhatunk tőle pálinkát. Négy litert kértünk, majd megegyeztünk vele az árban. Nemsokára újra eljön, ígérte.
Érkezésünk után három napra, a Keleti Házban folytatott beszélgetésünk során, Gábriel barátom csapdába esett.

Észrevettem, érzékeltem, hogy kedve támadt gondolkodni, az italozás valószínűleg elködösítette józan ítélőképességét, és saját emlékeinek csapdáját nem ismerte fel. Úgy számoltam, hogy közel három hete – persze, pontosan megállapítani képtelenség –, tehát a völgybe érkezésünk óta nem tudtunk önmagunkról emlékezni vagy gondolkodni. Arra sem emlékeztünk, hogyan birtokoljuk a képességet, ami ilyen hatékonysággal zárja emlékeink útját, mégis képesek voltunk gondot viselni magunkra, testünknek urai lettünk.

A völgybe érkezésünkről szerzett tudásunk birtokában voltunk, hanem ez a tudás nagy ürességben lebegett. Az idő jó részét italozással töltöttük, és emlékeink fölött vigyáztunk. Valami történt Gábriellel. Vizenyős, kifejezéstelen szemét édes örömök érzete világosította be, gondolat bukkant elő a letiltott sávból, gondoltam. Az élmény hatására boldog, meleg tekintettel bámult az eldobott szatyorra, majd meglóbálta a fejét és sóhajtott. Rátámadtam. Amikor az asztalhoz szorítottam a fejét, fogait csikorgatta, és keservesen nyögött, de nem beszélt. Kitartóan nyomorgattam, az asztal mellé gurultunk, és összeakaszkodva hemperegtünk a földön. Szorítottam a fejét, és amikor ledobott magáról, lábammal tapostam meg. Hirtelen eszembe jutott, hogy nemsokára megérkezik a szomszéd fiú a pálinkával. Honnan van pénzünk kifizetni, ötlött fel bennem, habár tudtam, hogy választ nem kaphatok kérdésemre. Gábriel időközben visszamászott az asztalhoz, és töltött magának. Gyorsan elfeledkeztem róla, és most meglepődve figyeltem nyugalmát. A nagy testű énekesmadarakra várunk, mondta Gábriel. Őmiattuk vagyunk Bükkben. Ez nagy hírnek számított, én is töltöttem, habár megfoghatatlannak és semmitmondónak tűnt a megoldás, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Azt képzeljük, folytatta, hogy képesek vagyunk egymás gondolataiban olvasni. Talán érkezésünk óta először nagyot kacagtunk, és azonnal megéreztük a mögötte rejtőző félelmet, tartottunk egymástól. Kutatva vizsgáltam Gábriel szemét, de ködös, szürke tekintetéből megértettem, időben felemésztette emlékeit.

A szomszéd fiú, kopogás nélkül belépett szobánkba. Különböző időpontokban jött, néha öt litert, máskor csak egyet hozott, de a következő alkalomig mindig pontosan kitartott. Tojást is hozott, bár az ételt a közeli üzletben vásároltuk magunknak. Ha már verekednek is, mondta a szobánkat kíváncsian szemléző fiú, a következőben több pálinkát hozok. Értetlenül néztünk utána.
Két nap múlva újra eljött, és ahogy megígérte, kétszer annyi pálinkát hozott, meg egy szőke lány is vele tartott. A kerítésre támaszkodva figyeltük, ahogy a főútról letérnek, és bejönnek a kapuig, majd Gábriel a pénzért indult, és én felkészültem, hogy megbirkózzam a lány fogadásának gyötrelmes feladatával. A faluban többször is tapasztaltuk, nem tudjuk, hogyan viselkedjünk a nőkkel, mindketten érthetetlen izgalmat éreztünk a jelenlétükben. Sutaságunk okát, vagyis az emlékek által elvesztett tapasztalatok hiányát a helyi férfiak segítségével pótolni nem tudtuk. A fiú bevezette Melindát a kapun, három napja keres benneteket, mondta, hallotta, hogy megérkeztetek a Keleti Házba.

Reménykedve néztem Melinda után, aki, anélkül, hogy hozzám szólt volna, a Tatros irányába indult. Szótlan volt, napokig nem evett, nekünk pedig semmit nem tudott nyújtani. A felső emeleti szobát nézte ki magának, többnyire ott tartózkodott, csak érkezése után a harmadik napon lépett be a szobánkba. Aznap hideg volt, feltehetően fázott a szobájában, egy magára tekert pokróccal érkezett, észrevettük, hogy alatta meztelen. Leült közénk, elvette Gábriel poharát és kiitta, majd bámult maga elé, mormolt valamit, és jelezte, hogy töltsünk. Miután újra kiitta a poharat, az ágyamba feküdt és elaludt. Ezután az lett az ő szobája, mi a másikba költöztünk.

Ha jó volt az idő, Melinda meztelenül sétált a kertben, virágokat, zöldséget szedett a földről, és néha ételt készített. Lelki üdvünket a bűnös étek nem szolgálta – átható emberszaga volt –, kedélyünk azonban csodásan javult. Melinda, ha nem a kertben tartózkodott, akkor meztelenül az ágyában feküdt. Nyitott ajtaján mindig feltárulkozó ölét figyelhettük meg, és ha arra jártunk, görcsösen dobálni kezdte testét, szétvetett lábait az ágyra feszítette, és időnként szeméremajkai közé túrt.

Bár mindketten egyforma sikerrel zártuk el emlékeinket, érzelmek szivárogtak át a múltból, és hasznosnak bizonyultak. Ösztönös tudással ruháztak fel, segítettek mindennapi életünk vezetésében, hiszen majdnem semmiről nem volt gyakorlati ismeretünk. Fogalmakat, tárgyak neveit vezették gondolataink folyamába. Önmagunkról való rejtett tudásunk elvesztéséhez súlyos félelmek kapcsolódtak, és további információ hiányában ellenőrizhetetlenek voltak. Ha egymásnak halálos ellenségei lettünk volna, most biztonságban élhetünk egymás mellett.

Egy reggel rémülten érzékeltem, hogy valami nincs rendben velem. Megdermedve az ajtófélfának dőltem, becsuktam a szemem, és mély levegőt vettem. Feszülten figyeltem magam. Úgy tűnt, mintha valami leírhatatlan gonosz készülődne világra jönni, ugyanakkor elviselhetetlen szégyenérzet is elfogott, akár kiskoromban, ha bepisiltem. Rájöttem, emlékfolyásom lesz, és kimenekültem a vécére. Féltem, ha Gábriel a közelemben van, annak javíthatatlan következményei lehetnek, habár nem tudtam elképzelni, milyen következményekre gondolok. Berohantam az omladozó bódéba, és meghúzódtam a félhomályban. Útnak indult emlékfoszlányaim elárasztották az elmémet. Képek villantak fel előttem, zaklató és kezelhetetlenül kellemes emlékek kapcsolódtak hozzájuk. Egy feltúrt, mocsarasnak tűnő tér közepén találtam magam, kezemben egy fényképezőgép, Nikon Fm2, rajta 200-as Sigma teleobjektív. Hirtelen, az emlékezéssel kapcsolatos eddigi félelmeimet, könnyedén öntöttem szavakba, pedig nem értettem önmagam.

Megfogalmazódott bennem, hogy nem szabad emlékeimet értelmeznem, hiába tűnnek ártalmatlanoknak, szabadulni nem fogok tőlük. Tudtam, ha a letöltés elindult, a replikáció, az emlékek megerősítése érdekében további emlékeket tölthet le. Mindezeknek a szavaknak, fogalmaknak különös édes, otthonos ízük volt, fontosságot nem tulajdonítottam nekik, hiszen nem értettem őket.

A térről több személy elment, csak később észleltem, hogy jelen voltak emlékeimben. Egy kutya közeledett. Orrát mélyen beletúrta a mocsaras részekbe, feje egy nevetséges sárgubanc volt. Minden kis tárgyhoz különös érzések kapcsolódtak, de az emlékek áramlása, mintha leállt volna, a történet átalakulóban volt. Ami nemrég jelentőségteljes tartalommal bírt, érthetetlenné vált. Érzékeltem, hogy valahonnan, hosszú útról érkeztem a térre, az út nyoma ott volt fáradtságomban, a megérkezés érzékelt örömében, de maga az út ködbe veszett. Tudtam, hogy mire használtam a nyakamban lógó gépet, de azt már nem értettem, miért bír fontossággal a Sigma 200-as jelölés. A jelentésüket vesztő szavakat ízlelgettem, és egy lány képe villant meg csonkán felidézett emlékemben. Mozdulatlan volt, arca kivehetetlen, és valamiért fenyegetőnek éreztem jelenlétét. Testét is megpillantottam, nem viselt ruhát. Melinda jutott eszembe, és ekkor minden emlékfoszlány eltűnt. Tartottam egy következő emlékfolyástól, vigyázva kijöttem a vécéről, és a hídhoz szaladtam. Miután a faluba vezető ösvényre átértem, fölfele indultam. Emlékeztem, hogy a Bükk fölött egy másik falu kezdődik, ha pedig annak a pataknak a mentén indulok, találni fogok egy kis fogadót. Sejtettem, hogy akár két napon belül is képes leszek eltüntetni emlékeim nyomát az elmémből, de tulajdonképpen abban reménykedtem, hogy olyan emlékek is előkerülnek, amelyekből megtudom, hol az otthonom. A magas fűben caplattam, és magányos harcosnak éreztem magam, ösztönösen lehajtottam a fejem, és zord tekintetet képzeltem arcomra. Kimásztam a gazzal benőtt ösvényről, a közelben egy nagyobb hidat pillantottam meg. Tudtam, mögötte, a kanyar után találom a patakot, amelyiknek mentén az erdő fele veszem majd az utam. A szűk utcán kissé féltem.

A Keleti Ház udvarán egy buszrakomány gyereket találtam. A busz a kerten kívül parkolt, és a motorház alatt egy férfi – feltehetőleg a sofőr – aludt, horkolása messze hallatszott. Két kisfiú szaladt oda, gyorsan letolták a nadrágjukat, és csilingelő nevetés kíséretében a sofőr cipőjére pisiltek. A tanító nénijük, amikor kirohant hozzájuk, szinte ledöntött lábamról, határozott viselkedése azt sejttette, egyértelmű joguk van a házban tartózkodni. A gyerekek szinte megőrjítettek, az elkövetkező napokban többnyire csak a szobában maradtunk, és hosszantartó beszélgetéseinket folytattuk. Melinda türelmesen gondozta virág- és zöldségágyásait, végeredményben értelmetlenül, a gyerekek mindent eltapostak. Elnéztem az ablakból, és arra gondoltam, megfertőzheti magát, néha egészen leült meztelen testével a felásott, nedves földre.

A gyerekek a nappaliban aludtak, és tanító nénijük Melindával, de sokáig nem tűrte magamutogató otrombaságait, és külön szobába költözött. Épp azon este, amikor a tanítónő, hangos csapkodás közepette kivonult Melinda szobájából, Gábrielnél különös dolgot tapasztaltam. A csapkodásra otthagytuk asztalunkat, és kiszaladtunk. Késő éjjel volt. A tanítónő egy párnával ütötte az ágyon széttárt lábbakkal hempergő Melindát, anélkül, hogy erre a lány bármilyen módón reagált volna. Időnként egy könyvvel is hozzávert. Meglátott bennünket, otthagyta a lányt, és villogó szemmel kilépett a folyosóra – a feldúlt ágyat széttárt tagjaival Melinda teljesen beterítette. Gábriel felmordult, majd rám támaszkodott, belökte magát a szobába, és a lányra vetette magát, a gyíkok mozdulatait utánozva, folyamatosan hörgött. Karjával az ágyhoz rögzítette a lányt, másik kezével kíséretül a hörgéshez ütemesen csapkodta az ágyat. Feneke mulatságosan mozgott, be szeretné magát kotorni a lányba, gondoltam. A tanítónő fájdalmasan szorította karom.

Másnap, valószínűleg vigasztalásképpen a mély nyomokat hagyó markolászásért, kéréssel fordult hozzám. Ez volt az első alkalom, és egyben utolsó is, amikor szóba állt velünk. A sofőr, érkezésük óta ugyanott aludt, és kérte, ébresszem fel. Kimentem a buszhoz, de bármivel próbálkoztam, nem sikerült magához téríteni a zavaróan, hangosan horkoló, kövér férfit. Eszembe jutott, amit a gyerekektől láttam. Cipőjét céloztam meg, lassan tócsa keletkezett lába körül, és gondolom, a pálinka szagára magához tért. Kikászálódott a motorház alól, anélkül, hogy fejét egyszer is beverte volna, arca sima volt, szeme tisztán csillogott, és tekintete a kipihent emberé. Nyújtózkodott, belemosolygott a világba, és a ház fele indult, az udvaron rohangászó gyerekek közül néhánynak egy-két pofont kiosztott, majd hosszasan bámulta a sáros, virágait piszkáló Melindát.

Nem tudtam elképzelni, hogyan alakulhat úgy az életünk, hogy számunkra kielégítő legyen. A Ház körül nyüzsgő népség valahol, valamikor csak elindít egy újabb, már megállíthatatlan emlékfolyást. Néha kerültük egymást, így kívántuk megelőzni, hogy akár véletlenszerűen eláruljunk magunkról olyasmit, amiről még nekünk sem volt tudomásunk.

Két kutya tűnt fel az udvaron. Melinda egy alkalommal enni adott nekik, és maradtak. Miután a sofőrt sikeresen felébresztettem, egyikük megharapott. A földhöz lapult, majd felém ugrott, és a karomba mélyesztette fogait. Fájdalmas sebet ejtett rajtam, Bükkben soha nem éreztem ilyen közel magamhoz senkit. A sebet nem tudtam gondozni, a Tatrosban kimostam, nagyon fájt. Aznap beköltözött a Keleti Házba a három bosszúálló portás. Ők másokkal ellentétben bemutatkoztak Gábrielnek, és később, ha a fiú pálinkát szállított, ők is rendeltek. Amit a fiú érkezéséig tőlünk kaptak, megitták, és a kertbe lefeküdve, másnap reggelig aludtak. Reggel, még kissé bódultan, kiültek a kerítés vastagabb léceire, nem tűntek vérszomjasnak, de viselkedésük határozottságot sugallt. Egyikük megszólított, kérdezte, miért vagyunk itt Gábriellel. Rájöttem, milyen könnyen szem elől tévesztettük azt a célt, ami értelmet kellett volna adjon itt-tartózkodásunknak, és amit most értelmetlennek tartottam, Gábriel csúfot űzött belőlem. Egyértelmű volt, hogy számomra Gábriel kiismerhetetlen marad, ahogyan önmagam számára én is az voltam.

A környékről néhány család beköltözött a Házba, a gyerekek odavonzották őket. Úgy képzelték, a gyerekek segítségével kitűnően meg lehet művelni a Keleti Házhoz tartozó földeket, de többnyire a nők foglalkoztak velük, akik nem mindig hallgattak rájuk, de elfogadták, hogy tanítsák őket. Nem értettem lelkesedésük a földeken dolgozó kisgyerekek iránt. Nehezen birkóztak a nehéz munkával, hamar belefáradtak, különben egy új játéknak tartották. Az addig párkapcsolatban élő falusiak, a Házba érkezve feladták korábbi életmódjukat, a férfiak Melinda és a tanítónő körül lebzseltek, és megállás nélkül ittak, a nők a gyerekekkel töltötték idejüket.

Egy napon a sofőr beindította a buszt, és magával szólított néhány férfit. Délután érkeztek meg, a buszt lecserélhették, a sofőr egy teherautót vezetett, rajta kis házikók voltak, körülöttük álltak a részeg férfiak. Két nap múlva tértek csak annyira magukhoz, hogy képesek legyenek lepakolni, amit a telekre szállítottak. A Tatros mentén helyezték el az előregyártott házakat, és beköltöztették a gyerekeket, feleségeikkel együtt. A gyerekek a kis házakban aludtak, nappal azonban újra a Keleti Ház körül voltak, és fáradhatatlanul ricsajoztak. A nők csak a beköltözés első napjaiban tudták lekötni földi munkákkal őket. A férfiak Melinda és a tanító néni miatt a házban laktak. A bosszúálló portásokkal és sofőrrel együtt sokan voltak, és azok, akik befértek, egy szobában aludtak Melindával, többsége a földön, ketten pedig mellette az ágyon. Mindez nem jelentette, hogy a közelébe férkőzhettek. A falusiaknak több sikerük volt, ők akár meg is érinthették, magamutogató önkívületében megsimogathatták, de többre ők sem mentek vele.

Két vadászlány érkezett, büdösen, szakadt ruhában, majd négy adminisztrátor követte őket. Teljes egyetértésben beköltöztek a nappaliba, majd elvegyültek az udvaron játszó gyerekek között. A férfiak, miután látták, hogy a gyerekek megunták a földeken téblábolni, néha meglátogatták a falusi asszonyokat.

Véletlenszerűen választották meg a házakat, egyikük sem jegyezte meg, hol lakik a felesége.

Az utóbbi időben az idő felmelegedett, így a Keleti Ház környékén mindig népes társaság tartózkodott. Néha megpróbáltam félrehúzódni. A rettegés napról napra elhatalmasodott rajtam. A változatos élet, ami a Ház körül kialakult, azzal fenyegetett, hogy a nagy erőfeszítéssel lefojtott emlékek egyszer csak előtörnek, meglehet, olyan intenzitással, hogy beleőrülök. Azon túl, hogy a Ház lakóival szemben változatos kötődés alakult ki bennem, néha sajátos, idegen, mégis otthonos íz keveredett ezekbe a kötődésekbe, amelyekről tudtam, onnan származnak, ahova mégsem lehetett büntetlenül száműzni őket. Félelmeimet megalapozottnak találtam. A pálinka fogyasztása az utóbbi időben nem ment olyan simán, mint az első hónapban. Különböző utóhatásai voltak. Veszélyesnek a néha felvillanó vízióimat és növekvő önbizalmamat találtam. Önbizalmam egy idő után valamivel csak meg kell indokolnom, és emlékeim ilyen téren is kitűnő munkát végezhetnének.

Kockázatos tettre szántam el magam. Beszélni fogok Gábriellel. Feltételeztem, hogy ő is hasonlóan szánalmas helyzetbe került, tehát ha időben megközelítem, még van lehetőségem kilábalni ebből a történetből. Miközben kerestem, rájöttem, hogy közel egy hete nem láttam, és ez a nagy nyüzsgésben nem is tűnt fel nekem. Kérdeztem a lakókat. Akár eddig, most sem válaszolt senki, a falusiak nem tudták, kiről beszélek. A nagy tömegben, úgy éreztem, hiába keresem. Szobánkban néha mások is aludtak, a pálinkás üvegeket megtaláltam.

Két napig tartó kutatás után sem találtam meg. Felkerekedtem, és visszamentem a panzióba, de ott sem tudtak többet róla. A visszafele vezető úton is Gábriel felől érdeklődtem, de senki nem segített rajtam.

Rájöttem, hogy Gábriel eltűnt.