Félórája körözök megfelelő éttermet keresve egyre idegesebb, egyre éhesebb, egyre ideges-éhesebb vagyok. Miután a firenzei reneszánsz művészet oltárán ma feláldoztam az ebédemet, és a 223. Madonnakisjézussal csordultig töltöttem szépérzékemet az Uffiziben, most korgó gyomorral, eltompult elmével, sajgó lábakkal járom az utcákat, és az éttermeket szemlézem. A flancosakat nem engedhetem meg, az olcsóbb kifőzdéket, vasárnap lévén, zárva találom. Aztán végre megakad a tekintetem egy sarki bár kiírásán: „Pasta-Acqua-Caffè” – hirdeti a tábla a napi menüt. Semmi egyébre nem vágyom! Még épp van egy órám a vonat indulásáig, addig itt bepótolhatom az elmaradt ebédet. A járdára kitett asztalok egyikénél egy afrikai srác üldögél fejhallgatóval a fülén, a másiknál egy fiatal olasz fiú: derekán kötény, székében lecsúszva, tekintete telefonja képernyőjébe szorulva. Ahogy megállok a bejárat előtt, ráérősen felnéz rám, én lassan felfogom, hogy ő a pincér, megkérdezem, adnak-e még így öt óra tájban napi menüt. Lassan a fiú is felfogja, ki ő, és hol van, felpattan, és hellyel kínál az asztalnál, ahol idáig lazított. Persze, van még napi menü!
Helyet foglalok az afrikai fiúval átellenben, a pincér bemegy, hogy felrázza a délutáni merengésből kollégáit, hamarosan hozza is az „első fogást”, a jéghideg ásványvizet pohárral, a szakács is kikíséri, hogy felvegye a rendelésemet, ötféle tésztából választhatok. Miután az amatriciana mellett döntök, visszafordul a konyhába, a pincér fiú pedig ismét helyet foglal, most az afrikai srác mellett, felém fordul, és megkérdi, hogy tetszik-e Firenze.
Gyönyörű, válaszolom.
Megyek is?
Igen. Csak három napra jöhettem, de ennek is örülök, nagyon tartalmas volt.
Hova valósi vagyok?
Magyarországra.
Valóban? De hát tökéletesen beszélek olaszul. Jobban beszélek, mint ő maga.
Megköszönöm a bókot, és udvariasan ellenkezem.
Olaszországi utazásaim gyakran ismétlődő csevejeinek első fogása ez. Nem az olasztudásommal nagyzolandó mondom, nem. Mert azért a negyedik-ötödik mondatnál jellemzően kiderül, hogy mégsem vagyok ám anyanyelvi, elrontok egy hangsúlyt, gyanús helyre teszek a mondatban egy töltelékszót, vagy egyszerűen csak kulturálisan árulkodó jelet küldök, mondjuk, nem gesztikulálok eléggé.
Szóval magyar vagyok... És azon belül hova valósi?
A fővárosba, Budapestről jövök.
Ááh Búdapeszt, csodaszép város!
Jártál már ott?, kérdem.
Még nem. De mondták, hogy csodaszép...
Ez a gyakran ismétlődő csevej második fogása. Ráhagyom, Budapest tényleg csodás.
Közben megérkezik a tál tészta, frissen készítették, kis tálban parmezánt is hoznak mellé, mohón nekilátok. Az afrikai srác a zenéjébe merül, én az amatriciana tésztámba, a pincér fiú engem figyel. Egy ponton úgy gondolja, most már elég közös időt töltöttünk a járdára pakolt bárszékeken ahhoz, hogy bemutatkozzon, és hirtelen kezet nyújt nekem:
Sergio.
Egyasztalnyi távból, a levegőben kézszorítást mímelek (manapság ez így megy), örvendek, én Viola, és folytatom az ebédet.
Na, és Magyarországon milyen nyelvet beszélnek?
Elérkezünk az olasz–magyar barátság small-talkjainak desszertjéhez, jön a meglepetés.
Hát magyart.
Magyart? Sergio elámul. Van saját nyelvetek?
Van bizony!
Aztán átmenet nélkül visszakanyarodik az első témánkhoz.
De hát, hogy beszélsz te ilyen jól olaszul? Meg nem mondanám, hogy nem az vagy.
Az afrikai srác a zenére bólogat, egészen olyan, mintha részt venne a társalgásban. Én két penne-darab között tovább szabadkozom.
Ha már olasztanár vagyok, valamit kell tudnom. De a dialektus, az ő valódi nyelvük... az már más tészta. Azt nem beszélem ám...
Sergio elmélyülten, némi büszkeséggel bólogat, a fiú ismét megfelejtkezik kötelességeiről, olyannyira figyel a vendéggel folytatott diskurzusra, oly mélyen elmerül a nyelvek tengerében, ahol új világok tárulnának szeme elé, hogy nem mozdul az üres tálam látványára, pedig lassan indulnom kéne az állomásra. De Sergióra nem lehet megharagudni ezért, hát hagyom eszmélkedni, és bemegyek, hogy a napi menü utolsó állomását, a kávét már odabent a pultnál fogyasszam el.
A szakács, aki, mint kiderül, egyben a bártulaj is, barátságosan érdeklő­dik, ízlett-e, közben felesége lefőzi az eszpresszómat. Elégedetten bólogatok, a tészta nagyon jó volt, akárcsak ez a kávé itt, és óvatosan hörpintgetem a kortynyi feketét. Aztán csak mosolyogva állunk a bankterminál felett, ami jelet vár az égből, de nem kap, a báros kicsit szabadkozik, majd végre megindul a papírcsík, a pénz megfelelő helyre szállt alá. Amíg a számla lassan előkígyózik, a bárista és felesége békésen összebújnak a kassza fölött, kisfiuk is előkerül valahonnan, és odarohan egy ölelésre, én álldogálok és ámulok a bárpult fölött megelevenedő modern szentcsaládon, ami mintha az Uffizi egyik vásznáról lógott volna meg egy pillanatra, hogy egy egyszerű firenzei bárban öltsön testet a szemem előtt.