[Látó, 2008. július]

Ami jó volt Proustnak, az jó nekem is. Azt olvasom Proust regényfolyamában, de több helyen is: újból elment, hogy elgyönyörködjék Jaan Vermeer van Delft festményében, a delfti látképben. Ez a németalföldi festő alig harminc festményt hagyott ránk, s azok mind ott vannak Hollandiában, egy nagy múzeum termében. Évente ezrek és ezrek látogatják. A képeket állandóan, folyamatosan restaurálják, gyógyítgatják, s közben a restaurátorok újabb és újabb titkát fedik fel Vermeer festői technikájának. Vermeer nagyon drága festékekkel dolgozott, különösen kedvelte azt a tompa fényű marinerkék festéket, amit egy Afganisztánból hozott drágakő őrletéből nyertek, ha azt elkeverték lenolajjal. Vermeer idejében ez a festék drágább volt az aranynál (Lapis lazuro). Szerette keverni az ultramarint a sárgával, s ebből lett aztán az egyedi zöld, amiben az általa pingált fák pompáznak. A delfti látkép festésekor a festékbe kevés homokot is kevert, s így a föveny érdessárgás lett. A gyöngyös fülbevalót viselő, turbános lány szépsége vetekszik a Mona Lisáéval. Szerintem jóval fölülmúlja. Persze, ezeket a festményeket eredetiben kell látni, én csak reprodukciók előtt boldogtalankodom, nem kaptam lehetőségeket szép utazásokra, múzeumok bebarangolására. Ez is a szegénységem egyik átka. Milyen körülményes és nehéz reprodukciókból feltöltődni boldogsággal.

Készülődés. Javában jegyzetelek A másik asszony szíve című kisregényemhez, már egy füzet megtelt. Időközben rájöttem, hogy a regény főhőse meg kell hogy találjon az anyja öreg, kis házának a padlásán egy dobozt s a dobozban egy molyette, lyuggatott télikabátot.Miután kiteregeti, észreveszi, hogy a lyukak körül nagy, barna foltok éktelenkednek. Leviszi a dobozt a konyhába, és az asztalra állítja. A mama nyugodt, megrándítja kissé a vállát: „Ja, ezt a dobozt már régen ki kellett volna hajítanom, de valahogy nem volt szívem hozzá. Tudod, az úgy volt, hogy 1957-ben átmentem a temesvári börtönbe, ott ítélték halálra a nagyapádat meg azt az aradi papot, akinél ő minden reggel ministrált, Szoboszlay Aladárnak hívták. Ez a pap előbb Magyarpécskán volt plébános, s onnan került be Aradra, aztán amikor a papot a szeku letartóztatta, hogy forradalmat szervezett, a nagyapád is vele bukott, az volt a vád, hogy a ministráns is Szoboszlay kezére játszott. A nagyapád akkoriban csináltatott magának egy vadonatúj télikabátot, abban vitték el, és abban is lőtték agyon. A börtönben nekem átadtak egy dobozt, benne volt a télikabát meg a nagyapád zsebórája. Ki tudja, hogy a testet hová földelték el… Hát akkor most már mi is legyen ezzel a télikabáttal?" Az új szíves nő nem habozott:  „Világos, hogy el kell temetnünk!" Nolens, volens így került bele a kisregény szövetébe az 56-os forradalom. Jó mese.Meg kell csinálni, mert a magyar ember gyereket és irodalmat csinál. A többit teszi.

Imakönyvet kellene írnom. Nem zsolozsmázó, zsoltárokkal, szokványos imákkal teli könyvet, hanem papírra vetni azokat az imákat, amelyeket akkor mondok el, ha megbotlok, ha haldokló embertársaimért imádkozom, ha megköszönök Krisztusnak, a Szűz Anyának egy-egy kegyelmet, amit meg se érdemlek, ami felér egy ajándékkal. Be kell vallanom, hogy én az Atyához ritkán szólok, túl elvont nekem, őt sose vagyok képes emberarcúnak látni. Én Krisztussal vagyok jóban, valahányszor megszólítom, nem riadok vissza attól, hogy letegezzem. Ezt még az apácáktól tanultam el, akik jegyesei voltak Krisztusnak, akik „édesnek" titulálták. S az utóbbi időben egyre gyakrabban így kezdtem el elmélkedésemet: köszönöm neked, Ember Krisztus! Ezt nevezték a századokkal előttem élt katolikusok kontemplációnak. Utazás ez a lélek útvesztőjében. Lám, ha akartam, sikerült.

Mennyit ér az ember, ha író?Meghalt Gheorghe Crăciun, aki, szerintem, a legnagyobb román prózaíró volt, a zseninek kikiáltott Mircea Cărtărescunál is nagyobb kaliberű egyéniség, európai mércével mérhető nagyság, és az összes nagy és kevésbé nagy román tévéadók hallgattak erről a csapásról. Viszonylag fiatal, alig 56 éves volt, tehát alkotóereje teljében. Varró Ili mondotta: minden valamirevaló író 59 éves korában meghal, s ezzel, mintha a saját életidejét jósolta volna meg. Ő is pont annyi volt, amikor elment. Azóta is némaság róla és művéről…S akkor elgondolom saját sorsomat, azt, hogy elképesztő szegénységben élek, hogy a tiszteletdíj kenyérre kellene nekem, igen ám, de én nem kellek senkinek, se A Hétnek, se aMagyar Szónak, se a bukaresti Rádió magyar adásának. Persze, én ettől azért csöppet se esem kétségbe, mert nincs olyan igazi író, aki elnémuljon, aki pedig elnémul, az nem volt vérbeli író, ezt vallotta többek között Mihail Afanaszjevics Bulgakov, és a saját tapasztalatomból tudom, hogy a legnagyobb nyomorban is az életben azért mindig akad valami felmutatható kis boldogság. Olyan hétköznapi örömke. Ahhoz se fér kétség, hogy az irodalom az, amit időben kell véghezvinni…S amíg a legnagyobb román prózaírót a tévéadók nem siratták el, mukkot se szóltak róla, addig órákon át adást sugároznak egy román milliárdos családjáról, Kolumbánu a krőzus neve, olyan 150 centinyi magas, és elvett egy topmodell széplányt, aki jó két méter. Ha megjelennek valahol, sose egymás mellett lépdelnek, hanem elöl halad az ara s mögötte, egy méterrel, a férj. Másik adás a tévében a krőzusról és egy temesvári, úgymond, festegető művészről, aki arra adta a fejét, hogy életnagyságban pingál le gazdagokat, ráadásul operaszerep jelmezében. Kedvedre válogathatsz, hogy kinek akarsz kinézni. A festő el akarja adni a képét, Kolumbánu úr kupec módjára alkuszik vele a mű áráról, elvégre az ő zsebében van a pénz. A festő dörzsöli a kezét, bóvlijával jó üzletet csinált. S mindez csúcsidőben történik, a nemzet szeme láttára. Erre bezzeg van idő, de, hogy tudassák velünk: meghalt egy nagy ember, egy nagy író, arra már egyetlen percet se szánnak rá. Erősnek kell lenned, hogy erős érzelmet váltsál ki az emberekből, s ez főleg az írókra érvényes, akik szavakkal építkeznek, és Gheorghe Crăciun erős volt, erdélyi földből vétetett, és ott is temették el, szülőfalujában, Tohánban. És én, kesergésem záróakkordjaként, gyújtok egy szál gyertyát ismeretlen és nagyon is ismerős íróbarátomért, akivel csak a szavak hullámhosszán találkoztam.

Mindennapi győzelem. Húsz éven át depressziótól szenvedtem, pánikrohamaim voltak, és minden kezelés ellenére egyedül nem mertem kimenni az utcára, az utca egyik oldaláról képtelen voltam átvágni a túloldalra. S aztán hirtelen, egyik napról a másikra mindezek a tünetek megszűntek. Persze gyógyszerdependens vagyok, de normális, stabil a lelkiállapotom, egyik közjárműről átszállok a másikra, élvezem, hogy láthatom a város nyüzsgését, az új házakat, az embereket. A románok jószívű, segítőkész nép, látják, hogy bottal járok, felhúznak, letoszogatnak a közjárművekről, anyónak, nagyasszonynak titulálnak, s a buszon, a villamoson rögtön átadják nekem a helyüket. Én hálálkodom, bocsánatot kérek tőlük, hogy előfordulok, s az emberiség mosolyog rám. Van, aki azt mondja: szeretnék én is megöregedni. S én arra gondolok, ők már jó előre készítik előre maguknak a helyet az autóbuszon. Néha arra gondolok, hogyan történhetett meg velem ez a csoda? Biztosan belülről, a lélek mélyéről ered, én dolgoztam fel magamat majdnem egészségessé, majdnem normálissá. Az átváltozás pontos titkát képtelen lennél körülírni, beérem azzal, hogy nap mint nap ezt megélem. Már az ógörögök tudták, hogy a depresszió a legnagyobb betegség, de gyógyítani nekik se sikerült, ezért félhettek tőle. Szerintem ebben az esetben mindenki a maga orvosa.

Díszsírhelyet vettem magamnak. Hozzám egyáltalán nem méltó ez a dicsekvés, annál is inkább, mert az igazság merőben más, a sírhelyet nem vettem meg borsos áron, hanem ajándékba kaptam. Pardon, nem, így se helyes, így se igaz, ezt a sírhelyet az aradi alsótemetőben én örökül kaptam. Az uram holokauszt rab volt két évig, utána beözönlött ide az egész ukrán front, és a zsidó rabokat rögtön foglyul ejtették. Még csak ez volt a nagy fricska, a nagy kitolás, egymás mellett állt egy zsidó rab és egy német katona. Az ukrán front nem sokat gatyázott, nem sokat nyomozott a foglyok identitását illetően. Markovits Mártont elhurcolták egy szovjet gulág-lágerbe, ahol kerek négy évet húzott le. Ha megkérdezték volna a lágerparancsnoktól: mi aztán mikor megyünk haza?, a válasz így hangzott: SZKORO, vagyis nemsokára. S így csordogált le négy év. A ruszkik a gulágon a foglyokat keményen dolgoztatták, de aki erős volt, az kibírta. Én vagyok M. M. jogutódja, s ezért a román állam havonta 53 lejt penget le nekem, de vannak jogaim, például jogom egy ingyen díszsírhelyre (…)

Egy balerina balladája. Irinel Liciu (Licsu) a múlt század közepén a bukaresti Operaház prímbalerinája volt. Sokszor láttam színpadon táncolni. Nem volt hol mi szabályos szépség, de amúgy gyönyörű volt, nagy fekete szeme, dús, fekete haja kontyban, a fejebúbján, no meg a mozdulatai, az a lágy, táncos hullámzás, ahogyan lépdelt, járt, az varázslatot sugárzott. Aztán, nagy titokban elterjedt, hogy Párizsban, egy vendégszereplés alkalmával, Irinel Liciut lepottyantotta a „jó káder" szólótáncos, aki egyáltalán nem volt jó szakmailag, viszont jó volt a káderlapja, tehát ő utazhatott a szeku szerint külföldre. Irinel megsérült, az előadás dugába dőlt, a balerina hazatérve öngyilkosságot kísérelt meg. Nem volt képes elviselni a kudarcot. Soha többé nem lépett színpadra, tanított, koreográfus lett belőle. S akkor nekem, az újságírónak támadt egy ötletem, felkeresem a bukott balerinát, és írok pályája dicső időszakáról.Mindig voltak merész és furcsa ötleteim. Irinel Liciu otthonában fogadott, s ez egy új és akkor elegáns blokkban volt a Szent György téren, s a földszinten az 1100 nevű üzlet, ahol a szegtől kezdve a lakatig minden volt kapható. A randevú déli két órára volt megbeszélve. A kis, kétszobás lakásban enyhe ételszag terjengett, nyilván ebéd után voltak, s én olyan kérdéseket tettem fel a balerinának, ami múltjára vonatkozott, attól kezdve, hogy kikerült édesanyja balettiskolájából, ami Bukarestben az egyetlen, rangos balett-iskola volt. S ahogyan meghitten palávereztünk, hirtelen belépett a színre egy magas, elegáns úriember. Ő volt Irinel Liciu férje, a híres költő, Ştefan Augustin Doinaş. Az első pillanatban rögtön láttam, hogy hiszen ez a két ember imádja egymást. Akkoriban Doinaş a Lumea (Világunk) lapnál volt szerkesztő, ergó a börtön után „alsómunkára" tették… Doinaş Lucian Blagának, a híres román filozófusnak, költőnek volt a barátja, s amikor az bukott ember lett, Doinaş is feketelistára került. Irinel nem sokat habozott, elment egy magasrangú pártfunkcionáriushoz, aki neki csodálója volt, és elérte, hogy a költő kiszabaduljon. Tehát üldögélt Doinaş a külpolitikai cikkeket publikáló férclapnál, és toszogatta a cikkeket az asztal jobb oldaláról balra, mígnem a végén, a nyomdába menesztette. És Doinaş sose feledte el nekem, hogy én akkor kerestem fel Irinelt, amikor az mélyponton volt. Ha az Írók Háza vendéglőjében, ritkán, meglátott, rögtön odajött hozzám, kezet csókolt, elbeszélgetett velem. Éreztem magamon a kollégák tekintetét, akik feltették a kérdést: ugyan kicsoda lehet ez a nő, aki előtt Doinaş hajbókol? Arad megyében, Borosjenőn született, s az Aradi Tavasz fesztiválon szintén többször összefutottunk. Doinaş menten becitálta Borosjenőről paraszt rokonságát, szobát vett ki nekik, s egy álló hétig ott tartotta őket, családi életet élt. A férfiak keményszárú csizmát, hímzett inget viseltek, a nők feketében tetőtől talpig, rengett rajtuk a sok alsószoknya. Már ahogyan Borosjenőben spacíroznak a román parasztok. Fellépéseinken a Doinaş rokonok az első sorban foglaltak helyet, mert a költő egyetlen pillanatra se tagadta meg őseit. Ha virágot kapott, azt mind a parasztnők karjára rakta… Aztán, időskorában, Doinaş súlyos műtéten esett át, az operáció bravúrral zajlott le, de este, hirtelen leállt a költő szíve. Irinel Liciu mindvégig ott állt mellette, fogta a kezét. Miután Doinaş meghalt, Irinel fogta magát, hazament a csöppnyi lakásba, és eldobta magától az életet. Élete nagy szerelme nélkül nem tudott és nem akart élni. Parádés temetésük volt, tömeg a bukaresti Bellu temetőben. Én erre a temetésre nem mentem el, én a fiatal emberpárra akartam emlékezni, ahogyan jártak-keltek kézenfogva a bukaresti utcákon, a forgatagban. Hiszen ritka szerencsés emberpár voltak ők, ketten, megadatott nekik a lelkeket perzselő, nagy szerelem, s ez azért már valami.

(…)
Udvariasság. Van egy szokásom – ma kiderült, hogy rossz szokásom –, az üzletekben, a hivatalokban udvariasan szólítom meg az engem kiszolgáló emberiséget. Monológomat azzal kezdem: tisztelt, szeretett kisasszony, hölgyem, kislányom… S akkor ma, a hentes üzletben egy fiatal, szép arcú elárusító rám ordított: ide hallgassan, vén banya, engemet többé ne merészeljen tisztelt kisasszonynak szólítani, mert én utálom a túlzott udvariasságot, magát is legszívesebben seggbe rúgnám, érti?! Az üzletben erre az ordítozásra halálos csend támadt, és persze a vásárlók kussoltak, senki nem állt volna mellém, s én lehajtott fejjel kisurrantam. Hazafelé menet kissé lehiggadtam, és szívemben mélységes sajnálatot éreztem a fiatalasszony iránt. Biztos voltam benne, hogy azt a nőt gyermekkorában soha, senki nem simogatta meg, nem ölelte magához, nem suttogta a fülébe: egyetlenem… És manapság ez a fiatal nő, aki valószínűleg maga is anya már, vajon hogyan viselkedik gyermekeivel? Érzelmek nélkül vajon miként beszél hozzájuk, hogyan becézi őket? Egy biztos, nem szeretnék a családtagja lenni. Már Szent Pál apostol tudta és leírta: ahol szeretet nincs, ott semmi sincs…