[BukarestLátó – 2009. április]

1941. január 1.
Óvakodtam mindentől, ami az év kezdetével összefügg – nehogy ártson valamiképpen. – Festeni sem festettem. – Csak a mindennapit… az elkerülhetetlent fogadtam el. Elkerültem a karácsonyfát, a Szilvesztert. (Hülyeség.) Mit is kerestem volna azok között, akik körülötte forogtak… vidáman hancúrozva?… – Egy kísértet, a vidámság elrontója.

Január 2.
A szállodát lefoglalják a tömegesen érkező németek (15 és 20 egység között érkeznek, azt mondják). – Ki kell üríteni. Itt állok tehát, s nincs fedél a fejem fölött!… Berendeztem ezt a menedékhelyet, ahol 9 hónapon keresztül éltem egy életet! Várakoztam (nagyrészt fölöslegesen), de azért a festészetre is… Most elölről kell kezdenem… keressek egy szállást magamnak…

Január 4.
Azzal töltöttem a napot, hogy szobát kerestem, a holmimat rakosgattam, csomagoltam… Kétségbeesés… reménytelenség. – „Ne kérj semmit, ne fogadj el semmit”, mondtam mindig magamnak. Ez az egyetlen lehetőség, hogy megőrizhessem a szabadságomat. Mert ha elfogadsz valamit, az már kötelez is egyben… És olykor egy viselkedésmód, egy gesztus… egy szó leleplezi annak az érzelmeit, akinek a lekötelezettjévé váltál… Mert egy nagylelkű gesztus gyakran érdekből születik.

Január 7.
Ez a „felfüggesztett” élet egy-egy napon, apró incidensek következtében elviselhetetlenné válik. Milyen türelmetlenül várom az estét – a lefekvés óráját, amikor megpróbálok elmerülni az álom világában, hogy elfelejtem ezt a sötét, bizonytalan jelent.

Január 11., péntek
(…)
A németek elhagyták a szállót… Hurrá! Hurrá!… Ismét beköltözöm. Ismét elkezdhetek festeni…

Január 12., szombat
Elképzelni a művet… érezni… aztán ellenőrizni… Tudatában lenni… úgy ítélni meg, mintha más lenne a szerzője. –
Ha arcképet fest, a festő… és a modell legfontosabb elfoglaltsága a hasonlóság. Nem. A hasonlóságon túl kell lépni… És nem foglalkozni mással, csak a művel.

Január 23.
(…)
Szeretek adni; de nem szeretek elfogadni, mert a legtöbbször nem tudom, mit gondol, aki ad, és nem tudom, hogyan köteleztem el a Szabadságomat. –
Mégis hálás vagyok, és nem akarok személyes érdekem foglya lenni. –

Január 24.
Érdekes, milyen hajlamosak a nők a felkelésre (forradalomra)… a rendetlenségre, vagy mondjam azt, a gyilkosságra… Ők voltak a legelszántabbak a legutóbbi zavargások alatt; a legbosszúszomjasabbak. Éppen ők, akik valójában függnek attól, amit szét akarnak verni. (Tudatlanság és ostobaság.)

Január 27.
Újra csend van, de az utcákon katonai őrség áll. Ahhoz, hogy az ember hazaérjen, egy csomó kerülőt kell tennie… 9-kor minden zár, és 10-től kijárási tilalom van! Annál jobb… örülök, hogy minél korábban ágyba bújhatok.

Január 28.
(…)
A Művészetben találjuk meg a menedékünket… Tudjuk kiválasztani, ami lehetővé teszi, hogy megalkossuk a Művet, magát az élet lényegét… a mi életünkét. És az életen kívül éljünk, az életen, amelynek alapja mindig az érdek… Igen, egyedül élni… és nem hinni semmiben…

Január 31.
(…)
A művész a művében valósítja meg magát… (ez egy beteljesülés); a szerelmes a birtoklás révén, amely a szerelem beteljesülése, de a vége is egyben, mert ez már nem a Szerelem, hanem a szerelem művelése.

Február 8.
Las[erson] szeretné, ha elkészíteném Z. asszony arcképét… – Természetesen a hasonlóságra gondol… Számomra azonban ez az egyetlen dolog, ami nem létezik… amin túl kell lépni… hogy eljuthassak az alkatig, de anélkül, hogy karikatúrába zuhannék. – Olyan ez, mint amikor azt mondják: „Láttam egy kedves festményt (X)-től… „Igen, sajnos csak egy festmény”… „De hát mit szeretne, mi legyen?” Alkotás is.

Március 5., szerda
El Greco azt mondta (mondja Z.) – Nem a végest keresem a festményeimben, hanem a végtelent –
… Úgy van, nagyon jó, de! Leonardo da V.[inci] a végessel magát a Végtelent érte el a festményein.
Egy „homályos” mű a végtelenre céloz, s a véges gyakran azzal fenyeget, hogy elpusztítja. Gondoljunk egy vázlat „bájára”. „Ó, ne érjenek hozzá”, mondják; az emberek érzik annak tehetetlenségét, aki képtelen végigmenni az úton.

Március 6., csütörtök
Vajon abnormális, beteges dolog, hogy ilyen mértékben irtózz embertársaidtól? Vagy ennek a mániának az eredménye: egyre csak rajzolni, egyre csak figyelni – persze, (sajnos) nem anélkül, hogy lásd arcukat és viselkedésüket; hogy felfedezzem gyengeségeiket… amelyeket egy gesztus, a hanglejtés, a nevetés, egy-egy fintor elárul, amelyeket elkapok, és amelyeket nem hagyhatok veszendőbe menni?…, amelyekre felfűzök valamit, és szeretek elkalandozni, a (látható) anyagi formához hozzátéve azt, ami történik – amit elképzelek – a homlokzat mögött. – Mennyi nyavalyát pillantok meg, mennyi közönségességet!…
… A Szépség, a ritmus, a harmónia viszont pihenést jelentenek számomra, de jaj, milyen ritkán fordulnak elő…

Március 14., péntek
Cézanne-ról. Az ő zsenije éppenséggel a tehetség hiányából fakad… (Túlzás nélkül.)
Ingres minden „korszak” festője.
Delacroix egy romantikus… Egy nagy romantikus festő.

Március 25., kedd
… Ha képtelen vagy felérni X.-hez vagy Y.-hoz – zseniális elődeidhez –, az még nem ok arra, hogy azoknak a táborába vesd magad, akik tehetetlenségükben azt hirdetik, újra feltalálják a festészetet…
Túljutni a tárgyon… ami csak kiindulási pont ahhoz, hogy kifejezzük azt, amit mi személyesen látunk benne.

Március 26., szerda
Éppen azért, mert képtelenek isteni nyelven megszólalni, sokan beleesnek az árokba.

Március 28., péntek
Csupán a gyávaság akadályoz meg abban, hogy véget vessek ennek az életnek, amelytől már semmit nem várok, amelyben minden kétségbeeséssel és undorral tölt el Minden… Minden.
Nem a halál nyugtalanít… hanem az élet, amilyen most… és mégis, azt mondanám: Ha rosszabb lesz, legyen rosszabb…!

Május 3., szombat
„A rajz az a mód, ahogy a formát látjuk.” (Degas)
Valéry azt mondja, „nem érti, ez mit jelent”.
Azt hiszem, pontosan azt jelenti, amit (D) mond: vagyis a „megtisztított” alkatot látni… a lényeget, minden alávetett, meghaladott részletével…
Az egyiptomiak, akik az örökkévaló felé tekintenek, a görögök a sajátos felé.

Május 4., vasárnap
Szunnyadó „erőinket” (az örökségünket) el kell költenünk. Egyesek elszórják… mások fukarul bánnak vele. De mindenképpen végesek, és bármit is tennénk, kopás, hanyatlás, fáradtság a vége… Végül pedig az az „Ugyan mire jó mindez?”

Május 6., kedd
Eljön a pillanat, amikor nem tudjuk többé elviselni a nyomasztó „emlékek” terhét… Egyik a másik után bukkan fel és agyonnyom – a bánkódás és gyakran a bűntudat révén.

Május 19., hétfő
Az újságok teli vannak a hírrel, hogy az angolok Párizst fogják bombázni… Párizst!

Május 25., vasárnap
Ablakomból látom a szemközti házhoz tartozó ablakokat, amelyek közül az egyik olykor egy nő körvonalait keretezi. – Kezei, melyek házimunkát végeznek, gyakran kikerülnek az ablak keretezte négyszögből. Izgatóan szépek a karjai – főleg számomra, aki nagyobb jelentőséget tulajdonítok nekik, mint az arc szépségének. Azonnal meghódítottak. – Ezek a karok válaszoltak kérdező gesztusaimra… hogy hogyan lehet közelebb férni hozzájuk. – Alig sikerült, kanyargós utakon –
Egy utcácskában várt rám, majdnem meztelenül, fedetlen karokkal… Vajon rájött, mennyire vonzanak engem?
… Sötét folyosó –, aztán néhány emelet, amelyekre az egyik karjával vezetett fel, érzékisége úgy vonzott, mint a mágnes. Végül egy olyan szoba ajtaja elé jutottunk, amelyet csak kívülről ismertem, és amely most körülvett falaival… A kísérőm arra kért, beszéljek halkan… a szavak egyébként fölöslegesek!

Május 26., hétfő
(…)
Csak gesztusokkal beszélgetünk… karjai magukhoz ölelhetnének, de jaj, turkálnak csupán! – Kétségtelen, arra vár, hogy megkönnyebbülten menjek el… Elnyúlva fekszem mellette, s mint ő, én is arra vágyom, hogy végre elmenjek innen…

Június 3., kedd, Ste Clotilde
(…)
Egyre nagyobb elszigeteltség; egyedül érezni magad az embertársak között… szenvedés is, de béke is… Egyedül. Teljesen egyedül!!!
Igen, óvakodj attól, hogy magadról beszélj… Megnyílni, ez inkább azt jelenti, megfogyatkozni.

Június 4., szerda
(…)
… Az emberiség végre, lám, igazi „színvonalára” került: a táplálék szintjére. Íme, mindenkit megőrjít a „takarmány” hiánya. – Semmi egyébről nem beszélnek immár, csak az ételről és a pénzről. – Lámcsak, megfosztattak a Szellem fényűzésétől. Végre joguk van – méghozzá úgy, hogy senki nem ítélheti el őket ezért – másra sem gondolni, mint az anyagiakra. – Hirtelen ezt hallom: „Nincs már hús, nem lehet vajat, kávét kapni, egyik sem lesz már; az élet egyre nehezebb. Nincs hús, nincs olaj, nincs… Hát mire jó élni egyáltalán!!!”

Június 8., vasárnap
Pontosság és Igazság
Nem hányják vajon Ingres (A nagy odaliszk Ingres-je) szemére, hogy két csigolyával többet festett… És az El Grecóéra alakjainak „arányait”, a Michelangelo alakjainak meg, hogy kilenc fejük van?*… De éppen ennek a két csigolyának köszönhetően válik A nagy odaliszk aktja még szebbé. És az arányok vagy az aránytalanságok El Grecónál éppen azt fejezik ki, amit ő eksztatikus alakjai révén ki szeretne fejezni.

Június 9., hétfő
Mi több, az anatómiai ismeretek és használatuk miatt egyes alakok tökéletesen érdektelenné válnak… Puszta anatómiai ábrák. Inkább a forma kifejezőereje számít, az a mód, ahogy megfigyeljük, a rajzolata, amelynek pontossága nem más, mint egy olyan módszer, amely által eljuthatunk a stílusig, ahhoz az egyedi és személyes látáshoz, amely kifejezi a világot, és téged is.

1944. július 7., péntek. A Cişmigiu-kertben. 10 óra
Ülök a székemen. Jön egy úr (?!), és le akar ülni a mellettem levőre… Előveszi a zsebkendőjét, letörli a széket… Leül. De lám, most az arcát törli meg a zsebkendővel… Ha! Ha! Ha!
Hogy is ne fejezzem ki… döbbenetemet? Nem: utálatomat… A nadrág feneke többet számít neki, mint a pofája…

Július 8., szombat
Egy nyugodt perced se legyen… Elemezd és bíráld a tetteidet és a gondolataidat a legkisebb zsigerükig… Önmagad bírája légy… könyörtelen! Hát élet ez?! Álmodba is kövessen ez az egész kronológia és logika nélküli „csomag”… És amikor magadhoz térsz, ébredj rá, hogy ezt az egész életnek nevezett bohózatot az érdek és a hazugság hajtja tovább.

Július 10., hétfő
Ne tévesszük össze az érzékenységet az érzelgősséggel –
Sem… egy dolog alkatát a karikatúrájával –
Előfordul, hogy egy festmény nem műalkotás… és mégis jó festmény marad… (Szellem nélküli anyag.) Mert a műalkotás teremtés…

Demény Péter fordítása

Theodor Pallady (1871–1956) az egyik legismertebb román festő. Iaşi-ban született, szülei jelentős bojárcsaládok tagjai (anyja Cantacuzino-lány). Párizsban tanulja a festészetet, ekkor „Gustave Moreau tanítványának” nevezi magát. 1940-ben szándéka szerint ideiglenesen Bukarestben telepedik le, a hazaköltözés azonban véglegesnek bizonyul.
Naplójegyzetei a Pallady scriind. Jurnale, scrisori, însemnări. Ediţie îngrijită de Dana Crişan. (Az író Pallady. Naplók, levelek, feljegyzések. Dana Crişan gondozásában – Compania, Bukarest, 2009) című kötetben jelentek meg, s két okból választottam őket. Egyrészt, mert ugyanarra az időszakra vonatkoznak, amelyre a Mihail Sebastian reflexiói, s így teljesebb kép rajzolódik ki a háborúban kínlódó Bukarestről. Másrészt, mert Pallady nem író, és mindig érdekes látni, hogyan használja a nyelvet egy olyan ember, akinek nem ez az életeleme. Ilyenkor érződik az is, hogy nem csupán a nyelv számít, s nem is az a döntő: képzavarral élve, Pallady éles szeme ugyanolyan érzékletes leírásokat eredményez, mint amilyeneket Sebastiannál olvashatunk.
A fordításhoz az említett kiadást használtam, de természetesen nem ragaszkodtam ahhoz a filológiai akkurátussághoz, amelyhez a gondozó. A részleteket irodalomként kezeltem. (D. P.)