[Látó, 2009. december]

csak úgy séta közben a náddal benőtt
tónál ahol récék úsztatják napos
csibéiket elmerengek életem
annyira üres hogy ha csak egyetlen

egy hajszálat lopnék messzire
virítana mint a pisai
ferdetorony életuntság bunkerében
öröm sugarai nem hatolnak át

mire megjösz már késő ne is gyere
elbotorkálok valahogy az ablakig
kinézek hete óta nem esett

nézem a gördülő esőcseppet
a fűszálon mely tövestől kiszáradt
– belőlem induló út sehova sem vezet