Ál-shakespeare-inek mondott, vitatott eredetű királydrámával kezdődött Shakespeare-fordításaim számomra is meglepően hosszúra sikeredett sorozata: a III. Edwárddal, amelyet – legalább részleteiben – ma is ugyanúgy shakespeare-ibbnek becsülök több „kánoni" darabjánál, amint első közlését kísérő tanulmányomban alapos érveléssel kifejtettem (Kriterion, l972). Bodrogi Lajosnak az első háborúval sajnos folytatás nélkül maradt Magyar Shakespeare-tárban megjelent ismertetéséből, amely kedvet ébresztett bennem ehhez a munkához, egy másik „apokrifot" is kiszemeltem, ebben közvetve is megéreztem Shakespeare-t: A két nemes rokont, de szövegéhez csak később, első Shakespeare-fordításaim után juthattam hozzá. Nagy elégtételemre szolgált, amikor megtudtam, hogy időközben az angol „szakma" jó része már elfogadta Shakespeare Fletcherrel közösen írt, hiteles művének. Amint, újabb értesülésem szerint, elfogadta lényegében Shakespeare művének a III. Edwardot is.

Sok évnek kellett eltelnie, amíg egy 19. századbeli kiadványból, amelyben hajdan a III. Edwárdot is találtam, lefordítottam A londoni tékozlót (Szentivántól Vízkeresztig, 2003); ennek nyilván egyetlen sorát sem írta Shakespeare, de számos hibája ellenére sem értéktelen, jóízű komédia. Aztán, immár huszonöt hitelesnek tekintett darab után, az internetben fölfedeztem a könyvtáramból hiányzó valamennyi „apokrifot", egy halomban.

Maradék időm és erőm hasznosításával ezek közül ültem neki elsőnek A(z edmontoni) víg ördögnek. 1607-ben került be először a könyvkereskedők jegyzékébe, Shakespeare műveként, így szerepel a sok tudományos ellenkezést kiváltott harmadik és negyedik Folióban is – de kétségtelen, hogy semmi köze Shakespeare-hez: a költő drámai életművének két harmada után a fordító ezt minden kritikusnál és történésznél biztosabban érzi. Valaha Michael Drayton vagy Thomas Heywood nevét emlegették a darabbal kapcsolatban; egyik modern kritikusa Edward de Vere művének véli (divat ez most: népes iskola tulajdonítja Shakespeare egész életművét is Oxford 17. grófjának), és érvei meggondolkoztatóak – de annyi bizonyos, hogy aki ezt a darabot írta, nem lehet a Hamlet és a Lear király szerzője. De jól felépített, kedves, mulatságos, fordulatos komédia, a fausti hangulatú előjáték ellenére, lényegében romantikus vígjáték: az igaz szerelem és önzetlen barátság győzelme a haszonleső apai önkényen, hagyományos átöltözéses trükk segítségével. Az egészben nincs is semmi ördögi, a címszereplő Peter Fabel, az edmontoni „ördög", egyből harmadrangú figurává törpül az előjáték után.

Tucker Brooke, az előző századforduló kiváló Shakespeare-kutatója szerint az angol reneszánsz egyik legkellemesebb olvasmánya ez. De a maga korának sikerdarabja is volt, 1608 és 1656 között hat kiadást ért meg, és úgy látszik, nagyon sok előadást. Megállná a helyét mai színpadon is; mindenképpen megérdemel egy helyet a magyar Shakespeare-kultusz peremén.