[Látó, 2006. február] 

Voltam ott, és láttam a szigetet.
Örök alkony volt. Egy érinthetetlen
öröm meg-megemelt, lebegtetett.

Nem volt megismerés és feledés sem,
csupán az, ami van.
A képzelet széteső tájai,
befejezetlen álmok,
bennük piciny létem, ahogy suhan
a lebegésben.

Minden megváltozott.
Pedig minden ugyanaz, ugyanott.
Csakhogy, mintha varázsütésre,
tán az örök alkony mögötti éjbe
tűntek a látszatok.

Ne gyújts fényt, ne láthasd, ki van itt.
Csak figyeld, ahogy a messzi árnyak
süllyedő homálya lassan eltakar,
felemeli sebhelyes arcát a hold,
s ömlő sugara az éj medrébe mar.
Nincs vég. Nincs folytatás. Ennyi volt.

Néha. Néha feldereng.
Mint az áradó boldogság utáni
sajgó melankólia.