[2015. június]

---

Nehezen öltözöl át, félelmen túli, kék zaj
a hangodban. A megalkuvást, mint a szabadulást,
elviselned többé nem kell. A farmer-
nadrág a földön, a mosdót tíz évig
takarítom utánad. A kar, a láb, a szív,
testrészek és szervek váltakoznak, mint az

istenek. Ágyadon ötvenhét évig álmodtál,
s már csak egy hetet kell aludni,
és meghalsz. Hidegebb van a kórházban, bárhol,
mint amikor csak fázol, kék este van,
van kék este, kékebb. Sérült
beszélgetések nyomvonalán elcsúsztam,

lassan és érthetően, kis adagokban sérült.
Beszélgetni szeretnék, de miért, beszél-
getéseinkről megváltoztak a fogalmaink.
Hogy vittél-e az arcom vonásaiból
magaddal, talán csak az anyanyelv
lift-sötétje ment le veled a liftakna-mélybe.

Egy lebontott kórház emlékén múlik,
felismerem-e a nyomozásban részt vett
barátokat, az ellenségeket. A kórháztól
nem jól látszó hat órai ég száraz felhői értő
érkezések, búcsúk. Lassú utánzat a sötét egy
másik világból. A búcsúzást

nem ismerted, akár a görög istenek,
amíg a kereszténység trónja nem
taszította le őket. S a szív istenei is úgy
hagyták el a szíved, hirtelen. Ezen az ágyon egy

apa halt meg, azon három, s a reggel
kopogós, hideg, nullfokos alázat. Ugyanazzal a szóval

sebek ejthetők. Különösen hasonló sebek,
részlet mínusza, szeretet. Miért akartam volna egy
labirintust, ahol a tévedés gyakorlás,
s önzetlen, mint a fáradtra gyengült állatvilág. Életed
két kézzel hordom, mint egy vizeskannát, a súlya
lehúz a mélybe. S van, hogy az apákról kiderül,

mint az istenekről, hogy belőlük is egy van, s az távol, tőlem
ismeretlen területen. Köztünk a beszéd nem ismert,
mint fagyott nyúlgerinc a télnél hosszabb vadászat után.