Gaal György irodalom- és kultúrtörténész, kolozsvári helytörténeti alapművek szerzője idén ünnepli 75. születésnapját. Az elmúlt háromnegyed század regényes fordulatairól, temetősétákról, a felfedezés öröméről, kutatási módszereiről kérdeztük.

Korpa Tamás: Gaal György, rokonságának apai ágát tekintve a híres dálnoki Gaal család sarja, anyai oldalról a közismert kolozsvári orvosdinasztiából, a Gyergyai famíliából származik. Ha ki kellene emelnie a családi legendáriumból mind a két oldalról egy-egy felmenőt, akik (vagy akiknek az emléke) meghatározó hatást gyakoroltak Önre, kik volnának azok? A birtokos dálnoki Gaalok és az értelmiségi Gyergyaiak között milyen volt a kapcsolat?

Gaal György: Mindkét család székely eredetű, de más-más időszakban távoztak az ősi földről, s így a 20. század elején más is volt az életvitelük. A dálnoki Gaal család a székelyek vezető rétegébe, a primorok közé tartozott, dálnoki kúriájuk ma is áll. De ahogy ez több székely családnál is történt, a 19. század közepe tájára a birtok többszörösen osztódott, s már nem volt elég a megélhetésre. Az egyik Péter (1810–1896) nevű ősöm 1840-ben a Kolozsvár melletti Mezőségen talál feleséget magának mezőbándi Kováts Druzsina személyében, s Magyarkályánban telepszik le. Itt jól gazdálkodik, s gyorsan gyarapítja birtokait. A század végén a család a módosabb dzsentriréteghez tartozik, akik az arisztokráciával is néhol rokonságot ápolnak. Gaal Jenő (1873–1948) nagyapámat nem ismertem, hiszen ő éppen csak megérte születésemet. De a felesége, nagymamám, Emma nevelt 1961-ben bekövetkezett haláláig, s tőle hallottam a legtöbbet a család régi életmódjáról és nagyapámról is. Úgyhogy leginkább nagyapámról mondhatom el, hogy kitűnő gazda és ritka pontos tisztviselő volt. A kolozsvári Református Kollégiumban tanult, majd a kolozsvári egyetemen jogot végzett. 1895-ben vállalt közigazgatási tisztséget a községközpontban, Mócson, a századfordulón főszolgabírói kinevezést kapott, s ezt a tisztséget a román közigazgatás bevezetéséig, 1919-ig viselte. A falu központjában 1901-ben szép, 12 szobás udvarházat építtetett, körülötte háromholdas park terült el, amelynek gondozása nagymamám feladata volt. Az ő idejében épült a mócsi iskola és a kórház, valamint a református templom, ahol címeres főgondnoki széke és a nevét is feltüntető építési emléktábla máig látható. 1916-ban a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntették ki. Az 1921-es román földreform a birtok jelentős részét kisajátította, de a megmaradt magyarkályáni és mócsi földeket, erdőket, szőlőt jól hasznosította, s anyagi helyzetük kitűnő maradt. Úgyhogy egyetlen, felnőttkort megért fiukat, az 1912-ben született édesapámat Budapestre küldhették már gimnazista korában nevelőintézetbe. 

A kibédi és kissolymosi lófő Gyergyai családról éppen a járvány alatt könyvet írtam, mely talán még az idén megjelenik. Róluk sokat tudnék mesélni. Egyik ősöm, a kissolymosról érkező Gyergyai Pál az 1700-as évek elején három kortársával együtt 1734-ben összeállította Kolozsvár első, latin nyelvű leírását. Ez mindmáig a várostörténet egyik alapvető dokumentuma. Ettől fogva a család fő ága Kolozsvárt él. Számos városi és kormányszéki tisztviselő kerül ki közülük. Itt csak Gyergyai Mihályt említeném, aki híres ötvösként, egy mintakönyv összeállítójaként került be a szakirodalomba, de emellett hosszú ideig városi osztóztató bíró is volt. Gyergyai Ferenc évtizedeken át városi aljegyző, jegyző, végül királybíró. 1848. március 21-én ő fogalmazza meg a kormányszék elé terjesztendő forradalmi követeléseket. Emellett két nyelvhelyességi kötet szerzője s közkedvelt tenorénekes. Dédapám, id. Gyergyai Árpád az első orvos a családban, Bécsben szerez diplomát, s az elsők között kísérletezik a vérátömlesztéssel. A legtöbbre mégis nagyapám, ifj. Gyergyay Árpád (1881–1952) vitte, aki már a kolozsvári egyetemen szerezte diplomáját, s a múlt század elején a fül-orr-gégészetre szakosodott. A világháború végén, amikor az egyetemet elvették a románok, az egyetem rendkívüli tanára, a Fül-orr-gégészeti Klinika igazgatója volt. Neki akkor már háza, népesedő családja, jól menő magánrendelője lévén, itt maradt Kolozsvárt, szanatóriumot nyitott, s tekintélyes vagyont szerzett. Évente eljárt a nemzetközi fül-orr-gégészeti kongresszusokra, ahol bemutatta újabbnál újabb műszereit, műtéti eljárásait. Egész Európában ismerték. Külföldről is küldtek hozzá fülkürt-betegségben szenvedőket. Egyik leghíresebb esetének számít, hogy mikor a „Nagyrománia” megalkotójának tekintett Brătianu román miniszterelnök súlyos gégedaganattal halálán volt 1927 novemberében, táviratilag Gyergyayt hívták Bukarestbe életmentő műtét elvégzésére. Mire a fővárosba érkezett, a politikus meghalt. Mikor 1940-ben, a második bécsi döntést követően Kolozsvárra visszatért a Ferenc József Tudományegyetem, Gyergyay lett a fül-orr-gégészet professzora, egy ideig az orvosi kar dékánja is. Aztán 1945-ben csúnyán meghurcolták, mert ő nem menekült el, mint a professzorok többsége. Gyergyay nagyapám jeles orvoscsaládból nősült, apósa, szepeslőcsei Engel Gábor nőgyógyász egyetemi tanár, az Országos Karolina Kórház igazgatója volt. Öt gyermekük született, közülük három orvos, kettő éppen fül-orr-gégész lett. Édesanyámat gazdamérnöknek nevelték, hadd legyen, aki a birtokokhoz ért. 

Összegezve azt mondhatom, hogy mindkét nagyapám példa lehetne előttem, de azért értelmiségiként inkább csodálom a Gyergyaiakat. A két család között nem volt rokonság. Édesapám akkor már átvette nagyapámtól a magyarkályáni birtokot, s az ottani udvarházban lakott. Hobbija volt az autózás, motorozás. Még a szántóföldekre is motorbiciklivel járt ki a munkálatokat irányítani. Gyakran bejött Kolozsvárra színházba, társaságba. Egy estélyen ismerkedett meg édesanyámmal, aki akkor a román tannyelvű Gazdasági Akadémia végzős hallgatója volt. Mindkét család örvendett a „jó partinak”. 1937-ben házasodtak össze. 

K. T.: A szüleit és velük az akkor még kisgyermek Gaal Györgyöt kényszerlakhelyre helyezték. Szerencsére nem a Kárpátokon túlra vagy a Duna-deltába, hanem – számomra meglepő módon – Kolozsvárra. Ha jól tudom, nagynénje Monostor utcai sarokházában leltek menedéket. A szüleit miért kényszerítették, hogy elhagyják a családi fészket? Mit hagytak hátra? Őriz valamilyen emléket nagynénje házáról?

G. Gy.: A világháborús menekülésből a szüleim és apai nagyszüleim 1945 tavaszán tértek vissza, s addigra minden vagyonukat CASBI alá helyezték. Ez az „ellenségek”, vagyis magyar elmenekültek vagyonát igazgató hivatal volt. Amikor szüleim Kályánba értek, ott az udvarház lakhatatlan állapotban állott: se ajtaja, se ablaka. Mócson a nagyszüleim kúriája jobb állapotban vészelte át a nehéz hónapokat, a református pap intette híveit, összeszedte az udvarra kiszórt könyveket, még a bútorok egy része is visszakerült (néhányuk ma itt, a lakásomban van). Megengedték, hogy korábbi kúriájukban nagyszüleim három szobát és a konyhát bérbe vegyék. A szüleimet is oda jelentették be. Ők azonban többnyire Kolozsvárt tartózkodtak. Édesapám vett egy teherautót, s azzal szállított az országban árut. Édesanyám egy ideig elárusítónő volt, utóbb tanársegéd a Gazdasági Akadémia szőlészeti tanszékén. Eleinte anyai nagyszüleim emeletes házában laktak, de rövidesen az egész családot kiköltöztették, mert a házat lefoglalták az orosz parancsnok rezidenciájául. Azután egy udvari szobát béreltek. Édesanyám fül-orr-gégész nővére akkoriban a Református Kórház orvosa volt, ezért is születtem ott 1948-ban. Pár hónap múlva államosították a kórházat, s őt Zilahra helyezték át. Neki volt a tulajdonában a Monostor út sarkán lévő ház, amelynek emeletén akkor ürült meg egy, két kis szobából s mellékhelyiségekből álló emeleti lakás. Oda költözhettek be szüleim pont a születésem előtt. Nemsokára ezt a házat is államosították. Közben Gaal nagyapám meghalt. Úgyhogy, amikor 1949 márciusában jött a földbirtokos osztály „begyűjtése, kényszerlakhelyezése”, Mócson nagymamám és a szüleim szerepeltek, de lényegében csak nagymamám lakott ott. A hatósági elv az volt, hogy a birtokosokat állandóan ellenőrizni kell, s ez csak nagyobb városokban lehetséges. A személyikbe beütötték a nagy D. O. (Domiciliu Obligatoriu = kötelező lakhely) pecsétet, s ezzel nem volt szabad a város területét elhagyniuk. Mi több, hetente egy megadott napon jelentkezniük kellett a rendőrségen, ahol eleinte ki is kérdezték őket az elmúlt hetükről. Így az akkor már 73. évében járó nagymamámat is a Monostor úti lakásba hozták. Az egyik szobában mi ketten, a másikban a szüleim aludtak. De édesapámnak volt ágya a padláson is: ha éppen férfiakat szednek össze, akkor ő ott húzódjék meg. Itt, a Monostor úti udvaron kívül játszóterem volt a Gazdasági Akadémia hatalmas parkja is. Édesanyám magával vitt reggel, s délig ott játszhattam, nézelődhettem az állattenyészet istállóiban. Édesanyámat még pár évig állásában hagyták, de édesapám életében nagy változás állt be: többet nem sofőrködhetett a városon kívül. Felvették a városi közüzemekhez autóbuszsofőrnek. Csakhogy egyik elvtárs pártgyűlésen felvetette: egy busznyi embert nem lehet az osztályellenség kezére bízni. Áttették taxira. Aztán hívatták a „báró elvtársat”: a pártbizottság döntése szerint csak szemeteskocsit vagy buditakarítót vezethet. Így lett édesapámból „szemetes báró”. Így emlegették, pedig nem volt báró. Viszont azok az utcák, ahol neki kellett felszedni a szemetet, mindig tiszták voltak.

K. T.: Kolozsváron megállapodtak a Monostori úton, vagy máshol rendezkedtek be véglegesen? Mivel foglalkoztak később a szülei?

G. Gy.: Édesapám nyugdíjazásáig szemetes sofőr maradt. Ennek volt némi előnye is. A körzetében rendszerint akadt egy-két étterem, kifőzde, ahol a szemeteseknek mindig adtak valami ételt. Aztán édesapám a munkaidő alatt is a Király utcai lakásunkhoz hajtott, ott letehette a „szerzeményt”, s mi abból ebédeltünk. Édesanyám sorsa sokkal hányatottabbá kerekedett. 1953-ban volt egy tanügyi tisztogatási hadjárat, és őt „rossz származása” miatt eltávolították a tanügyből, a rajoni néptanácshoz helyezték a mezőgazdasági osztályra. Ami azt jelentette, hogy tavasztól őszig néhány kalotaszegi faluba kellett kijárnia – rendszerint biciklivel –, hogy ott irányítsa-ellenőrizze a munkálatokat. Nyáron párszor engem is magával vitt Mákófalvára, s ott egy nénire rábízott, még ebédet is kaptam. Hanem 1953 egy még nagyobb csapást is hozott ránk. Egy esti órában teherautó állt meg a lakásunk előtt: egy elvtárs jött a papírral, mely arról szólt, hogy az államosított lakást másnak utalták ki, minket kilakoltatnak. A teherautóról két katona is leszállt: nekik kellett a bútorokat felpakolni. Pár óra alatt, ami csak elfért, a platóra került, a többi bútor, apróság az udvari eresz alá, s nagymamám ott maradt egy padon. Engem édesanyám magához vett a sofőrkabinba. Utólag mesélte, hogy nem tudták, hova visznek, nagy megkönnyebbülés volt, hogy Kolozsvárt maradtunk. Igaz, a város legszélén, a Szőlő utcában egy nyári használatra épült, tornyos villa sarokszobáját jelölték ki számunkra. Szép nagy szoba fűtés nélkül. A villa minden szobájában más-más család lakott. Buszközlekedésről szó sem volt. A szüleim kora reggel innen ereszkedtek alá biciklivel (nagy hóban gyalog) a központig, munkahelyükig. 1954-ben beírattak az óvodába, úgyhogy egy évig naponta én is lesétáltam a belvárosig, a Jókai utcáig. Egyszer hazamenet hatalmas zivatar kapott el, csapkodtak körülöttem a villámok. Az utca mindkét oldalán a kertkapuk be voltak zárva… Azután évtizedekig rettegés fogott el zivatarok idején. A szüleim belátták, hogy én onnan nem járhatok iskolába, s nem tudom, mi áron, de elintéztek egy lakáscserét, aminek eredményeként a belvárosi Király utca egyik régi polgárházának a hátsó udvarába költözhettünk egy kéthelyiséges (valamikor műhelynek épült) lakásba. Közös illemhely az udvar sarkában, vízcsap az udvar közepén. Rendre lakályossá tették az új otthonunkat. 1955-től itt éltünk. Innen kezdtem elemibe járni a volt Református Kollégiumból államosításkor lett 2-es számú Magyar Fiúgimnáziumba. Édesanyámat közben kirúgták a Rajoni Néptanácstól is azzal, hogy értelmiségi állásban D. O.-sként nem dolgozhat. Kéthavonként hol innen, hol onnan bocsátották el. Konyhai mosogatólánynak sem volt jó. Közben mezőgazdasági államvizsga-dolgozatok otthoni gépelésével szerzett valamely jövedelmet. Végül a megyei gyógyszerészeti központhoz felvették gépírónőnek. Ott egy illegális kommunista főkönyvelő, értékelve pontos munkáját, kiállt mellette. Onnan ment nyugdíjba. 

K. T.: Milyen könyveket olvasott szívesen akár általános iskolásként, akár az Ady–Şincai Líceum tanulójaként?

G. Gy.: A könyvszeretetem egészen különös eredetű: mikor a Monostori útról kitettek, ott volt egy pincerekeszünk is, s abban néhány szekrény. Az egyik tömve könyvekkel: nagyapám mócsi könyvtárával. Ebben főleg az első világháború előtti kiadványok fordultak elő: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben, Tolnai Világtörténete, Klasszikus Regénytár, Jókai és Mikszáth összes művei. De az Erdélyi Szépmíves Céh majdnem teljes sorozatait is sikerült összeállítanom. Az első világháború története több feldolgozásban is előfordult. Nos, ezek a szekrények a Király utcai házban csak az udvaron, eresz alatt kaptak helyet lelakatolva. Fő szórakozásom lett, hogy a nyári szünidők alatt kirakodtam a könyvszekrényt, csoportosítottam a köteteket, sorozatokat szedtem össze. Gyönyörködtem a szép kiállítású albumokban. Minden vágyam az volt, hogy egyszer olyan lakásom legyen, ahol ezeket a köteteket illő módon polcokra rakhassam. (Több mint harminc évet kellett erre várnom.) Ebből a szekrényből jutottam első olvasmányaimhoz. Volt ott Verne- és May Károly-regény is bőven. Engem főleg Mikszáth ragadott meg, szinte minden művét elolvastam, még az iskolai könyvtárból is vettem ki köteteit. Az ott leírt világ nagyjából hasonlított ahhoz, amiről nagyanyám is mesélt. 

K. T.: Magyar–angol szakon végzett a kolozsvári egyetemen évfolyamelsőként. Úgy hiszem, az 1970-es évek elején kevesen beszéltek angolul Kolozsváron. Miért éppen ezt a szakpárt választotta? Az angol nyelv kiváló ismerete miként befolyásolta pályáját? Egyetemi tanárai és évfolyamtársai közül kikre emlékezik szívesen?

G. Gy.: Pályaválasztásom eléggé nehezen ment. A szüleim mindenképpen orvost akartak faragni belőlem, anyai felmenőim példájára. Csakhogy az orvosira bejutni igen nehéz volt. A család úgy vélte, hogy Marosvásárhelyen kellene felvételiznem. Miután átmentem az akkor még elég nehéz, sok tantárgyból egyszerre letett érettségin, kaptam két hét pihenőt, hogy utána Marosvásárhelyen kezdjem a szeptemberig, a felvételiig tartó előkészítő kurzust. Ez iparszerűen működött. Az anatómia és a fizika is ment volna, de a kémiánál elakadtam. Életem nagy döntését hoztam meg: angol–magyar szakra felvételizek, s így Kolozsvárt is maradok. Ezekből érettségiztem jó jegyre, s tudtam, hogy az egyetemi felvételire sem kell annál többet tudni. Különösen az angolra állt ez: Kolozsvárt, sőt Erdélyben alig néhány iskolában folyt angoltanítás. Hozzánk is akkor vezették be, amikor a felső tagozatra jutottam, így egyszerre a németről át kellett állnom az angolra. Egy nagyon megértő idős tanárnő kezébe került az osztályunk, s a négy év alatt eléggé elsajátítottuk a nyelvet. A legtöbb felvételiző csak magánúton tanult meg valamennyire angolul. A magyar mellékszakra úgy jutott be az ember, hogy senki sem kérdezte meg, beszél-e magyarul. Csak román nyelvből és irodalomból kellett az angol mellett vizsgázni. Különben csak pár éve nyílt meg akkor Kolozsvárt az angol szak, amikor az orosz mellé bevezették a „nyugati nyelvek” oktatását is az iskolákba. Az a fura helyzet állt elő, hogy az egyetemen az első két tanéven heti tíz órában angol nyelvet tanultunk, s csak ezután jöttek a tudományos előadások. Az angol szakon bizony kevés volt a szakember, a legtöbben éppen csak angolul tudtak, s azt tanították, amit nekik kiosztottak. Ezzel szemben a magyar szakon igen tekintélyes nyelvészek, irodalomtörténészek tartották a kevés mellékszakosnak (16-an voltunk együtt az orosz–, francia–, német–magyar szakosokkal) az órákat. A magyar főszakosokat bevezették a tudományos kutatásba is. Így csapódtam hozzájuk. Végül a magyar irodalmi diákkörnek az elnöke lettem IV. éves koromban, ilyen mellékszakossal addig nem fordult elő. Szigeti József, Jancsó Elemér, Antal Árpád, Kozma Dezső, a világirodalmat előadó Szabó György nyomdokain indultam. Végzésem után Szigeti professzorhoz iratkoztam be doktorátusra. Az egyetem háromnyelvű diáklapjának, az Echinoxnak indulásától kezdve a magyar szerkesztőjeként az akkori diákélet majd minden tehetséges tollforgatójával kapcsolatba kerültem, nem egynek a szövegeit én közöltem először. Közvetlen évfolyamtársaim közül Soltész József humoros írásaival, Kozma Mária szépprózájával tűnt ki. Az angol nyelvnek köszönhetem, hogy Kolozsvárt maradtam. Mert akár orvosi, akár más szakos diplomával csak a Kárpátokon túlra kerülhettem volna. Mint angol szakos évfolyamelsőnek, nekem egy jászvásári tanársegédi állást ajánlottak fel, ehhez külön tanszéki ajánlást is kaptam. Hanem Bukarestben, a „repartíción” az a meglepetés ért, hogy egyszerre vagy öt tanári állás is volt angol szakosoknak Kolozsvárt. Az egyiknél kiírták, hogy magyar tannyelvű osztályokbeli katedra. Nos, rögtön választottam. Kolozsvárt aztán az akkor beindult angol tannyelvű osztályokban, egykori iskolámban, az Ady–Şincaiban kaptam órákat. Heti 12 angol órája volt egy-egy osztálynak, és fél osztályos csoportokkal dolgoztunk. Ha eddig még nem is forgott az ember nyelve angolul, itt aztán belejött. Az itt végzett tanítványaim az 1980-as években szétszóródtak Ausztráliától Kanadáig. Az is megjegyzést érdemel: akkor a tanári karból senki sem jutott még el angol nyelvterületre! De ha angolul beszélő vendége jött a városi/megyei pártbizottságnak vagy a városnak, rögtön berendelték valamelyikünket szinkrontolmácsnak. Akkoriban az erdélyi magyar értelmiségiek közt nagyon kevesen tudtak angolul. A német és a francia volt a leginkább ismert. Így aztán a sajtóban is néha közölhettem angol irodalmi vonatkozású cikkeket, a kiadóktól is felkérést kaptam. Megszületett a Tenger és alkonyég között című, angol költészeti antológiám 1978-ban. Ugyancsak akkor jelent meg Emerson esszéinek a fordítása – részben tőlem. Shakespeare szonettjeinek a magyar kiadása is elkészült, de csak 1991-ben kerülhetett sajtó alá. 

K. T.: Idén, 2022-ben volt 50 éve annak, hogy megjelent az első publikációja a Házsongárdról (Házsongárdi panteon, Korunk, 1972/3.), amit aztán számos önálló könyv, temetőkalauz, szaktanulmány és térképes felmérés követett. Eleve megvolt Önben a szűkebb locus, különösen a Házsongárd iránti vonzalom, vagy egy véletleneket sem nélkülöző hosszabb folyamat eredménye az, hogy mára Kolozsvár krónikásaként tekinthetünk Önre?

G. Gy.: A temető iránti vonzalmam egy gyászeset kapcsán indult. Gaal nagymamám, akinek neveltetésem jó részét köszönhetem, 1961 decemberében meghalt. Egy szobában laktunk, ez volt az első haláleset életemben. Nagyon nagy hatással volt rám. Temetése után elhatároztam, hogy minden nap felkeresem a temetőben. Tekintettel arra, hogy az iskola és a lakásunk is közel feküdt a sírkerthez, ez nem ütközött különösebb nehézségbe. Főleg édesanyám családjánál a temetőgondozás állandó műsorszámnak számított. Legalább havonta ki-kivonultunk a „sírokat rendbe tenni”, halottak napja előtt fenyőágat, virágot vásároltunk, amelyeket aztán kora reggel kicipeltünk a sírokra. Egymás mellett vagy nyolc sírunk is van a Kertek parcellában, a Gaal nagyszüleimen kívül mind Gyergyai-ősök. Utóbb tudtam meg, hogy itt egy Gyergyai-magánparcella létezett, s csak 1962-ben államosították a temetőnek ezt a részét. Azóta a sírokat húszévenként meg kell váltani, máskülönben pár hónap múlva új „lakó” foglalja el a sírhelyet. Szinte észrevétlenül lettem tanúja a temető 1960-as években elkezdődött „átfestésének”. Akkor még kertszerű, számos bokorral-fával tarkított, régi faragású kövekkel teli sírkertet ismertem meg. Aztán elkezdődött a „betonkorszak” és a temető szakszerű elrománosítása, amely azóta is tart. Már egyetemi hallgató voltam, amikor anyai nagybátyám, a jogász Mikó Imre a kezembe nyomott egy, Kelemen Lajossal az 1940-es években készült interjút, amely arról szólt, hogy hány híres ember nyugszik a Házsongárdban. Nekifogtam felkutatni a sírokat. Aztán egyik tanárunk, az Anglia földrajzát románul tanító Borbáth Károly azzal biztatta az évfolyamot: aki ír a szülőhelyéről egy történelmi összefoglalót, annak nem kell vizsgáznia. Megkérdeztem, hogy a temető leírása megfelelne-e. Helyeslő válaszára született az a dolgozat, amelyet aztán Balogh Edgár 1972-ben közlésre segített. Talán azóta sem volt akkora visszhangja egyetlen tanulmányomnak sem. A temető történetében benne van majdnem az egész várostörténet is. Innen fokozatosan léphettem tovább. A sírok felirataiból a város számos jelentős személyiségét már megismertem… 

K. T.: A rendszerváltást megelőző időszakban a kommunista hatalom hogyan fogadta temetőtörténeti kutatásait? Inzultálták esetleg emiatt?

G. Gy.: A temető történetét csak „házilag” kutattam. Mint magánember sétáltam a sírok közt. A ’90-es évek előtt nem is fényképeztem. Úgyhogy nem volt miért belém kössenek. Nem is nagyon őrizték a sírkertet. Az járt ki-be, aki akart, akár éjjel is, mert néhol a kerítése már bedőlt, leomlott. Más volt a helyzet a temetősétákkal, kalauzolással. A külföldiekre az 1970-es évektől nagyon érzékenyek voltak. Minden ilyen kapcsolatot a belügyisek számontartottak. A határon túli személyeket például elszállásolni sem lehetett. Akik beszélgettek ilyenekkel, számíthattak rá, hogy pár órán belül felkeresik őket. Engem is néhányszor, miután magyarországiakkal jártam a temetőben, megkerestek – többnyire az utcán várt valaki, beültetett egy kocsiba, vagy csak mellém szegődött kísérni –, kérdezősködött és figyelmeztetett, hogy többet ilyesmi elő ne forduljon. Egyszer aztán – talán unitárius vonalon – megkértek egy amerikai férfi kalauzolására. Vagy három órán át magyaráztam neki a temető múltját, sírjait. Azután nagyon alaposan kikérdeztek, le kellett írnom a tényeket. Utolsó figyelmeztetésben részesültem. Többet nem is vezettem külföldit a ’90-es évekig. Mindig az volt a szólam, hogy engem tanárként alkalmaztak. Ne keveredjek más munkakörbe, az idegenvezetésre megvannak a hivatásos szakemberek. 

K. T.: Ha egy olyan csoport tagjainak kell beszélnie a Házsongárdról, akik korábban nem jártak benne, nincsenek tisztában a temető kultúr- és művészettörténeti gazdagságával, a földben nyugvók gyakran tragikus és heroikus élettörténeteivel, hogyan kelti fel az érdeklődésüket? Mely sírokat és sorsokat mutatja be nekik? 

G. Gy.: Ez nehéz kérdés. Ha erdélyi magyar az illető, akkor tudom, hogy a középiskolában körülbelül mit tanult, s ahhoz próbálok kötődni. Ő a román–magyar temetőkontextust is átérzi. Ha magyarországi vagy legalább magyar a csoport, akkor is akad néhány esemény és párhuzam, amihez nyúlhat az ember. Az olyan idegen, akinek nincs kötődése a magyar kultúrához, nem jön temetőt nézni Kolozsvárra – hacsak nem valami konferencián vesz részt, s ott kínálják neki ezt a műsort. Ilyenkor föltétlenül a látványra lehet építeni, a nagy kripták, díszes síremlékek megteszik a hatást. Van, aki a régi, koporsó alakú vagy ereszes köveket is megcsodálja, kibetűzi a latin szöveget. Néhány esetben meghívtak magyarországi, bécsi, stuttgarti magyar körökbe is vetítettképes előadást tartani a Házsongárdról. Ilyenkor már eleve úgy építettem fel az előadásomat, hogy történelmileg is kapcsolódjanak a személyek Szenczi Molnár Alberttől, a zsoltárfordítótól kezdve Brassai Sámuelen, a polihisztor egyetemi tanáron és a költő Dsida Jenőn át Bánffy Miklósig, Kós Károlyig. A temetőben nem lehet ilyen sorrendet tartani, mert a sírok szerint kell haladni. Ma már általános temetőlátogatást nem szívesen vállalok, inkább valamilyen téma szerint válogatva mutatom be a sírokat. 

K. T.: Ha most a tudós analitikus szempontrendszerét egy pillanatra zárójelbe tesszük, és inkább a szubjektív emlékek, élmények, az érzelmi intenzitás oldaláról közelítünk: mit jelent Önnek a Házsongárd?

G. Gy.: Elsősorban a város és a család múltját. Bár fél század alatt sokat változott, de még mindig jobban őrzi felirataival is a múltat, mint maga a város, amelyet a ’80-as és főleg a ’90-es években (Funar-korszak) nagyon átfestettek. Most is folyik az utcák „modernizálása”, amelynek nyomán egyre változik a város arculata. Néha már nem érzem otthon magam benne. A temető most már nemcsak nagyszüleim, hanem a szüleim generációjának is a nyughelye, s tudom, hogy rám is vár ott egy sír. 

K. T.: 2016-os, A Házsongárdtól a Kismezőig című kötetében Kolozsvár kevésbé ismert hat sírkertjén vezeti át az olvasót. Kiemelne néhány fontos felfedezést, amikre a könyv írása által jutott?

G. Gy.: A Házsongárdi temető történelmi részéről a Tört kövön és porladó kereszten (Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben) című, 1997-ben megjelent kötetemben minden lényegeset elmondtam. Ennek 2009-ben az ötödik, bővített és átdolgozott kiadása jelent meg. 2010-ben Budapesten került sajtó alá az Örök Házsongárd című kétkötetes albumom, melyet Gránitz Miklós fényképeihez írtam. Jóformán minden más, a Házsongárdról időközben megjelent munka ezekre épített. Személyes tapasztalatból tudtam, hogy a többi sírkertben is vannak értékek, vagy legalábbis értékes emberek eltemetve, de ezekről nem készült semmilyen összefoglalás. Elég itt a színművész Fekete Mihályra és Delly Ferencre, a nagyiparos Farkasházy Fischer Vilmosra, az író Fodor Sándorra, a karmester Rónai Antalra, a szobrászművész Vetró Artúrra vagy a regényhőssé lett Palocsay Rudolf növénynemesítőre utalnunk. Ezért indultam el a 2010-es évek közepén, most már fényképezőgéppel felfegyverkezve, bejárni ezeket a temetőket. Azután a könyvtárban azonosítottam az elhunytakat, régi újságokban keresgéltem adatokat. Így született meg az említett kötet. Érdekes volt látni, hogyan alakult át az I. világháború idején megnyitott Hősök temetője. Mint tüntették el belőle az első világégés magyar sírjait és emlékeit, s miként temették be a II. világháború idején magyar, román, orosz hősökkel. S a négy zsidó temetőről sem találtam semmilyen addigi kimutatást. Számos személyiségnek sikerült a születési és elhalálozási dátumát a kövekről leolvasni. Sajnos a csak héber feliratokkal nem boldogultam. Itt a neológoknál szépen faragott kövek is előfordulnak. Ijesztő, hogy ezek a háborítatlan sírkertek maguktól is mennyire pusztulnak, ha nem gondozzák őket. 

K. T.: Amikor végigsétál a December 21. sugárúton, lelki szemei előtt megjelenik még időnként a régi Magyar utca, benne a hóstátiak lebontott házaival? Ön a Magyarok utcája című könyvében, amelyet nevezhetünk találóan „utcamonográfiának” is akár, telekről telekre vizsgálja az épületek alakulástörténetét. Milyen céllal írta meg a művet, és miért a néhai Bel- és Külmagyar utcára esett a választása?

G. Gy.: Kétségtelenül nem volt véletlenszerű a választásom. A ’70-es évek végén nősültem meg. Feleségem édesanyja ott élt az utca közepe táján elhelyezkedő családi házában. Az ablakból éppen a Szentpéteri templomra lehetett látni. A kertje végében folyt a Malomárok. Sokat hallottam a környéken elterülő Hóstátról, a kertvárosról, ahonnan a város zöldségellátását biztosították. A hóstátiak mind reformátusok voltak, a sírköveikre gyakran a „földész és városi polgár” feliratot vésették. Nos, a ’80-as évek elején híre kelt, hogy ezt, a még mindig jórészt magyarok lakta negyedet teljesen lebontják, helyére tömbházakat építenek, még talán a Szentpéteri templomot is sínre téve eltolják. Anyósom is megkapta az értesítést, hogy háza felmérésre kerül, majd lebontásra. Közismert volt, hogy a bontást szinte a Főtérig fogják folytatni. Sokunkat felháborított ez az önkényes döntés, de hát a ’80-as években nem lehetett nyilvánosan tiltakozni. Voltak, akik a házuk lebontása előtt annak gerendájára akasztották fel magukat. Akkoriban ismerkedtem meg a még 1868-ban felállított magyar telekkönyvi rendszerrel, így elhatároztam, hogy ezt az egész utcasort a Főtértől az egykori Hősök teréig (ma Mărăşti tér) végigkutatom, kiindulva az akkori Lenin úti házszámból a telekkönyv felállításáig. Sikerült kutatási engedélyt kapnom, és vagy egy esztendeig naponta a szabad óráimat a telekkönyvi hivatalban töltöttem. Öt vastag füzetet írtam tele a jegyzeteimmel, azokból született meg a könyv kézirata még a kommunizmus idején, miközben a házakat tényleg le is bontották. Persze a kiadásra akkor gondolni sem lehetett. Nem is sejtettem, hogy milyen hiánypótló lesz a kutatásom. A ’90-es években elkezdődtek a visszaigénylések, kárpótlási kérvényezések. Erre a régi telekkönyveknek hirtelen nyoma veszett. Százak fordultak hozzám adatokért, helyrajzi számokért, tulajdonosok nevének azonosításáért. Utólag sajnálom, hogy a Főtér és néhány belvárosi utca telkeit nem kutattam végig. 

K. T.: Mesélne a munkamódszeréről? Hogyan lát hozzá egy téma feldolgozásához? Milyen kutatásokkal végzett a közelmúltban, és mikre számíthatunk Öntől az elkövetkezendő években?

G. Gy.: Az előbbi telekkönyvi módszert kivéve, meg a temetői kutatósétáktól eltekintve nincs külön módszerem. Ha valamivel foglalkozni akarok, előbb a szakirodalmat kell áttekintenem, azután a könyvtárban, levéltárban kiegészíteni az adatokat, és ha lehetőség van rá, a helyszínen is körülnézni. Alapjában véve irodalomtörténész volnék. Erre jogosít fel a diplomám. Azonban a ’90-es évektől annyira megnőtt a helytörténet iránti érdeklődés, s annyira kevesen voltunk, akik ehhez hozzá tudtunk szólni, hogy a felkérések átvonzottak a helytörténet irányába. Rögtön a változás után a Korunk akkori főszerkesztője, Kántor Lajos kérésére megírtam a város magyar szempontú kalauzát (Kalauz a régi és az új Kolozsvárhoz. Kolozsvári séták, Kolozsvár, 1992), ennek tavaly a negyedik, átdolgozott, színes képekkel ellátott kiadása jelent meg, és románra is lefordították. Aztán következtek háztörténetek és intézménytörténetek. Az idén nyáron került ki a nyomdából Az erdélyi tudományosság fellegvára című kötetem, mely a kolozsvári egyetem megnyitásának a most ünnepelt 150. évfordulójára készült. Közelebbről a Kolozsvárt 1811 és 1919 között működő Országos Karolina Kórház történetével foglalkozom. Ehhez dédapám emléke is köt, ő volt az utolsó igazgatója. Már annyira magához láncolt Kolozsvár, hogy minden bizonnyal a következő kutatási témáim is a városhoz fognak kötődni.