[Látó, 2009. október]

„Wagneren kívül nem volt senkim...” (F. Nietzsche)

Nemrégiben megkérdeztek egy neves filozófiatörténész Nietzsche-szakértőt, szerinte melyek Nietzsche fő témái. Így válaszolt: Nietzschének egyetlenegy témája volt: Richard Wagner. Ez szélsőséges és meghökkentő álláspont, ám tüzetesebb szemügyre vétel után úgy érezzük, némiképp mégis védhető, mert igaz a kijelentés, hogy Nietzsche életműve első felében Wagnerért, Wagnernek, az ő hatására ír, míg a másodikban Wagner ellen; a Mester hatalmas, néma árnya „ellensúlyként” immár mindörökre ránehezedik.

Wagner művének és személyének emléke a „szakítás” után is él Nietzsche minden lélegzetvételében, lüktet vérkeringésében, kísért álmaiban. A Wagner ellen leírt és kimondott szavai pedig mély, vérző sebeket ütnek önmagán, neki sokkal jobban fájnak, mint Wagnernek, aki akkor már alig hallja meg őket, és egy vállrándítással túlteszi magát rajtuk. Ez egyszer ne féljünk a hangzatos kifejezésektől, mondjuk ki nyíltan: Nietzschének Wagner-komplexusa volt.

A német filozófia- és irodalomtörténet is sokat „vesződött” e két korszakalkotó zseni barátsága, majd kölcsönös elhidegülése kórtörténetével.

Gondolatmenetüket nagyjából két irányvonal jellemzi:
– nem foglalnak határozottan állást e viszályban, mindkét felet mentegetni igyekezvén, így akarják őket kristálytisztán megőrizni a jövőnek. Ez józan és belátható álláspont, még ha nem is akar mindenáron az összefüggések mélyére hatolni.
– a másik felfogás Nietzsche mellé áll, és befeketíti Wagnert; eszerint a „gonosz Wagner tönkretette volna a szegény kis Nietzschét”. Az előbbit vegyük tudomásul, az utóbbitól viszont óvakodjunk. Elsősorban pedig azért, mert Wagnert nem ismerjük. Operáit láttuk, hallgattuk ugyan, de hatalmas irodalmi életművét, amely zeneesztétikai értekezésekből, drámákból, naplókból, önéletrajzi írásokból, novellákból, versekből, terjedelmes levelezésből és mindenféle töredékből áll, magyarul egyáltalán nem, vagy csak másfél évszázad teljes hosszában, roppant esetlegesen szóródva ismerjük.

– Milyen nehéz ma érzékeltetni, ki mindenki is volt Wagner az akkori német ifjúság szemében! Lánglelkű forradalmár, az 1849-es drezdai felkelés hőse, szerencsétlen száműzött, a „Gesamtkunstwerk” megalkotója, az „ifjú” németség vezéralakja. Egyik (kitűnő) életrajzának írója így nevezi őt: „Az utolsó titán”. És nagyon találóan, mert ha a manapság divatos „self-made-man” személyiségnek létezik ősképe, ha e fogalmat valaki megtestesíti, akkor az nem lehet más, csak Wagner. Valóban a puszta semmiből teremtette meg önmagát – a nagy alkotót, akit ma Richard Wagner néven tisztelünk –, beláthatatlanul hatalmas akaraterővel győzte le a külvilág akadályait és embertelen szigorral önmaga gyöngéit. Narcisztikus gőgje abban tetőzött, hogy önmagával még kegyetlenebbül viselkedett, mint másokkal.

– Sokgyermekes szász családból származott, apját nem ismerte. A férfi, akit apjának mondtak, Richard féléves korában halt meg. A fiú amatőr színész és festőművész nevelőapja árnyékában nőtt fel, és az apa körüli bizonytalanság egész életében nyomasztotta.

– Talán ez az első közös vonása Nietzschével, akinek édesapja, a későbbi Ludwig Nietzsche tiszteletes úr, ugyancsak 1813-ban született, mint Wagner, és halála idején, 1849-ben Friedrich fia még ötéves sem volt. Nietzsche szintén egész életében kereste apját, és őt – szerencséjére, vagy balszerencséjére, mi nem tudjuk eldönteni – Wagnerben találta meg.

A két férfi 1868 novemberében találkozott először Faust városában, Lipcsében. Wagner nővérének szalonjában nagy közös témájukról, Schopenhauerről társalogtak, Wagner gördülékenyen, sziporkázó szellemességgel, közismert személyiségeket parodizálva, Nietzsche elfogódottan, halkan fogalmazgatta tétova mondatait, elakadó lélegzettel a hihetetlen megtiszteltetéstől.

Wagner akkoriban már világhírnek örvendett, de éppen válságos időszakot élt át, mind magánéleti, mind közéleti szempontból. Elérkezett élete azon szakaszához, amikor be kellett látnia, hogy nagyszabású (szerinte művészileg forradalmi) zenedrámáihoz nem talál színpadot, sem vállalkozó kedvű színi igazgatót, a megoldás tehát nem lehet egyéb, mint hogy neki kell színházat létesítenie a saját műveihez, amelyben ő lesz az igazgató, a főrendező, a közönségszervező, a fővilágosító, a hangmérnök, a főkoreográfus stb., és egyáltalában, az egész vállalkozás lelke. Ez lesz majd Bayreuth, de csak 1876-ban. Szívélyes hangon hívta meg Nietzschét, látogassa meg őt a Luzern melletti tribscheni otthonában, hogy „egy jót muzsikáljunk és filozofáljunk”.
Nietzsche ugyancsak életének nagy fordulata előtt állt. A huszonöt éves tudós rendkívüli professzori kinevezését várta a bázeli egyetem klasszika-filológia tanszékére, ehhez a példátlan elismeréshez pedig lipcsei professzora, Ritschl meggyőződése juttatta, amely szerint jelöltje a zsenialitás határán járó, kivételes képességű fiatalember, akinek föltétlenül oktatnia kell. Javaslatát Nietzsche promóciója nélkül tette meg, pusztán tanítványa Theogniszról és Diogenesz Laerciuszról szóló munkáinak alapos ismeretében.

A bázeli egyetem meghívása a következő év februárjában érkezett meg, és az újdonsült professzor május közepén tett eleget először a nagy zeneköltő meghívásának: ekkor kereste fel első ízben a Wagner családot tribscheni otthonában. 1872 őszéig mintegy kéttucatszor járt e házban, és később úgy nyilatkozott, hogy ezek voltak életének legboldogabb évei.

Ez idő tájt Wagner élettársával, Cosima von Bülow-val és négy lányukkal (kettő a zeneköltőtől született, kettő von Bülow-tól) élt itt a személyzettel és egy kis állatsereglettel. Richard és Cosima fia, Siegfried viszont szinte Nietzsche szeme láttára született 1869 júniusában.

Mindkét fél részéről lendületesen indul ez a híres-neves kapcsolat: Wagner Nietzschének kölcsönzi elméleti és szépirodalmi írásait, sőt még kézirataival is megtiszteli a fiatal professzort. Nietzsche viszont elküldi a párnak székfoglaló előadását, Homérosz és a klasszika filológia címmel, amelyet Cosima tanúsága szerint Wagner nagyon megdicsér. A harmincegy évvel idősebb mentor és az ifjú professzor rengeteget vitatja Schopenhauert, Aiszkhüloszt, Goethét és Pindaroszt, és Nietzsche lassan, de biztosan a wagneri befolyás alá kerül. A zeneköltő, aki nem ért rá mindig társalogni, éppen a Lohengrint komponálta, és mivel egész életében naponta 12–15 órát dolgozott, Nietzsche nagyon gyakran maradt egyedül a ház asszonyával, Cosimával, akiből hiányzott ugyan minden filozofisztikus mélység, de annál szellemesebb és kellemesebb társalgó volt, és mellesleg jól értett a férfiak nyelvén.
Nietzschének a bázeli egyetemen tartott nyilvános előadása A görög zenedráma címmel, már a wagneri befolyás jegyében fogant, és ugyanezt elmondhatjuk Szókratész és a tragédia című előadásáról is. Nietzsche Wagner iránti lelkesedése ezekben a pillanatokban indul el a tetőpont felé: túlfűtött hangnemben magasztalja a Mestert anyjának, húgának, sőt, igyekszik bevonni barátait is a bayreuthi országos vállalkozásba. Életének erre az időszakára mondja tizenhét évvel később, a Wagner esete című pamfletjében: „Én voltam a legkorruptabb wagneriánus.” De most még csak 1871-et írunk, és Nietzsche elvakultan latolgatja vesződséges professzori kinevezésének fölmondását a bázeli egyetemen, hogy minden másodpercét a wagneri „Gesamtkunstwerk” birodalmi népszerűsítésének szentelhesse. Wagner egyelőre higgadtan mond köszönetet e felajánlásért, de elhárítja magától az áldozatot.

1872 elején megjelenik Nietzsche végzetes könyve, A tragédia eredete a zene szelleméből, és ezzel felgyorsulnak az események. Ez a mű a wagneri zene- és drámaesztétika szellemében fogant, olyan művészi nyelven, hogy egyes bírálók szerint Nietzsche későbbi életében már sohasem érte el ezt a színvonalat. Wagner Cosimának: „Erre a könyvre vágytam.” Nietzschének: „Az Ön könyvénél szebbet nem olvastam soha.”

Bezzeg nem így viselkedett német nyelvterületszerte a filológusok céhe. Röviden annyit mondhatunk, hogy e könyv nyomán Nietzschének mint filológusnak örökre befellegzett. Maga Ritschl, lipcsei professzora, akinek bázeli meghívását köszönhette, panaszosan emlegeti föl, hogy védencén afféle „wagneri-schopenhaueri művészetvallási misztikus rajongás” vett erőt, és minden önállóságát elveszítette. Egymást érik a filológusok céhének brutális, ledorongoló kritikái, és Wagner ugyan nyílt levélben kél fiatal híve védelmére, és barátai is segítenek: mindhiába. Az ítélet egybehangzó: Nietzsche talán új, dionüszoszi filozófiát alkotott (ez akkor még senkit sem érdekel), de filológusi hitelének mindörökre vége, és egyetemi oktatóként sem látják szívesen.

Keressük azt a pontot, ahol a Wagner és Nietzsche közötti jó viszony a visszájára fordult. Hol ment tönkre ez a kapcsolat? Ne feledjük, hogy Wagner szempontjából e szakítás nem sokat jelentett, már akkor a lába előtt hevert a világ, de Nietzschét, a mi Nietzschénket talán éppen ennek köszönhetjük.

Nietzsche roppant mód értett a zenéhez, és nagyon jól zongorázott. Néha fejébe vette, hogy zeneműveket komponál. Ezeket elküldte Wagnernek is, aki mértéktartóan nyilatkozott, nem dicsérte, de nem is bátorította. Sajnos azonban e kompozíciók von Bülow báróhoz, Cosima első férjéhez is eljutottak, aki már nem volt olyan tapintatos és atyai, mint Wagner. Olyan keményen megbírálta a Wagner-epigon zeneszerző Nietzschét, hogy három hónapig levegőt se kapott, és csak akkor válaszolt: ő csak időtöltésnek, kikapcsolódásnak szánja a komponálást. Az egésznek valahogy az volt a szerencsétlen látszata, mintha a tanítvány megirigyelte volna Wagner zeneszerzői babérjait. Egy alkalommal, amikor kedvezőtlen anyagi viszonyairól tett tétova említést Wagnerék társaságában, a zeneszerző azt mondta Nietzschének: „Írjon operát... vagy nősüljön meg! Én inkább az utóbbit ajánlom. A kutyafáját! Miért nem vesz már feleségül valami gazdag nőt?” Wagnernek – aki nemcsak kiváló emberismerő volt, hanem a nőkhöz is alaposan értett, hiszen tudjuk, gáláns szívügyeitől csak úgy visszhangzott Európa, nagy hódító hírében állt – feltűnt, hogy Nietzsche sokat mutatkozik férfiak társaságában, de nőkkel szinte soha. A félelmetes színészi tehetségű Wagner, aki bárkit kitűnően tudott utánozni, néhány másodperc alatt mindenki szemében visszavonhatatlanul nevetségessé tette a nála harmincegy évvel fiatalabb, félénk, gátlásos, rövidlátó, esetlenül csetlő-botló, krónikus önbizalomhiánnyal küzdő Nietzschét. Ezt a „műsort” már nem a barátság ihlette, hanem valami egészen más.

A behízelgő, alt hangú, nem csekély színészi képességekkel megáldott Cosima pedig, aki legalább annyira ismerte a férfiakat, mint Wagner a nőket, könnyedén levette lábáról a professzort, és mindhalálig tartó, plátói szerelemre lobbantotta.

Nietzschének, aki soha nem is vonzódott a nőkhöz, egyetlen női kapcsolata azért akadt, még teológus hallgató korában, 1865-ben, egy bonni vagy kölni rossz bordélyban vesztette el a szüzességét, kedélyes hallgató társai röpke tréfája nyomán, akik nagyjából sejtették, melyik nőtől mi kapható. De miért kellett ehhez a teológia? Nietzsche készségesen mindjárt be is vásárolta magának a vérbajt, amely siettette korai, iszonyatos végét. Viszont legalább nőknek sohasem adta tovább.

Bázelben és Luzernben egyre intenzívebben kezdtek suttogni a fiatal profeszszor nem mindennapi szexuális hajlandóságáról. Ugye tudjuk, milyen a pletyka: soha véget nem érő, fojtott hangú suttogás, amellyel az emberek a másságot igyekeznek asszimilálni. Nietzschét kikezdték: „szájára vette a falu”. Személyében már nem a klasszika filológia szakértőjére figyeltek, hanem – még elgondolni is szörnyű – a megtévedt homoszexuálisra.

Továbbá Wagnernek az sem tetszett, hogy fiatal barátja nem hangsúlyozta kellő nyomatékkal, mennyire az ő hatásának köszönheti tragédia-könyve feltűnő „sikerét”. Sőt: szemrehányást tett Nietzschének, hogy még önmagát sem tudja megvédeni; 1873-ban írja neki: „Látom már, hogy eljön az idő, amikor én védem meg önnel szemben az ön könyvét. – Megint átlapoztam, és az istenre esküszöm, hogy önt tartom az egyetlen embernek, aki valóban érti, mit akarok.”

Nietzsche derekasan szolgált Wagnernek. Például az ő egyenes megrendelésére zúzta tönkre David Strausst a Korszerűtlen elmélkedések első esszéjében (David Strauss, a hitvalló és az író), és szolgált eleget Cosimának is, az ötgyermekes családanyának, aki a háztartási beszerzések véget nem érő kívánságözönével le nem ment a nyakáról. A professzor talpalhatott Bázelben és Luzernben a végtelenségig mindenféle bevásárlásokat intézendő, egyszer még Wagner alsónadrágjai (selyem) megvételére is megbízást kapott. Elképzelhető, hogy az ilyesmit egyszer megunja valaki, még ha rossz zeneszerző is. Egészségi állapota akkoriban rendült meg első ízben komolyan, bonni szerelmi választásának gyümölcse kezdett megérni, és Elisabeth húga sietett is Németországból, hogy bátyját személyesen ápolhassa – e célból Bázelben közös háztartásba költöztek. Pedig a munka dandárja lett volna, most kellett volna csak igazán küzdeni teljes erőbedobással Wagner bayreuthi opera-színházáért. Wagner 1872 második felétől már szinte állandóan Bayreuth-ban időzött az ügy érdekében, családját Tribschenben hagyva hátra, Nietzsche pedig megrendült egészsége miatt látogatta egyre ritkábban Cosimát.

A tollal a kezében félelmetes erejű, de az életben gyönge, kiszolgáltatott, már-már esendő Nietzsche sehogyan sem tudta önmagában, önmagáról megalkotni azt a „Wagner fia” képet, amelyben hinni szeretett és tudott volna: ezért büntette önmagát azzal, hogy önkéntelenül, mintegy mazochista módon egyre messzebb sodorta magát a wagneri eszménytől.

Wagner bayreuthi szentté avatásának előkészületei hatalmas birodalmi csinnadrattával folytak, Nietzsche pedig, aki mindig ösztönösen idegenkedett minden intézményességtől, fokozatosan elhúzódott Wagneréktől. A professzor egyre többször kapott betegszabadságot a bázeli egyetemtől hanyatló egészségi állapota miatt. Egy üdülőútján új barátra tesz szert egy félreeső svájci völgyben: Paul Rée az illető neve, Nietzschénél néhány évvel fiatalabb, zsidó származású, szabadgondolkodó filozófus, porosz földbirtokos, a franciákkal vívott 1870-es győztes háború sebesült hőse. Az új barátság híre Wagnerék fülébe is eljut. Rosszallón csóválják fejüket: tessék, megmondták, ez lett a vége, Nietzsche rossz társaságba került.

1876-ban Nietzsche befejezi Richard Wagner Bayreuth-ban című tanulmányát, amelyet a bayreuthi Wagner-féle operaház megnyitójára írt a Mester tiszteletére. Wagner szórakozottan félreteszi a vékony kis füzetet. Csak hónapokkal később olvassa el. Nem csalódott: ő mindig a jövő művészének, igazi forradalmárnak akart látszani, és íme, Nietzsche inkább nagy szintézisalkotónak ábrázolja őt, aki lezár egy korszakot, de sok újat nem hoz.
A két barát sülve-főve együtt van. 1877 telét egy wagneriánus nemes asszonynak, Wagner egykori drezdai forradalmár társnőjének, Malwida von Meysenbugnak az itáliai birtokán, Sorrentóban töltik. Itt látja meg a napvilágot az új Nietzsche új műve Az emberi, túlságosan is emberi aforizmagyűjtemény, amelyet már szabadgondolkodó barátjával folytatott beszélgetései hatására írt. 1878. május 30-án adja ki, Voltaire halálának 100. évfordulóján. Küld is izibe’ tiszteletpéldányt Wagnernek, már csak azért is, mert tudja jól: Wagner úgy utálja Voltaire-t, akár a kukorica gölödint. Fagyos csend.

Említettük már, hogy Cosima milyen zseniális titkárnő volt, levelezés útján mindent el tudott intézni, mindenkivel nagyszerűen megtalálta a megfelelő hangot. E képesség negatívja az asszony félelmetes intrikusi készsége: vagyis amint sokat tudott embereknek segíteni, olyan sokat tudott ártani is, ha akart. Wagner az ő kezébe tette le az egész Nietzsche-dossziét. Csináljon csak vele, amit akar, de mást azért ne akarjon, mint amit ő, Wagner akar.

És megindult a rágalmazó láncreakció: Nietzsche néhány hét leforgása alatt német nyelvterületszerte onanizáló – homoszexuális – pederaszta lett. Lehet választani. De a gyűlölködés és mocskolódás már nem ránk tartozik. Csak egy kölcsönös elhidegülés „folyamatábráját” próbáltuk felvázolni.