[Látó, 2005. október]  

– időszerű sztorik –

ELMONDOK egy időszerű sztorit. nem kizárt, hogy éppenséggel lávsztori. szereplői (szám szerint kettő és 1millió), ahogy mondani szokták, a valóságból ellesett figurák. rövid leszek, nem nyújtom a szót. egy nap szokásos körutamon belebotlottam egy szenvedő ismeretlenbe. rögvest rá is kiáltottam bátorítólag: döntsd már el, ember! de ő nem akarta. görcsösen ölelte az égigérő (tényleg az volt) fát, és ezt mondta nekem: aki kivágta (alul tényleg el volt metszve), az nem ezt parancsolta, hanem azt: hogy erősen tartsa. mert ha eldönti, még agyonver valakit. hülye, mondtam, és odaléptem. kis dulakodás után, hogy már a végén nem lehetett tudni, ki mit akar, ketten döntöttük el.
súlyosat zuhant, de férfimunka volt.
akiket agyonvert (mert tényleg ez történt), állítólag egy fiú volt, meg egy lány. egy bokorban ölelgetőztek nem messze, amikor a csapás érte szegényeket. én tulajdonképpen most a börtönből írok, ahol épp az imént számoltam be az esetről cellatársamnak, aki azt sem tudja, sírjon vagy nevessen. és a fás fickóval mi lett?
a fás fickót felmentették, egy ujjal sem bántotta a hatóság.

AZ ELMÚLT napokban megint találkoztam a merénylővel. időről időre összejön ez nekem. épp kószáltam. és: egy csésze jó erős kávéra gondoltam. de ez a faszi mindig rám támad. most ezzel: pénzt vagy életet, te! kezeimet a magasba emeltem. forgasd ki! kifordítottam a zsebeimet. néhány apró. kevés. hiába várod, hogy megkegyelmezzek! egy otromba konyhakéssel hadonászott. menjünk kávézni, mondtam, mit szólna egy kávéhoz, meghívom. ebből az apróból kijövünk. de hallani se akart róla, még hogy! csak pénzt vagy életről. pénz vagy élet, vagy pénz és élet. pénz, hogy legyen élet, vagy legyen élet, hogy pénz legyen. más mi kell.
a kávézóban, ahol ő fizetett az aprómból, az időjárás szeszélytelenségét szidta. hogy nem megy a meló. mindenki ki van fosztva, vagy mi. se pénz, se élet. se pénz, hogy élet legyen, se élet, hogy pénz legyen. mit kezdjen ő az ilyenekkel. mint én.
és fogta a kését.
lehet, hogy nincs szerencséje, mondtam. lehet, hogy mindig engem fog ki. vagy hasonszőrűeket.
az bazmeg, lehet.
és felhörpintette a kávéját.
és kését az asztalba vágta.
hogy rezgett belé.

A TENGER partján történt. úgy estefelé. otthagytam az asztalt, mondván, hogy úszom egyet. tudtam, hogy utánam fog jönni. csak a placcon égtek a lámpák. azok is halványan. mindent ledobott magáról. beúszott. csak kifele jövet ért utol, mert úgy csináltam, hogy csak kifele jövet érjen utol. a nyakamba csimpaszkodott. nevetett. fogain játszottak a hullámok. jó szag áradt belőle. körémfonta a lábait, a nyakamba harapott. a számba. én az övébe. az asztal felett kezdődött, és kvázi az asztal alatt folytatódott. persze hogy a többiek is vadásztak rá. persze, hogy szerették volna, ha vadászik rájuk. de hoppon maradtak. én álltam fel, mert tudtam, hogy nekem kell felállnom. mondtam, úszom egyet, és tudtam, hogy utánam fog jönni. jött. mindent ledobott magáról. a nyakamba csimpaszkodott. lábaival körémfonódott. nevetett. csillogtak fogain a hullámok. jó illat áradt belőle. belém harapott, én beléje. nyakba, szájba. tudtam, hogy mindenkit otthagy. felállok, mondom, hogy úszok egyet, ő utánam jön. mindent ledob magáról, bejön. csak kifele jövet hagyom magam megfogni. lábaival átfon, belém harap, a nyakamba, a számba, mélyen bele a húsomba, én mélyen bele az ő húsába. kint a tenger partján. nem az asztal alatt, csak kvázi az asztal alatt. másképp, ahogy gondolták. a tenger partján, kint.

CSAK SZÉP NAPOK vannak.
ezek egyikének valamelyik örvendetes órájában (hogy hol mászkálhattam megint?) belepottyantam egy mocsárba. plutty.
benne voltam. nyakig. plusz süllyedtem. fogalmam sincs, hogy hogy kerülhetett az utamba, errefelé (de hol mászkálhattam megint?) nem látni ilyesmit. kizárt:
üvöltöztem egy kicsikét, mire megjelent egy alak. örvendezni kezdtem. nyújtottam a kezem, de ő nem nyújtotta az övét. ehelyett elkezdett ocsmányul szidni. elküldtem a fenébe. vagy segít, vagy tűnjön. leköpött és szó nélkül elment. geci.
ekkor fogtam magam, és kihúztam magam, és hazamentem. lucskosan, ahogy voltam, lehuppantam egy székre és előhalásztam a befőttesüvegből a legkeményebb uborkát. leharaptam a végét.
leharaptam még egyet belőle.
haraptam még egyet belé.
még egyet.
amíg meg nem ettem mind.

AMIKOR AZ ÉN KIS bogárhátúm lerobbant, hirtelen azt sem tudtam, hova legyek. az én kedves kis polszkim. amivel a fél világot bejártam. nélküle a tengerhez sem ruccanhattam volna le. nem kapaszkodhattam volna fel a hegyekbe. amikor a sós vagy a magaslati levegő nélkülözhetetlenné vált. vagy csak úgy, kedvtelésből. mindez mégis semmi ahhoz képest, amit ő igazából jelentett nekem. mindent. maximális kényelem. csak beléültem és brrrrrrr, elrobogtam. ahova éppen akartam, ahova éppen a kedvem tartotta. egyedül, vagy azzal, aki jött. mert aki nem jött, azt én nem forszíroztam. arról nem is beszélve, hogy úton, útfélen hálni lehetett benne. mit hogy kis hely, volt ott hely, akinek kellett. nem szúrt szemet. aztán meg az üzlet: kicsi méret, mozgékonyság, hatékonyság. lavirozni egy ilyennel. csúcsforgalomban is simán. előbb értem célhoz, mint bármelyik sziellós. nem sokat szarakodtam: egykettőre nyélbe ütöttem a dolgaimat, aztán elhajthattam a tutiba. dagadozott a bukszám. elvégre az alkalmikkal sem fukarkodtam. meg csomó más minden. de most aztán kampec. gyalog járok. bámulom a luxuskocsikat. a csillogást, a szemfényvesztést, a pompát. és hallgatom a stupidabbnál stupidabb dumát. cserélném már le ósdi, totál lepattant szemétládámat valami komfortosra, impozánsra, ütősre, vagy minimum mutatósabbra. nem értenek az egészből semmit. meg egyébként is: én magam a zeus légitársaság pilótájaként még ma repülök palermóba. onnan meg egyenesen szingapúrba. onnan meg ki tudja, hova. talán épp kínába.

Petinek

ÉN SZERETEM itt. és engem itt minden érdekel. főleg az a zöld asztal érdekel, amin az a bácsi árul, a sarkon, a fák alatt. az asztal tele van mindenféle furcsasággal. sok olyasmivel, amit nem is ismerek. amiket soha nem is láttam. és mind színesek. minden nap odamegyek. a kezembe veszem, tapogatom, nézegetem őket. a bácsi mosolyog, és megmondja a nevüket. néha még ad is valamit. bármennyit maradhatok, nem szól rám, nem zavar el. nem úgy, mint apu, aki állandóan csak rekcumoz. hogy nem szabad, ne nyúljkálj, ne tedd oda a kezed. bezzeg nem vesz nekem semmit. gyere, és elráncigál. a bácsi ilyenkor összeráncolja a homlokát. néz utánunk. látom, nem tetszik neki. vagy nem érti. látom, apu nem látja. vak.

EGY JÓ ideig nem jártam el. arrafelé se néztem. nem csoda. az sem, hogy figyelmeztettek. jelenjek meg.
személyesen.
hozzam magammal a személyimet.
azonosítaniuk kell.
alá kell írnom a jegyzőkönyvet.
három napot kapok.
no, ez épp elég volt ahhoz, hogy felborítsa értékes terveimet. mégsem latolgathattam.
a figyelmeztetés értelmében ugyanis, ha nem térítem vissza a nálam lévő, ám az ő tulajdonukat képező értékes anyagot, kénytelenek lesznek az újonnan érvénybe léptetett törvénynek megfelelően eljárni. enyhén szólva: erőszakhoz folyamodni.
ellenben ha hajlandó vagyok (egyébként is jogos) követelésüknek eleget tenni, vagyis mihelyt én a szóban forgó és oly sokáig magamnál tartogatott (egyáltalán még megvan?) értékes anyagot visszaszolgáltatom, az ellenem indított eljárást ők azonnal felfüggesztik.
az ügyet lezártnak tekintik.
(leráznak?)
annyira, hogy remélik, a jövőben megszakíthatnak velem minden kapcsolatot.