A múltból miért épp

engem választott a

sors, miért rám bíztak

emlékeket, illő párokba

összegyűjtvén menteni őket

az áradó időtől.

Mintha kiskoromtól

erre készültem; mondókáim,

durva vicceim, ketrecek

a mélyrétegekben felgyűlő

időnek. Rácsok közül

csorogtak az évek.

Mintha mindig

áradásban, idő alatti

mélyben, napok partjait

csapdosó hullámveréstől

tanulni el a felejtés

ritmikáját.

Szinte árnyak, maszatos

képek a fedélzeten,

táplálék híján egyre

soványabbak. Velük

megyek az ár fölött, mint ki

megbízást kapott.

Esténként ébred a

bárka, ugatnak, vigyorognak

girhes lényeim, korbáccsal

verem őket, vasdoronggal,

hallgassanak, míg

eljön a reggel.

Kiküldöm szárnyas

emlékeim, hátha hoznak

valamit a felejtés

túloldaláról. Meggyötörten

térnek vissza, csőrükben

nincsen olajág.

Tákolt hajómmal

megyek a mélyülő

felejtés habjain, egyre

magányosabban, egyre

könnyedebben, látom már,

nem érünk oda.

Nem tudom, ki kért meg

erre, szállítom őket,

hogy velük legyek.

Az örvény magja fölött

megsejtem magam a

süllyedésben.