[2011. április]

5. fejezet
Szép új világ. Irodalom, nőgyűlölet és a modernség kezdetei

Bár a boszorkányüldözések máglyáinak füstfályla még ott lebegett Európa felett, a 16–17. század táján egy új világ tűnt elő, még ha homályosan is látszott eleinte. Ebből sem hiányzott a nőgyűlölet. Tulajdonképpen magát a kifejezést is 1656-ban használták először.1 De ez a világ kétségbe vonta azoknak a hatalmaknak a tekintélyét, amelyek dogmáikkal és tantételeikkel megalapozták a nőgyűlö­letet.
1500–1800 között számos olyan intellektuális, társadalmi, gazdasági és politikai forradalom zajlott, amely nem csupán Európát, de az egész világot megváltoztatta. Még soha nem bírálták fölül ennyire az autoritást. Megkérdőjeleződött minden, amit egykor szentségként tiszteltek. A régi bizonyosságok egy része összeomlott, és egy új világ emelkedett ki a romok alól.
Ám ez a folyamat nem volt sem átlátható, sem egyenletes. Időnként látszólag semmi köze nem volt a nők társadalmi megítéléséhez. 1609-ben Galileo Galilei (1564–1642) Velencében felment a Szent Márk téri harangtorny meredek kőlép­csőin, és az éjjeli égbolt felé fordított egy teleszkópnak nevezett, közönséges optikai szerkezetet. Ugyan miben kérdőjelezte meg az akkori civilizáció nőképét az, amit látott? Teleszkópján keresztül a mozgásban levő világegyetem tárult a szeme elé, és nem egy Föld-központú univerzum, rögzített bolygóival, amint azt több mint kétezer éven át tanították. Megfigyelései (melyek meggyőződése szerint alátámasztották Kopernikusz elméletét a Nap-központú Naprendszerről) megkér­dőjelezték az egyház, a Biblia és Arisztotelész tanításait, vagyis a tekintély három pillérét, melyen a középkori világnézet és nőkép alapult. Ha Galilei felfedezései azt mutatták, hogy az ókori tekintélyek, a Bibliát is beleértve, tévedtek a világegyetem természetének meghatározásában, mennyire tekinthetjük őket megbízhatónak más vonatkozásban, például a nők természetének és társadalmi helyzetének kérdésében? Csakhogy inkább meg lehet győzni az embereket arról, hogy a Föld a Nap körül forog, mintsem kimozdítani a nőgyűlöletet hagyományos előítéleteiből és gyakorlatából.
1600 körül Angliában – pedig Anglia társadalmi és intellektuális szempontból Európa leghaladóbb országai közé tartozott – egy nőnek egyáltalán nem voltak jo­gai, leszámítva, amit a helyi szokások elismertek. Az apja viselt rá gondot, ameddig férjhez nem ment, utána a férje uralma alá került, a férje birtokolta minden személyes tulajdonát. Ahogy a korabeli törvény kimondta: „Ami a férfié, az a férfi tulajdona. Ami a feleségé, az a férje tulajdona.”2 A 16. században a nőből akár királynő is lehetett, gondoljunk például a rettegve tisztelt I. Erzsébetre, a 17. század elejére a nők társadalmi státusa mégis gyengült. A korabeli platonisták azon vitatkoztak, van-e egyáltalán lelkük a nőknek.3 A ruházat legtöbbször jelzi a nők státusát: ebben az időben természetesnek tekintették a szenvedést az öltözékviselésben. A 17. század végi divat szűk fűzőbe szorította a nők testét. Egy húszévesen meghalt nő boncolásakor kiderült, hogy „bordái átszúrták a máját, és egyéb belső szervei is súlyosan károsodtak a fűző szorításában, melyet az anyja olyan szorosra húzatott, hogy sokszor csorogtak a könnyei, miközben a szobalány öltöztette”4. A fiatal nőkön rendszeresen hajtottak végre purgálást, azaz beöntést „a divatos, sápadt arcbőr megőrzése végett”5. Azokat a férfia­kat, akik megölték feleségüket, egyszerűen felakaszották, a férjüket meggyilkoló asszonyok viszont az árulók sorsára jutottak, őket máglyán égették meg. A 18. század végére, amikor az iskolázott emberek többsége már elfogadta a Nap-központú világegyetem elméletét, a harc a nők számára kedvezőbb házassági törvényekért épphogy csak elkez­dődött. A házasság továbbra is „felfüggesztette”, a férj személyébe olvasztotta a nő jogait, „a feleség férje védőszárnyai alatt tesz mindent”6.
A reformáció által elindított vallási, társadalmi és politikai forradalmak következményeképpen mégis olyan változások történtek, amelyek korábban soha nem hallott kihívást jelentettek a nőgyűlölők számára. A házasságon belüli jogi helyzetük szerint a nők továbbra is elnyomottnak számítottak, a reformáció azonban magát a házasság fogalmát is drámaian átformálta, és ezzel megváltoztatta a férj és a feleség kapcsolatát. A nőnevelés kérdésére is új fényt vetett.
A reformátorok lázadásában a katolikus egyház ellen fontos szerepet kapott a papi nőtlenség elutasítása. Azáltal, hogy engedélyezték a lelkészeknek a házasság­kötést, megemelték a házasság rangját: korábban a katolikus egyház a házasságot alacsonyabb rendűnek tartotta, mint a nőtlenséget. Férj és feleség házasságon belüli státusa közt sem volt már olyan nagy különbség, mint azelőtt.
A nők fontos szerepet játszottak azokban a vallásos forrongásokban is, amelyek Luther Márton kilencvenöt pontjának kihirdetését követték, és 1517-ben visszavonhatatlanná tették a katolicizmussal való szakítást. A változások révén aktív közösségi tisztségekbe kerültek a nők, egyeseket még a szószékre is felengedtek, mégis elkerülhetetlenül sok kellemetlenséget is okoztak ezek a változások. Mihelyst az új, protestáns hit megerősödött, és alábbhagyott a forradalmi lángolás, nyomban megcsappant a hajlandóság a reformátorokban, hogy egyenlő jogokat biztosítsanak a nők számára. A skót presbiteriánus egyház megalapítója, John Knox 1558-ban megjelentetett egy röpiratot The First Blast of the Trumpet Against the Monstruous Regimen of Women [A nők hatalmas regimentje ellen fújt trombita első széllökése] címmel, melyben felháborodását fejezi ki amiatt, hogy az új vallásban a nők hangsúlyosabb szerepet kapnak. Megerősödött a patriarchális családmodell: az apák immár nemcsak a többi családtagnál, de a lelkésznél is mindent jobban tudtak, a lelkipásztor szerepét átvéve, ők vezették a család mindennapi imagyakorlatát és a bibliaolvasást. A nők alárendelt szerepét is megerősítették, ahogy azt a nagy angol, puritán költő, John Milton (1608–1674) összegezte: „A férfi egyedül az Úrért van, a nő az Úrért a férfiben.”
Lawrence Stone szerint: „A 16. és a 17. században az eszményi nő gyenge volt, alázatos, kegyes, erényes és szerény, mint annak a massachusettsi lelkésznek a felesége, akit az 1630-as években a férje így dicsért a nyilvánosság előtt: »rendkívül alázatos lélek, különösen velem szemben«.”7
Mindez azonban nem volt ilyen egyszerű! A házastársi viszonyban egyre inkább elmélyült az intimitás, és ez a tendencia változatlanul folytatódott egészen a kiscsalád-modell megjelenéséig.
A reformátorok éppen abban az időben jelentették ki, hogy a Biblia ismerete elengedhetetlen a hithez, amikor a Kopernikusz által elindított természettudományos forradalom az első, komoly csapást mérte a Biblia tekintélyére. A nők számára ez furcsamód mégis hasznosnak bizonyult: az Íráshoz igazodás fontossá tette, hogy minden protestáns, férfi és nő egyaránt, tudjon olvasni, és ez előhozta a nők oktatásának életfontosságú kérdését. A nők taníttatásának korábban is voltak szorgalmazói. A 15. században a költő és tudós Christine de Pizan ezt írta: „Ha szokás lenne iskolába küldeni a kislányokat, és ott ugyanazokat a tudományokat oktatnák nekik, mint a fiúknak, a lányok is éppolyan alaposan elsajátítanák a művésze­tek és tudományok szövevényes rendszerét.”8
1552-ben egy Angliában kiadott röpirat azzal érvelt, hogy „a nők alkalmatlansága nem természetükből fakad, hanem neveltetésükből”9. Egyfajta mozgalom is indult a nők oktatásáért, ennek elöljárói között ott találjuk az Utópia szerzőjét, Thomas Morus filozófust is, aki Platón Állama óta az egyik legátfogóbb képet kínálta az ideális társadalomról. „Nem látom be, miért ne lenne jó a tanulás mindkét nem számára” – írta.10 Ám a következő században még mindig erőteljesen ellenezték ezt a gondolatot, gyakran a legmagasabb körökben is. I. Jakab király például felháborodott rajta: „A nők taníttatása és a rókák szelídítése ugyanolyan hatással jár: még ravaszabbak lesznek” – mondta, hangot adva sok évszázad nőgyűlölő előíté­letének. Meg kell azonban jegyeznünk: ezzel nem annyira a nők értelmét, mint inkább a jellemét próbálta lekicsinyelni.11
Jakab király véleménye még jó ideig uralkodott. 1600 körül Londonban, Shakespeare Londonjában a nőknek csupán tíz százaléka tudott olvasni. A negyven év alatti nők esetében ez az arány húsz százalékra emelkedett.12 Vidéken rosszabb volt a helyzet. 1754-ben Angliában csak minden harmadik nő tudta aláírni a nevét a házassági nyilvántartásokban, míg a férfiaknak valamivel kevesebb mint kétharmada volt képes rá.13 Ebben az időben hatmillió lélek körül volt Anglia teljes lakossága. Figyelembe véve, hogy Jakab király helytelenítette a nők oktatását, meglehetősen furcsa, hogy éppen az ő idejében készült el a Biblia első, teljes, angol nyelvű fordítása, ami éppen arra ösztönözte az angol protestánsokat, hogy taníttas­sák lányaikat, hogy ők is eredeti forrásból ismerhessék meg Isten szavát. A Biblia ismerete a még mindig erős katolikus egyház vonzásával szemben is létfontosságú védelmet adott.
„A természet éppolyan tiszta értelmet biztosít számunkra, mint a férfiak számára, ha elménket iskolában pallérozhatjuk” – írta Margaret, Newcastle hercegnő­je.14 Ám az olyan felsőbb osztályokba tartozó, iskolázott nőket, mint a newcastle-i hercegnő, kegyetlenül kifigurázták a színpadokon görög és latin tudásuk miatt. Az „alsószoknyás Platón” állandóan a nevetség tárgya volt, kigúnyolták, amiért cá­folni merészelte a férfiak elképzelését a női nem értelmi képességeiről. Mindezek ellenére a nők iskoláztatásának széles körű előnyei fokozatosan elfogadottá váltak.
A középosztály megerősödésével a 17. század közepétől újabb fontos ösztönzést kapott a nők oktatásának gondolata: kialakult a házasságot társulásként felfogó elképzelés, mely szerint a feleség megfelelő társa kell hogy legyen a férjének, olyan társ, akivel értelmesen elbeszélgethet. 1697-re Daniel Defoe (1660–1731), korának egyik legnagyobb hatású írója, elszánt támogatója lett a nők iskoláztatásának. Defoenak jó oka volt erre, mint az első regényírók egyike, tudta, hogy olvasótáborának egyre tekintélyesebb hányada nő.
Mindezek a változások olyan, mélyebb társadalmi átalakulásokból fakadtak, amelyek a nők státusát is felülbírálták. Bertrand Russel szerint: „Szellem szempontjából a 17. században kezdődött a modern világ.”15 Ez a modern szellemiség főként Hollandiában, Angliában és az észak-amerikai gyarmatokon vált uralkodóvá. Az egyéniség fontosságáról vallott forradalmi nézetekben nyilvánult meg, melyekben nagy hangúlyt kapott az egyenlőség és a boldogságra való törekvés. Az egyéni autonómia fogalma, ahogy az a kora modernségben megjelenik, maga után vonta az ember, az államigazgatás és a társadalom közti viszony újraértelmezését, ahogy annak kérdését is, hogy az előbbiek közül melyiket milyen felelősség terhel.16 Az, hogy az egyént, és nem Istent helyezték a dolgok középpontjába, olyan hangsúlyeltolódást jelentett, amely forradalmi változásokat idézett elő a nők társadalmi helyzetét illetően.
Mindezek a gondolatok szervesen beépültek a liberalizmus filozófiáját megalapozó John Locke (1632–1704) bölcseleti rendszerébe. Locke cáfolta, hogy a család szerkezetének tükröznie kell a társadalom patriarchális szerkezetét, vagyis hogy a király mint államfő jelenti a modellt a családja felett uralkodó apa számára. Ru­galmasabb elméletet dolgozott ki a családról, az államról és az egyén jogáról a boldogságkereséshez. Azt állította: „minden ember egyenlőnek születik”, és „a boldogságra törekvés szükségessége minden szabadság alapja”.17
Legalább ilyen fontos, hogy Locke empiricista volt, érvelése szerint az ember születésekor egy tiszta lap, melyre a körülmények, különösen a neveltetés és az oktatás, írják fel azokat a tulajdonságokat, melyek együttesét „emberi természetnek” nevezzük. A tiszta lap hipotézise elsősorban nem az emberi agyban, hanem az embert körülvevő világban véli felfedezni a viselkedést alakító tényezőket. Azt is mondhatjuk, hogy a tiszta lap elmélete végső fokon helyettesíti az eredendő bűn gondolatát. A nők számára mindez rendkívül fontos következményekkel járt. Ugyanis ha a férfiakhoz hasonlóan születésekor a nő is „tiszta lap”, akkor „alacsonyabbrendűsége” nem természetének velejárója, hanem neveltetésének és iskoláztatásának következménye.18
Ez az elmélet alapjaiban ingatta meg a nőgyűlöletet. A Teremtés könyve szerint a nők férjüknek való alárendeltsége, illetve hogy el kell szenvedniük a szülés fájdalmait, annak büntetése, hogy Évának szerepe volt az ember bukásában. A Két traktátus a kormányzatról című művében Locke azt állítja, hogy: „nincs még egy törvény, amely ilyen alávetettségre ítélné az asszonyt, még ha lehetőségei vagy férjével való egyessége mentesítheti is őt tőle, mint az, hogy fájdalommal szülje meg gyermekét, ha erre ellenszer találtatnék…”
Locke számára a jó azonos az élvezettel, a gonosz pedig a fájdalommal, ezért szerinte semmi értelme elviselni a szenvedést, ha ez elkerülhető. Locke elsők között tiltakozott a nők testét szoros fűzőbe szorító divat ellen.
Nem nehéz elképzelni, mekkora kihívást jelentett mindez az uralkodó rend számára, amely továbbra is úgy tartotta: a nők alacsonyabbrendűsége az isteni terv része, és beletartozik a kozmosz strukturális modelljébe. A gondolat, hogy a nők megszabadulhatnak attól, ami biológiai sorsuknak látszik, egyesek számára ma is Isten vagy Allah nagy terve elleni merénylet: századok óta megvannak a dühös el­lenzői.
Az egyházak a 19. században tiltakoztak az ellen, hogy kloroformmal enyhítsék a vajúdás fájdalmait (lásd 6. fejezet); a konzervatív katolikusok és a fundamentalista protestánsok még a 20. században is több ízben erőszakos kampányt folytattak a fogamzásgátlás és az abortusz ellen.
Mikor Locke gondolatai megfogalmazódtak, már nem lehetett elkerülni a liberalizmus alapelveinek következményeit. Az angol nőknek nem kellett addig várniuk, amíg Locke felépíti új filozófiai rendszerét annak minden leágazásával együtt. 1642-ben, a római köztársaság óta először, a nők utcára vonultak politikai követeléseikkel. Az angol Parlament előtt négyszáz nő gyűlt össze, hogy tiltakozzanak pénzügyi nehézségeik miatt. Az angol polgárháború alatt (1642–1649) az egyik radikális csoportosuláshoz csatlakozó nők azt skandálták, hogy: „Nem leszünk feleségek / nem leszünk rabszolgák!”19
Alig két évvel Locke halála után Mary Astell (1668–1731), az első angol feminista író, A Serious Proposal to the Ladies [Komoly javaslat hölgyek számára] (1694–1697) és a Some Reflection Upon Marriage [Néhány gondolat a házasságról] (1700) szerzője, feltette az immár elhallgathatatlan kérdést: „Ha minden férfi szabadnak születik, hogyan születhet minden nő rabszolgának?”
A liberális eszmék alkalmazása az egyéni jogok területén sokat javított az észak-amerikai gyarmatokon élő nők helyzetén. 1647-ben Massachusettsben olyan törvényt hoztak, amely megtiltotta a férjezett asszonyok testi fenyítését. A következő időszakban a liberalizmus hatása még tovább terjedt, új felfogás született a családról: szereteten és tekintélyen alapuló egységnek nevezték. Locke olyan egységnek képzelte el a családot, amelyben megoszlik a hatalom: „az anyának is ugyanolyan része van belőle, mint az apának.”20 Ez a gondolat a maga rendjén forradalmiasította a szexuális kapcsolatot férj és feleség között. És aláaknázta a szülők hatalmát gyermekeik házastársának kiválasztásában. Ahogy Stone írja: „Hogyan lehetett volna fenntartani a házasság szülői kontrollját, ha a házaspárt immár kölcsönös szerelem és vonzalom tartja össze.”21
Annak a gondolatnak a felbukkanása, hogy férj és feleség nemcsak gyermeknemzés, de „kölcsönös örömszerzés” céljából is szeretkezhetnek, azt jelzi, hogy gyengült az egyház és más hatalmak ellenőrzése a szexuális viselkedés felett. A kereszténység hagyományos nőgyűlölete csak azért tolerálta a szexualitást, mert – ha tetszik, ha nem – ez az egyetlen módja az emberi nem reprodukciójának. (A katolikus egyház véleménye erről voltaképpen a mai napig nem változott.) Pál apostoltól kezdve a kereszténység alapvetően szégyenteljes dolognak tartja a szexuális aktust, különösen akkor, ha gyönyört okoz. A társadalommal együtt azonban a szexualitás is szekularizálódott. Ez a folyamat azonban nem hatott széles körben. A szexuális felszabadulás időszakait konzervatív visszatérések követik. Angliában a szexualitáshoz való liberálisabb hozzáállás a puritán forradalom (1647–1660) után vált egyre jellemzőbbé, vagyis miután erkölcsi lázadás indult a vallási fanatikusok ellen, akik Oliver Cromwell uralma alatt színházakat és kocsmákat zárattak be, és betiltották a kakasviadalokat. A puritánok megnyerték ugyan a polgárháborút, de az élvezetek elleni harcban egyértelműen alulmaradtak.
A szexualitás leválasztása az isteni tervről elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy annak egyre inkább a rekreatív és nem a prokreatív jellegét kezdték hangsúlyozni. Ezt az óvszer feltalálása is elősegítette, melyet a 17. századi Londonban és Párizs­ban használtak először, a nemi betegségek megelőzésére, de rövidesen fogamzásgátló eszközként is bevált. Az óvszer jelentette az első nagy lépést ahhoz, hogy a szexuális aktus ne csak alkalmanként, de alapvetően gyönyörteljes tevékenységnek számítson.22
Az, hogy a nőknek lehetőségük lett elkerülni a nemkívánt terhességet, kihívást jelentett a nőgyűlölet mögött meghúzódó biológiai determinizmus számára. Az ebből fakadó feszültség, amely ma éppúgy létezik, mint a 17. században, gyakran álcázva jelenik meg, vannak, akik azzal érvelnek, hogy a védekezés lehető­sége még sebezhetőbbé teszi a nőket a férfiak kéjvágyával szemben. Ám ebből is kiérződik a félelem, hogy sorsuk irányításával a nők elérhetik azt az autonómiát, amelytől minden nőgyűlölő tart.
Mikor felsejleni látszott az autonómia egy új formájának lehetősége, a tudomány sutba dobhatta a másik autonómiáról szőtt ábrándot, az autonóm férfiét, amely ott van a görög teremtés-mítoszban, és Arisztotelész „tudományos” tételében is, mely szerint a nőknek kisebb, sőt elhanyagolható szerepük van a szaporodásban. (Lásd 1. fejezet.) Mindkettő évezredekre az életadó magot hordozó és tápláló edény szerepére korlátozta a nőket. A mikroszkóp feltalálásával azonban feltárult egy miniatűr világ, amely legalább olyan izgalmasnak bizonyult, mint amelyet a teleszkóp mutatott. 1672-ben felfedezték a petefészek létezését. Fokozatosan kiderült, hogy a nők szerepe a megtermékenyülésben nem a passzív befogadóé, és hogy nem kizárólag a férfi mag hordozza mindazt, ami az élethez elengedhetetlen, ahogy azt Arisztotelész óta hirdették. A női petesejt elengedhetetlen mind a foganáshoz, mind az élet fennmaradásához. Athéné egy szép napon előugorhat majd egy kémcsőből, de apjának, Zeusznak a homlokából soha.
Csakhogy a tudomány felemelkedése, az értelem előtérbe kerülése, a demokratikus eszmék megszületése és az egyéniségközpontú filozófia fejlődése nem szüntette meg a nőgyűlöletet, ahogy kétezer évvel korábban a görögök intellektuális megvalósításai sem voltak képesek rá. A nőgyűlölet, más előítéletekhez hasonlóan, éppen akkor érezhető a legerősebben, amikor olyan változások következnek be, amelyek megingathatják a nőgyűlölet alapjánál álló feltételezéseket. Ne felejtsük el, hogy a nőgyűlölet legsúlyosabb formája, a boszorkányüldözés éppen a 17. században volt a legerőteljesebb, miközben Locke már az egyén jogairól értekezett, és tiltakozott a szoros fűzők ellen. Ahogy a költő T. S. Eliot megállapította, minden kor átmeneti kor.23 A 17. század pedig az emberi történelem egyik legválságosabb korszaka volt, olyan erkölcsi, intellektuális, társadalmi és politikai konfliktusok kora, amelyek a következő századokra is rányomták bélyegüket.
A modern világ megszületésének időszakában a nőgyűlölet egy pillanatra sem ment ki az irodalmi divatból. A 16. század és a 17. század eleje gazdag termést hozott a nőgyűlölő irodalomban. Az olyan obszcén röpiratoktól kezdve, mint Joseph Swetman: The Arraignment of Lewd, Idle, Forward and Unconstant Woman [A gonosz, ostoba, arcátlan és állhatatlan asszony vádirata], amely 1616 és 1634 között tíz kiadásban is megjelent, a legkiválóbb Erzsébet- és Jakab-kori költők és drámaírók műveiben található morbid és keserű gyalázkodásokig soha nem apadt el a nőgyűlölet.
Nem először fordult elő, hogy a nőket a szépségükért dicsőítő költészet mellett a nőgyűlölet versei is megszülettek, sokszor ugyanannak a költőnek a tollából.
Clement Marot francia költő írt egy verset a női mell dicséretéről, és ezzel hamarosan irodalmi divatot teremtett.

„... elefántcsontból kis teke,
S a közepén ül begyesen
Egy eper- vagy cseresznye-szem. (…)
Ha látlak, gyakori eset,
Hogy a tenyerem bizsereg,
Megfogni téged, tapogatni.”24

De később az ellentétét is megírta:

„Kebel, puszta bőrré fonnyadó
Petyhüdt zászló, lelógó, fakó (...)
Hitvány fekete csőrbe görbedő,
Tölcsérré hegyesedő (...)
A pokolban örülnek, ha látják,
Táplálhatja Luciferék fattyát.”25

E nőellenes támadások részei a retorikai hagyománynak, és többnyire ősrégi közhelyekből állnak: még az ógörög vagy római nőgyűlöletből táplálkoznak. A nőellenesség angol nyelvterületen fontos irodalmi témának számított, egészen a 18. századig. Ben Jonson (1573?–1637) Hallgatag hölgy című darabjában a férj, Hawd kapitány úgy beszél a feleségéről, hogy azt, a kortárs utalások kivételével, Juvenalis is tökéletesen megértette volna.
„Jaj, micsoda ronda pofa! Pedig negyven fontot ver el évente szépítőszerekre! A fekete barátok tatarozzák a fekete fogát, a szemöldökét is képírók rajzolják, s a haját az ezüstmívesek utcájából hozatja. A város minden fertálya öregbíti valamivel. Lefekvéskor kezdi szétszerelni magát, s vagy húsz dobozba osztályozza az alkatrészeket. Másnap délig tart, míg újra össze lehet rakni, mint valami ébresztő­órát.”26
A nőgyűlölők mindenkor hajlamosak voltak az arcfestés elleni propagandára, és többnyire ugyanazokkal az unalmas szólamokkal érveltek. De itt már egy lélektanilag sokkal zavaróbb szorongás jelenik meg, a nők önállóságától való félelem. Az Hallgatag hölgyben megjelenik a nőegyletként ismert, önálló nők csoportja, akik költészetről, politikáról, filozófiáról társalogva töltik az időt. Önállóságukat hangsúlyozza az is, hogy megengedhetik maguknak, hogy saját hintóikon kocsikázzanak London körül. Férfias tulajdonságaik ellentétbe állítják őket a férfi szereplők­kel, akik Hawd kapitányhoz hasonlóan nőiesek, és képtelenek kordában tartani feleségeiket. A női szerepek megváltoznak, az önálló nő férfiassá, a gyenge férfi nőiessé válik. A nőegylet hölgyeit azzal vádolják, hogy a férfiakhoz hasonlóan pusztán az élvezetért tartanak fenn szexuális kapcsolatot, és hogy egymással is szeretkeznek. Az eredmény nem lehet más, mint erkölcsi, társadalmi káosz és rendbontás.
Ezeket a nőket gyilkos szatírákban támadták Jonson és kortársai. Egy Morilla nevű nőt, aki a nőegylet tagjaihoz hasonlóan odáig merészkedett, hogy saját hintóján kikocsizzon (úgy tűnik, ez a motorbiciklin száguldozó nő Erzsébet-kori meg­felelője), a szatíraíró William Goddard így jellemez:

„Szólj, nem nézed-e holmi férfinál kevesebbnek?
Ha így teszel, úgy vélem, magad is úgy láttad,
Asszony is volt, férfi is, és állat.”27

A makrancos hölgyben William Shakespeare (1564–1616), aki akkoriban vált híres drámaíróvá, a nők otthoni lázadásától való félelmet dolgozza fel. A darab örökzöld, mindig népszerű komédia, nyers és erotikus. Szex és hatalom kérdését vizsgálja, befejezése, noha látszólag egyértelmű férfi győzelemre utal, voltaképpen kétértelmű.
Pádovai Katalint, a hősnőt senki sem akarja feleségül venni, mert lázad a gondolat ellen, hogy majdani férjének alávesse magát. Végül Petrucchio lesz a párja, akinek pénzügyi okokból sürgősen meg kell nősülnie. Katalin monológja az V. felvonás 2. jelenetében nőkhöz intézett szónoklat, melyben arra kéri őket, adják fel a hatalomért folytatott harcot a férfiak ellen:

„Simítsd ki, pfuj, morcos szemöldököd,
S dühödt szikrát ne hányjon a szemed,
Hogy bántsd velük urad s parancsolód.
Bájad fonnyasztja, mint mezőt a fagy,
Híred megtépi, mint bimbót vihar (…)
Urad, gazdád és életed a férjed,
Uralkodód, fejed, gondviselőd,
Ki téged eltartandó szánja testét
Nehéz munkára szárazon-vizen (…)
Míg otthon kellemes melegben ülsz.”28

A férfiközönség számára megnyugtató lehetett látni, hogy egy nő ilyen engedelmesen lengeti a fehér zászlót. A makrancos hölgy látszólag a status quo helyreállását ünnepli, melyben a nő az alárendelt, és a férfi az úr.
A darabban azonban keveredik a valóság és a látszat. Gyakran megfeledkeznek arról, hogy ez tulajdonképpen színház a színházban. A makrancos hölgy voltaképpen egy színdarab, amelyet két nemes ifjú rendez, hogy rászedjen egy papucsférjet, egy Ravaszdi nevű részeg senkiházit, akivel aztán elhitetik, hogy ő tulajdonképpen gazdag uraság. A játék végén részeg álomba merülve hagyják ott az utcán. Ravaszdi arra ébred uraságos álmából, hogy szembe kell néznie feleségével, aki dühös rá, hogy az egész éjszakát a kocsmában töltötte. Ravaszdi kijelenti: „Most már tudom, hogyan szelídítsem meg a hárpiát”29, majd sietve hozzáteszi: „egész éjjel erről álmodtam”. A hárpia megszelídítése egy részeg ember álma, csak látszat, amely köddé válik, mihelyst az illető felébred. Shakespeare kellemetlen bizonytalanságban hagyja közönségét. Vajon a lázadó nő megtörése és megszelídítése képzelet vagy valóság?

Sok a bizonytalanság és a kényelmetlen kérdés Shakespeare műveiben, amikor nőkről, illetve a nők férfiakhoz való viszonyáról ír. Igaz, Shakespeare műveivel kapcsolatban nehéz általánosítanunk, hiszen számtalan emberi érzelmet ábrázol a maga hihetetlen mélységében és összetettségében. Az 5. század athéni drámaírói óta ő alkotta a legnagyobb drámai életművet, művészete Homérosz, Vergilius, Danté költészetével vetekszik. Nem meglepő tehát, hogy a nőgyűlölettel is foglalkozik. Legnagyobb tragédiái közül kettőben páratlan költői intenzitással jelenik meg a nőgyűlölet témája, ami felveti a kérdést: vajon a világ legnagyobb dráma­írója is mély megvetéssel viszonyult a nőkhöz?
Munkái nagy részében a nők kulcsszerepet játszanak. Vígjátékaiban a nők szerelmi ügyei mozgatják a cselekményt, egész sor szerelembe belebetegedett, ironikus, romantikus, lázadó, bölcs, csalódott, szellemes és önálló nő jelenik meg bennük, sokkal nagyobb számban, mint másoknál. Az athéni tragédiaírókkal ellentétben Shakespeare nem helyezi őket legnagyobb műveinek, az alig tíz év alatt – 1599 és 1609 között – megírt tragédiáinak középpontjába. Noha mindegyik tragédia cselekményének alakulásában döntő szerepet játszanak a nők, a hangsúly inkább a (férfi) hősre és az őt megsemmisítő gyengeségre esik. Tehát a tragédiákban Shakespeare-t leginkább az érdekli, milyen tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy a férfi hatalomhoz és tekintélyhez jusson. A nők nem támadják a férfiak hatalmát, mint ahogy a nagy athéni tragédiákban tették, de a főhőshöz való viszonyuk gyakran lesz a tragédia kiváltója. Lady Macbeth hatalomvágya kergeti a férjét gyilkosságba, sőt királygyilkosságba, Kleopátra iránt érzett vonzalma hiteti el Antoniusszal, hogy Róma egyedüli uralkodója lehet, oldalán Kleopátrával mint királynéval.
A sorsüldözött hős egyik darabban sem kárhoztatja a nőt azért a szerepért, amelyet bukásában játszott. Shakespeare nem használja ki a (nőgyűlölő számára eszményi) alkalmat, hogy Lady Macbeth-tel vagy Kleopátrával újra előadassa az ember bukásának mítoszát, hogy Éva vagy Pandora szerepében a férfiak pusztulását okozzák. Macbeth és Antonius úgy néznek szembe a halállal, hogy vállalják a felelősséget.
A Hamletben és a Lear királyban nemcsak egy bizonyos nő, de maga a női nem a hibás a hős szenvedéseinek és bukásának előidézéséért. Mivel általában ezt a két darabot tekintik Shakespeare legnagyobb műveinek, egyeseket ez arra késztetett, hogy nőgyűlölőnek nevezzék Shakespeare-t, vagy legalábbis olyan írónak, aki „meglehetősen ambivalens nézeteket vall a nők értékéről és a szexualitásról”.30
A Hamlet alapján nehéz következtetéseket levonni arról, hogy hogyan viszonyult Shakespeare a nőkhöz és a szexualitáshoz. A darab ilyen szempontból rejtély, az „irodalom Mona Lisájá”-nak31 is nevezik. Egyesek minden idők legcsodálatosabb drámájának mondják, mások szerint „minden bizonnyal művészi kudarc”32. A legnehezebb azt meghatározni, hogy tulajdonképpen miről is szól a Hamlet. A Macbeth a hatalomvágyról, az Antonius és Kleopátra a szenvedélyről, a Coriolanus a büszkeségről, az Othello a féltékenységről, a Lear király a hálátlanságról. De a Hamlet, melyet látszólag a legkönnyebb kategorizálni, mert a felszínen egyértelműen bosszú-drámának tűnik, nem foglalható össze a fentiekhez hasonló módon. Ha megkérdeznék tőlünk, hogy miről szól a Hamlet, azt mondhatnánk, hogy Hamlet nagybátyja, Claudius megölte Hamlet apját, a királyt, elvette a királynét, és ezáltal megakadályozta, hogy Hamlet örökölje a trónt, Hamletnek bosszút kell állnia apja haláláért. De ezzel még csak meg sem említettük azokat a mély, összetett, viharzó érzelmeket, amelyek ebből a minden idők egyik legnagyobb drámájából áradnak. Ami a nőgyűlölet szempontjából érdekessé teszi a Hamletet, az Hamlet erő­teljesen ábrázolt dühe és undora amiatt, hogy anyja, Gertrudis feleségül ment Claudiushoz.
Még mielőtt apjának szelleme figyelmeztetné Hamletet nagybátyja gaztettére, már mély melankóliába süllyedve, a kétségbeesés szélén látjuk őt, amiatt, hogy Gertrudis olyan sietősen ment férjhez újra. Anyja iránt feltámadt dühe a világ és az emberi test iránti undorrá nő, ez a témája a darab első, nagy monológjának. (I. felvonás, 2. jelenet):

„Ó, hogy nem olvad, nem hígul s enyész
Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!”33

Anyjának kéjvágya mocskolta be a testet, és ahogy a monológ folytatódik, egy­értelművé válik, hogy ezért lett a világ...

„... gyomos kert, mely tenyész,
Hogy magva hulljon, dudva és üszög
Kövér tanyája. Ó, megérni ezt!
Kéthónapos halott! – nem, annyi sincs még,
S egy oly király, kihez e mostani:
Hyperion mellett szatír, ki úgy
Élt-halt anyámér, hogy kímélte még a
Fúvó szelektől is. Ég és pokol!
Eszembe kelle jutni? Szenvedéllyel
Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát
Növelte volna tápja: s ímhol egy
Hó múlva már – de jobb feledni ezt...”

Hamlet első monológjából kiderül, hogy már a sebtében megkötött új házasság előtt is haragudott anyjára. Gertrudis szexuális kapcsolata a férjével, vagyis Hamlet apjával, undorral tölti el Hamletet, holott tekintve, hogy az apáról korábban úgy beszélt, mint a királyi méltóság megtestesítőjéről, nem kellene csodálkoznia azon, hogy Gertrudis vonzódott hozzá. Miután férjét elveszíti, kielégíthetetlen szexuális étvágya annak a férfinak a karjaiba kergeti a királynőt, akit fia szatírhoz hasonlít, a görög mitológia félig ember, félig kecske alakjához, az állati kéjvágy megtestesítőjéhez, akit többnyire hatalmas pénisszel ábrázolnak. Hamlet anyjával szembeni haragja az egész női nem iránti általános támadássá fajul. Az undor mögött az a gondolat rejtőzik, hogy a nők szexuális vágyai ellenőrizhetetlenek34.
A darab során Hamlet visszatér anyja szexuális étvágyának témájához, mégpedig akkor, amikor odanyújtja neki apja arcképét, hogy hasonlítsa össze jelenlegi férjével (III. felvonás, 4. jelenet):

„Szerelmed nem okolhadd, hisz korodban
A hejjehujja vér szelíd, hunyász,
S hallgat az észre, de micsoda ész az,
Mely ettül erre száll?”

Hamlet dühkitörései folytatódnak, szinte belebetegszik a szeretkező Gertrudis és Claudius képének felidézésébe:

„Hah! egy zsíros ágy
Nehéz szagú veritékében élni,
Bűzben rohadva mézeskedni ott
A szurtos almon –”

Undorodva beszél az emberi szexualitásról. Ez az undor kétségtelenül a kereszténység nőgyűlölő hagyományából fakad, szavai akár Szent Ágoston tollából is származhatnának. Hamlet anyja iránti haragját a nő alkalmatlansága is kiváltja. Gertrudis az egyik legellenszenvesebb Shakespeare-szereplő. Nem különösebben gonosz, nem is nagyon ravasz vagy manipulatív, és távol áll attól, hogy merész volna. Elhunyt férjének testvérével kötött gyors házassága nem a konvenciókkal szembeforduló asszony bátorságáról szól, hanem gyengeségének megnyilvánulása. Ellentétben azzal, amit Hamlet mond róla, nem tűnik kéjsóvár szörnyetegnek. Voltaképpen a passzivitás a legfőbb jellemzője. Gyanítható, hogy a fiú erősen eltúlozza anyja testiségét, és mindaz, amit róla mond, többet elárul Hamlet szexuá­lis rögeszméiről, mint az anyjáéiról.35
Ofélia, a darab másik női szereplője szenvedi meg leginkább Hamlet női szexualitással szembeni ellenszenvét. Amikor bejelenti, hogy már nem szereti, Hamlet ezt mondja neki (III. felvonás, 2. jelenet): „Eredj kolostorba, minek szaporítanál bűnösöket.”
Ezt követi az irodalomtörténet egyik leghíresebb nőgyűlölő kitörése: „Hal­lot­tam hírét, festjük is magunkat, no bizony. Isten megáldott egy arccal, csináltok másikat, lebegtek, tipegtek, selypegtek, Isten teremtéseinek gúnyneveket adtok, s kacérságból tudatlannak mutatkoztok.”
A monológ erős érzelmei között ott van a gyűlölet és kegyetlenség Ofélia vágyával szemben, hogy „bűnösök” anyja legyen. Ez ismét arra a régről eredő gondolatra utal, hogy a nők (a keresztény teológ