[2021. május - IstenLátó]

---

(A. T.-hoz)

Félúton ér utol a türelmetlenség, ahogy most is,
amikor Gorcsakov gyertyacsonkja másodszor
is kialszik a gyenge szélben. Hát miért mész olyan
gyorsan, miért nem csípted le a kanócot,
miért arra mész és miért olyan hosszasan?

És persze kérdezek, folyton kérdezek mindent,
kérdezlek téged is, mert nem tudlak elfogadni,
türelmetlenségem legnagyobbika.
Elfolyó tükör, mely visszacsurog álmaimban,
ahol kegyelmes vagy és segítőkész, néhol könyörületes,
és kinyújtod kezed felém, a kezeket, melyeket
egyedül csak magad köré fonsz az ébrenlétben.

S itt lépdel Gorcsakov, kabátja hajtókájával
védve a lángot. Ahogy menetel a medence alján,
szigorú arcára fagy az igyekezet, hisz a csüggedés
is repetíció, mint a neuronok kisülése az agyban,
mint a kegyelem és a könyörület,
amikor leborul az égő gyertya előtt,
amikor benned is kitisztul az elme,
amikor bennem is megszilárdul a türelem.

Hát hogy lehet így elképzelni egy feldarabolt életet?
Minden része egy gyertya, amit meg kell mentened,
és ki kell hordanod őket a párkányra egyenként, hasadó tudattal –
összevissza folyó viasz. Túl sok és túl gyors újjászületés,
az isten autoimmun betegsége vagy, és egy orosz író lelke,
aki megrekedt valahol a szél és a kegyelem között.