[Látó, 2010. október]

A langyos szellő frissen préselt mustnak az illatát fújta be az ablakon, amikor a nagy, fekete autó befordult a kőkerítés mellett az ideggyógyászati klinika sétányára. A sebhelyes arcú sofőr, aki vak volt egyik szemére, nagy, szőrös orrát kidugta az ablakon. Amikor még csecsemő volt, az apja ráborította a pálinkafőző üstöt. Sokáig azt hitte, hogy véletlen volt, de a vén Lázár Kánya néni tudta, hogy a fattyúkat mindig megátkozták a faluban. Amikor új helyen járt, szaglással próbálta megtalálni az utat. Az autó végiggördült a megsárgult nyárfalevelekkel borított sétányon, befordult az intézet parkolójába, és leparkolt az igazgató rozsdás Oltcitja mellé. A sofőr, akinek csúnyaneve Görény volt, kiszállt a nagy, fekete autóból, és púpos hátára borította a barna szvettert a hátsó ülésről. Várakozott a parkolóban, elballagott a sarokban pirosló csipkebogyóbokorhoz, megszimatolta a fáradtolaj-foltokat a betonon, aztán leült egy téglára a napon.
A klinika a tölgyfaerdő szélén működött, egy várszerű, szürke épületben, nyárfákkal és fenyőkkel körbevéve. Vasárnap délelőtt volt, a Nap melegen sütött, az épület mellett egy kupac száraz falevél füstölgött. A sofőr, akit Bendegúz Bakk Hubá­nak hívtak, az órájára pillantott. Kezdett megéhezni. Szedett még egy marék csipkebogyót, azt majszolgatta, amikor kinyílt az ajtó, és egy asszisztensnő kíséretében megjelent egy szinte teljesen ősz hajú, szikár öregember, kezében egy bőrönddel, kabátban és papucsban. A sofőr zsebre tette a még megmaradt bogyókat, és odalépett az öreghez. Anélkül, hogy az arcába nézett volna, szó nélkül átvette a bőröndöt, és odatámogatta az öreget a nagy, fekete autóhoz.
Burrogva gördült ki a nagy fekete autó a klinika parkolójából, csendet és motorinaszagot hagyva maga után. A nyárfák sötéten összezártak, ahogy kifordult a kőoszlopok között, és a nap megcsillant a festéken, ahogy elindult a füstölgő krematórium irányába. A krematórium előtt jobbra fordult, és a kis nyírfaliget előtt ha­ladt éppen, amikor a sofőr kísértést érzett, hogy egy ujjnyira leengedje az ablakot. A visszapillantóban látta, hogy az öregember a hátsó ülésen rezzenéstelen arccal bámul kifelé, hallotta, ahogy ritmikusan, lassan megtelik tüdejének mélye levegővel, aztán pedig kissé sípolva, csavarodva, a szájon keresztül visszaáramlik az autó terébe. Finoman az ablak karjához nyúlt, és óvatosan tekert rajta egyet. A levegő beáramlott, a sofőr odafordította az arcát, behunyta a szemét, és lassan, hogy ne vesszenek el az ízek, a száján keresztül szívta be a kinti édeskés párát.

Annak idején, amikor a regőczi domboldalt beültették aranyszínű, mézédes tra­mi­nivel, könnyed hárslevelűvel és kadarkával, tavasz volt, a nádason keresztül a faluba vezető úton pedig olyan sár, hogy a műhelyek mélyéről újra elő kellett venni a poros falábakat. Az egész falu kivonult, a szekerek úgy álltak a vincellér vályogháza mellett, mintha állatpiac lett volna. Derékig sárosan ott segítkezett a venyigés zsákok között Anaklét novícius is, barna csuhában. Huszonkét éves volt, és három hónapja, rögtön újév után került a faluba, hogy megtérítse a három hitetlen családot, melyeknek vérei a faluban szóródtak szét: a Bendegúzok, a Lázárok és a Hubák. Annak idején három testvér alapított itt tanyát, aztán keresztbe-kasul házasodtak, összekuszálódtak a családok, és a vérfertőzések miatt nem volt ritka a nyomorék, süket, szőrös arcú, disznófarkú vagy tyúkcsőrű gyermek. Mindenki ismert mindenkit, és testvéreknek tekintették egymást. Arról nem beszéltek neki, hogy a három család összesen sok száz embert jelentett, éppen a teljes falut. Úgy fonódtak össze a törzsek indái, mint a szőlőtövek: egymásba tekeredve, helyenként eleven kis kocsányokat lógatva a levegőbe.
Ebbe a fertőbe küldte az érsekség a fiatal Anaklét novíciust, hogy újra megpróbálja, ezúttal fondorlatos úton, a hit nehéz, de biztosabb útjára terelgetni Isten eme elkóborolt nyáját. Fiatal volt, okos, fejében lüktetett a szenvedély. Előtte voltak még néhányan, akik próbáltak belelátni a családok kiismerhetetlen szövevényébe, de egyiküknek sem sikerült több mint száz napot töltenie a faluban, nemhogy a misszió útján legalább egyetlen számottevő lépést tennie.
Érkezése után Anaklét beköltözött a faluszéli kis faházba, amit a szomszéd káplán építtetett, még a háború előtt. Kertjében gyümölcsfák nőttek és ribizlibokrok. A derékig érő fű nyáron néhány kidőlt sírkövet takart, amelyek most ott lapultak a hó alatt, és Anaklétnek mélyről kellett a havat kikaparnia az egyik sírkő tövében, hogy el tudja olvasni a feliratot. Barátságos kis ház volt, mindennel, amire egy ilyesfajta fiatalembernek szüksége lehet. A barát, miután szemügyre vette a kis birtokot, leakasztotta a sparhert fölött lógó lakatot, rákattintotta a kapura, és elindult a fagyos ködbe burkolt faluba. Rögtön a patak után volt a falu főtere, egy vegyesbolttal és a kocsmával, mellette egy kuglipálya maradványaival. Ide tért be Anaklét, és meghúzódott az ajtó mögötti asztalnál. Figyelte a füstben duruzsoló néhány arcot, hallgatózott, aztán egy pohár pálinkát rendelt. Pontosabban egy pohár vörösbort rendelt volna, de a csapos nem értette pontosan, mire is gondolt. Amikor belefogott a magyarázkodásba, a fiatal novícius akkor döbbent rá, hogy a nyúlt képű csapos nem ismerte a bort. Hümmögve üldögélt a fal melletti asztalnál, arra várva, hogy majd odahívják valamelyik asztalhoz, aztán egyszer felállt, határozott lépésekkel végigkopogott a fogas előtt, és hívatlanul leült ahhoz az asztalhoz, amelynél hárman ültek: Bendegúz-Huba Tamás, a medvetalpú sírásó, Lázár-Bendegúz Dorong János, a szőrős hátú napszámos, és Huba-Lázár Csontos Zoltán, a púpos kéményseprő. Sokat nem beszéltek, itt a hallgatásnak volt ereje.
Miután néhány hét alatt belelátott a falusiak életébe, Anaklét végképp meggyőzödött a valóságról: a regőcziek nem ismerték a bort. Nem voltak a falu körül szőlősök, a regőczi dombok oldalain sütőtököt, zöldborsót és vadgesztenyét érleltek a napsugarak. Többnyire ezt ették a falusiak, és többynire főzve. Húst keveset, főként görénycombot. És eldöntötte Anaklét, hogy a borral fogja megvilágosítani a földönfutók előtt Isten dolgait. Amúgy is jól ismerte a bort, az apja maga is borosgazda volt a váraljai dűlőkön, szerette is, és meg volt győződve arról, hogy legeslegvégül csupán ketten maradnak: Isten és a bor.
Úgy készítette elő a hosszú téli esték alatt a térítést, miközben a szilvafa pattogott a bronzzal lefújt kályhában, mint egy jófajta sorozatgyilkos: alaposan végiggondolta, aztán elkezdte papírra vetni a gondolatait, pontokba szedte, összekapcsolta az eseményeket, és közben buzogni kezdtek az új ötletek a fejében. Közben az apja borát illogatta, amit egyelőre dugva tartott a legbarátságosabb látogatói előtt is. Olyan volt a terv, mint egy imakönyv ateisták számára: Isten, pap, templom, kötelezettség, meg hasonló szavak nem szerepeltek benne, és Anaklét eldöntötte magában, hogy ezentúl ezeket a szavakat kiejtenie sem szabad. Bármi mást használhat ezek helyett, de legfőképpen a bort. Tisztában volt Anaklét helyzete és feladata nehézségével, ismerte a gazda esetét, aki a csicseriborsót próbálta a falubeliek ízlelőbimbóinak eladni, és a madárijesztők között végezte karóba húzva. Tudta, hogy a néhány éve a tó mellett fészket rakó vadkacsák tollai azóta a Bendegúzok nehéz feje alatt susognak a zsíros párnákban. Minden, ami új volt, a regőcziekben gyanút és dühöt ébresztett. Csak lassan, türelemmel, mondta magában Anaklét, és eldöntötte, hogy megszabadul a barna csuhától. Szürke pulóvert vett magára, a vastag vászoningre, és barna posztónadrágot, pontosan úgy, ahogy a falu férfiúi hordták.
Befújt a fagyos téli szél a réseken keresztül a konyhába. A tűzhely fölött a falon zsíros foltok ikráztak, pedig marószódával is kisúrolta a kacér Lázár Irma. A régi papok nyomait nem sikerült eltüntetni, de róluk beszélni sem igazán volt ildomos. Ott nyugodtak a kertben, a ribizlibokrok tövében, emlékük pedig, mint homok a vízben, idővel lerakódott a legendák és mondák iszapjába, lassan úgy épültek be a regőczi gyerekek mondókáiba, mint azok, akik bánatot és rontást hoztak. Így hát Anaklét arra készült, novíciátusa hevében, hogy első lépésben tavasszal beültetik a dombot a nádas mögött nemesszőlővel. Aztán felcsigázza az érdeklődést a mennyei, pontosabban zsigeri nedű iránt, és néhány éven belül, amikor majd mindenki a megváltást várja szinte a terméstől, leszüretelik a szőlőfürtöket, és az egész falu be fog rúgni az első hordóktól, és lassan, de részegségtől fényesen fogja rávezetni az útra. Egy szó mint száz, Anaklét úgy gondolta, hogy legtöbb tíz év, de lehet, hogy nyolc, és megépíthetik az első templomot Isten dicsőségére. Hiúsá­gában arra is gondolt, ez egy dobbantó lehet egyházi pályafutásában. Felhörpin­tette az utolsó korty borát a pohárból, és azzal az elégedettséggel dőlt hátra székében, mint aki előtt megvilágosodik a jövő.
Eldöntötte tehát, hogy beültetik a nádas mögötti dombot szőlővel, és Anaklét elégedetten dörzsölte a kezét, hiszen olyan volt, mintha egy keresztutat építenének a domboldalba. Ő legalábbis ilyennek látta az agyagos földet, amikor először kisétált, hogy lássa és megízlelje a földet. Amikor elültette a gondolatot a férfiak fejében, mogorva szemek néztek vissza rá, a bajuszok kiegyenesedtek, és szakállak megmerevedtek. Nem egészen értették a dolgot, de ezért Anaklét nem csüggedt. Plakátokat helyezett el a kocsma előtt, az iskolánál, még a régi kollektívépületekre is ragasztott a zöld papírokból, amelyen a szőlőültetést népszerűsítette, és buzdította a regőczieket a közmunkára. Lassan és váratlanul puhultak meg a kedélyek, és amikor saját pénzén megrendelte a szekér venyigét az enyedi szőlőiskolából, mindenki tudott róla, de csupán a legvérmesebbek morogtak a bajszuk alatt. Forrott a falu a várakozásban, ameddig úton volt a szekér Enyedről Regőcz felé. Három éjjel és három nappal telt el, amíg a két lusta ökör húzta ráfos szekeret Huba Tihamér megpillantotta a diófa tetejéből. Úgy fogadták, mint a Megváltót bevonulásakor. A bakon ülő Géza Álmost rögtön asztalhoz ültették, és kapros görénycsülökkel kínálták. Nézték a falusiak a szekeren a titokzatos nedűt fakasztó vékonyka ágakat, amelyek végén csenevész kis gyökerek meredeztek fekete földdarabokkal. Azt, hogy mekkorára nőhet egy szőlő gyökere, senki nem sejtette.
Nyakig sárban dolgozott szinte az egész falu, Anaklét pedig egy szürke köpennyel a vállán egyik göbtől a másikig bukdácsolt, mint egy törött szárnyú nagy varjú, és buzdító szavakkal terelgette jó mederbe az ültetési hévet. Úgy érezte, hogy akkor, azon a tavaszi napon az ég burka megrepedt, és a keskeny, fényes résen a nyakukba folyt a mennyei gondviselés. Ugyanakkor kissé aggódott a szemerkélő eső miatt, hiszen tudott dolog, hogy a szőlőre úgy hat az eső, mint emberre a tétlenség: bomlaszt, és ragyát fakaszt. Nap végére a földben volt a szekér venyige, a domboldalban az újszülött szőlős ízlelgette az agyagos föld keserű nedűit. Egy kis Para­dicsom lapult az oldalban, mintha Isten angyalai gubbasztottak volna magukra borított szárnyakkal, rendezett sorokban.
Öt év telt el az első szüretig. Közben mindenki szívén viselte a törékeny szőlőtőkék sorsát. Még a kőszívű Bendegúz Demeter is pásztorkodott a szőlősben, és valahányszor a dombon átrepült egy raj seregély, mérgében köpött egyet. Mindenki azt várta, hogy a közben kifaragott hordókba végre belecsurogjon az édes nedű. Legfőképpen Anaklét várta a napot, amikor a hátukra erősített puttonyokkal majd belephetik az oldalt, és mint a sáskák, megdézsmálhatják a fürtöket. Addig pedig senkinek nem szabad a szőlőszemeket megérintenie, mert az ördög fekélye lakozik benne. Meglepte, hogy a falusiak mennyire felvillanyozódtak, a kocsmában a régi hosszas hallgatásokat a szőlőről folytatott többé vagy kevésbé szakavatott eszmecserék váltották fel. Az első szüretre várva, a hályogos szemű asztalos, Huba Pál, az Anaklét személyes irányítása alatt kifaragta a három darab, egyenként százvedres hordót, amelyeket a kultúrotthon pincéjében helyeztek lakat alá.
Az első szüret nem alakult rosszul. Nem volt nagy termés, de a néhány éve elül­tetett venyigék kokett szőlőtőkékké csinosodtak, egészséges kis gerezdek dudorodtak a fényes levelek alatt. Egy kis részlet árnyékolta be csupán az amúgy fel­hőtlen ünnepet: főként az árnyékos, nedvesebb helyeken egy újfajta szőlő ütötte fel már egy ideje a fejét. Kezdetben próbálták irtani, de akár a tőkét nyesték ki tő­ből, akár tüzet raktak rá, sőt, még akkor is, ha méteres mély gödröt ástak, és kikaparták a gyökereket, néhány héten belül újra kidugta a fejét a nyers szál, és csupán napok alatt formás kis szőlőtőke lett belőle. De mivel a többi szőlő is jól fejlődött, melegek voltak a nyarak és ritkák a ködök, ezek a kis kellemetlenségek nem zavartak különösebben senkit. Az egyik hordót töltötték meg félig, és amikor karácsonyra letisztult a bor, újévig meg is itták az utolsó cseppig. És látták a taplófejű regőcziek, hogy ez a nedű sokkal többet ígér, mint gondolták volna.
Nehéz évek következtek. A faluban mintha megbomlott volna valami, elmérgesedtek a családok közti viszályok, egyre több volt a véresen végződő kocsmai verekedés, és bizony, a temetőben is ki kellett vágni a csipkebokrokból, hogy helyet csináljanak. Nem lehet biztosra állítani persze, de nem lehet nem észrevenni, hogy amióta a kocsmákban bort is árultak, mintha a sötétség költözött volna be a lelkekbe. Persze ezek csak feltételezések voltak, a tulajdoképpeni okokat kereste Anaklét novícius is nap mint nap, és szomorúan nyugtázta, hogy simának hitt terve a szőlőbe vezető út iszapjába ragadt. Bánatában gyakran kisétált a szőlősbe, és mérgében kivágott néhányat a gombamódra terjedő újfajta szőlőtőkékből. A szürkés fában gyakran megrekedt a fejsze, mintha még halk nyivákolást is lehetett volna hallani a gyökerek közül. Hatalmas, hálószerű gyökere volt ennek az új szőlőfajtának, néha több ölnyi területet is fel kellett több méteres mélységig ásni, hogy a legkisebb hajszálereit is átvágják. Persze ez sem volt elég, másnap reggelre ugyanott, a friss levelek ott zizegtek az új tőke ágain.
Nova. Így nevezték el a falusiak az új szőlőt. Egy ideig harcolt ellene Anaklét, egész nap kint kóborolt a szőlősben, és várta, hol dugja ki a leveleit sisteregve egy nova tőke. Maga mellé vette a pirospozsgás Lázár Gézát, a tömzsi Bendegúz Álmost és a kerek arcú Huba Katinkát, hogy segítsenek neki, mert érezte, hogy egyedül marad. Rajta kívül mást nem igazán érdekelt a nova. Szőlő legyen, más nem számított a falusiaknak. A boron, mi tagadás, érződött a jellegzetes, torkot karcoló bizsergető érzés, de ezt a vastag bőrű regőcziek nem érezték. Csak az Anaklét tökélyre éhes ízlelőbimbói szúrták ki a korcs ízeket. Egyre bánatosabb volt, alig tudták nagy ritkán elhívni kuglizni a kultúrotthon mellé a férfiak.
Veszélyben érezte a tervét. Elfajzott a gondolat, elcsatangoltak a tiszta fátyolos arcok, és sötét, láthatatlan varacskos tarkók költöztek helyükbe. És azt mondta akkor Anaklét testvér a dombtetőn, a diófa alatt üldögélve: Nem erről beszéltünk, tervem, látod, kútba esni készül. Hiszen a Te nevedet akarom hirdetni, kérlek, segíts! A diófa egyik ragyás ágán egy beteg szarka tollászkodott. És folytatta Anaklét: Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet! Harmincas éveiben járt, bozontos fekete szakálla alatt öregebbnek gondolhatta volna valaki, ha látta. Pedig nem mondott le a tervéről, csak mintha lelkesedésben lett volna szegényebb.
Kiköltözött a vincellérházba, és maga lett a vincellér helyett őr a szőlősben. Úgy érezte, közelebb kell költöznie, hogy tetten érhesse a rosszat. Minden héten egyszer kivitte neki a levest Lázár Irma, és kisúrolta disznószőr kefével és marószódával a konyhát. A szőlősben már egész ligetek voltak, ahol csak nova nőtt. Észrevette magán, hogy kerüli ezeket a részeket. Nem volt olyan illatos a bor, de legalább erősebb lett, és ez sem volt megvetendő tényező. Most már nem is válogatták külön a novát, hogy a borát a nyomorultaknak és fekélyeseknek adják, hanem egy kádba ürítették, és a hagyomány szerint Bendegúz Túró György taposta meg a szemeket. Anaklét pedig végezte a feladatát, őrzője volt a szőlősnek, elhajtotta a görényeket, menyéteket, dobolt a seregélyeknek, megdobálta a szarkákat.
Egyik alkonyatkor, amikor az esti kört írta le a gerincen, az akácos mellett, egy görényt pillantott meg az egyik betonakna mellett. Üldögélt, és szembenézett az arra bicegő öreg novíciussal. Anaklét meggyorsította a lépteit, és a levegőbe akarta lendíteni a kezében meredő tölgyfabotot. Akkor döbbent meg, amikor karjai, mint langyos sonkák, tunyán lógtak alá, és az üldögélő görény előtt néhány lépéssel megroggyantak a térdei is. Végezetül akkor, amikor Anaklét lábai a földbe gyökereztek, megszólalt a görény: Megfáradtnak látszol! De mondom én, ne csüggedj, mert az Úr útjai göröngyösek és kiismerhetetlenek. Megígértem, hogy nem hagylak magadra, hát itt kereslek meg, a szőlősben, hiszen itt lakom én. Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét. Ne csüggedj hát, mert a rossz szőlő is szőlő, és a jó szőlő is lehet ragyás. Ekkor a görény megrázta poros bundáját, besurrant az akácos mélyére, és Anaklét végtagjaiba visszatért az erő.
A végére járok a sötétnek, mondogatta magában Anaklét rosszat sejtve, aki a nova elleni küzdelmébe öntötte minden megmaradt erejét. Ötvenes éveiben járó, őszü­lő szakállú vincellér volt már, akit a kis Bendegúzok, Hubák és Lázárok már úgy ismertek, mint az ember, aki a vadonban él. Ők már nem tudták, hogy valaha jött a faluba egy novícius, aki szerzetes szeretett volna lenni, aki életét arra tette, hogy megtérítse a hitetleneket. Csupán éjszakára járt vissza az agyagviskóba pihenni, amúgy azt tartották róla, hogy esővizet iszik, és sáskákat eszik. Anaklét jól mozgott még, de egyre nehezebben kapaszkodott fel annak a sziklának a tetejére, ahonnan beláthatta az egész szőlőst, a nádast és a völgyet, amelyen a falubeliek eljuthattak ide. Gyakran találkozott azután a görénnyel. Már nem ijedt meg tőle, és ha néhány napig nem jött, hiányozni kezdtek a sötétbarna prémbe rejtett csillogó, fekete szemek. Nem ígértem, hogy könnyű lesz, de te csak bízzál. Útjaid egyre nehezebbek lesznek, lábaidból kiszáll az erő, elhagynak barátaid, de te csak várj töretlenül, és bízva bízzál. Hiszen eljön egyszer a nap, amikor ítélkeznem kell fölötted is, és könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek. De se addig, se utána, orcámat azonban nem láthatod, mert nem láthat engem ember, élve. Hűvösen hallgatta Anaklét a görény beszédét, és fáradtan bámulta az oldalt, ahol alig látszottak ki a hárslevelű-, tramini- és királyleányka-tövek a novák sűrűjéből. Éppen mellette sercent ki egy kis otromba szál, egy nyavalyás nova-ivadék. Dühösen kitépte, és behajította a szikla alatti bozótba. Ha teljes életembe is kerül... morogta Anaklét. És mi az, hogy nem láthat ember élve, hát én mi vagyok? Beszélsz hozzám egy görény bundájába bújva, nagyképű szellem, szembenézel velem, és azt mondod, hogy arcomat nem láthatod!
Hetvenen túl volt az öreg Anaklét bácsi, a csősz, akinek torzonborz szakállába költözött egy cinkecsalád, csimbókos hajából borzalmas bűzt árasztott. A természet úgy fogadta be, mint sajátját, mint olyant, aki megértette a törvényeket, és megbékélt azokkal. A regőcziek, akik bejártak a legközelebbi városba, a nemrég épített bőrgyárba dolgozni, megfeledkeztek róla, amikor pedig kimentek szüretelni a vadszőlőt, úgy bántak vele, mint akinek elment az esze.
Amikor kisétált a sziklára, az öreg Anaklét körös-körül, ameddig csak ellátott, a nova félreismerhetetlen lilás mezőit látta. Gömbölyödtek a napon, a langyos szellőben zizegtek a gerezdek. A sziklán sütkérezett, a Nap felé fordította arcát, szemeit behunyva várta, hogy felmelegedjen a bőre. Csend volt a völgyben, igazi pattanó nyári napsütés, a nádasból egy férfi horgászott. Aztán egy alig hallható tompa sercegésre lett figyelmes, amit a háta mögötti sorokból hallott. A sercegést kis puffanások szakították meg, mint amikor legyek ütődnek a száradó báránybőrhöz. Amint arra fordította a fejét, két szőlőtőke közé egy spárgára függesztve egy állat­bőrt látott, és rögtön felismerte, hogy a görény volt az, akivel beszélgetni szokott. Hátulról nézte a szélben lengedező aszott bundát, a belőle fel-felszálló molylepké­ket. Olyan volt, mint annak idején, amikor még fiatal volt, kiemelte magából a sze­retetet, lecsipkedte róla a zsiradékot, megdöngölte, besózta, és felakasztotta életé­nek padlására, hogy száradjon, talán majd egyszer befőttre lehet tenni, vagy derék alá télen, vagy akár ablakba, hogy kivédje a Nap sugarait.
Anaklét testvér a sziklán lerogyva zokogott. Kócos szakállát tépdeste, és az ég felé kiabált, miközben a diófáról egy fiatal szarka és a sáros fatuskóról egy kopott tücsök figyelte. Akkor egy hangot hallott, mintha egy fáradt, de határozott férfi beszélt volna hozzá a völgyből: Úgy látom, elfáradtál... Pedig terveim voltak veled. Íme, nem mondtam le rólad, van hely énnálam: állj a kősziklára. És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak téged, és kezemmel betakarlak téged, amíg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orcámat nem láthatod! Anaklét a földre borult, és belealudt a fájdalmas zokogásba.
Másnap találta meg Lázár Irma, aki egyre ritkábban hordott neki ételt, hiszen közben ő is ősz öregasszony lett. Anaklét nem akart szép eszéhez visszatérni, ezért bevitték a városi intézetbe, a tölgyfaerdő alá. Az orvosok arról számoltak be, hogy folyton beszélgetett valakivel, és arról beszélt, hogy most már mit ér az ő élete, ha terjed a nova, és soha többé nem láthatja az arcát. Azt mondta, hogy hóember akar lenni, egyszerű, három darabból. Orra egy murok legyen, szemei két széndarab, szája kavicsok. Hogy karjai fűzfaágak legyenek, madarakkal rajtuk, fején odvas fazék, benne cinkecsaláddal. Hogy nem akar többé nova lenni, nem akar szőlőtőke lenni, bonyolult, indák kusza hálójával, a mélyben kiismerhetetlen, sűrű gyökerekkel, a sötétbe vesző hajszálerekkel, kocsányokkal, apró bogokkal a hajlatokban. Álmában mindig járatokról beszélt, és sötétségről. Azt mondták az orvosok, hogy ilyen öreggel nincs mit kezdeniük, vigyék vissza oda, ahonnan idehozták.

A nagy, fekete autó késő délutánra érkezett meg az első regőczi házakhoz. Néhány perccel korábban zápor verte végig a völgyet, nem porzott az út az autó mögött. Csendben pöfékelt végig a beszegzett ablakú házak árnyékában, és a kocsma előtt balra fordult, a rozsdás traktorutánfutó mellett, végigrecsegett a hídon, és még a cigánysor előtt az egykori szőlős felé vette az irányt. A kiszáradt tó körül az egykor megállíthatatlanul terjedő nádas helye sárgásan nyúlt felfelé az első szőlőtőkék felé. A nagy, fekete autó behúzott a vincellérház mellett, és az ólak előtt megállt. A nagy, fekete szemöldökű sofőr kétszer megtúráztatta, aztán megállította a motort.
Kisegítette az öreget, fogta a bőröndöt, és elindultak a hátsó ajtó felé. Az ajtó nem volt zárva, a sofőr, akit Görénynek csúfoltak, a vállával könnyedén betolta, belépett a dohos szobába, és az ágy előtt letette az agyagos földre a bőröndöt. Az öreg nem volt mögötte, megállt még az ajtó előtt, és a domboldalt bámulta ugyanazzal a rezzenéstelen arccal. A sofőr megállt előtte, úgy, hogy nem fordult arccal feléje, és a ház felé mutatott: Itt a régi ház, ismered, ugye? Aztán kezet rázott az öreggel, a drótkerítésig tolatott a nagy, fekete autóval, és elindult vissza a regőczi házak felé. Az öreg Anaklét azt a bejárhatatlan szövevényt bámulta, amit a sötét levelű novák kusza hálója alkotott, és arcára vöröses árnyékot vetett a nagy diófa a kert végéből. Nem nézett az autó után, és arra sem gondolt, hogy mostmár örökre magára maradt, az sem fordult meg a fejében, hogy a sofőr arcára, amelyet nem láthatott, egy heg forrott, és végezetül, miért is lett volna számára fontos, hogy a sofőr anyja, a kacér Lázár Irma, magával vitte a sírba a titkot, hogy fiának az a fekete szakállú vincellér volt az apja.