Késő őszi noszogató

Kiléptem az ajtón
s dérbe dermedt a gondolat.
Testemet átjárta
a szél, a kabátom alatt
viháncolt, nyirkosan,
bőröm borzongatva, s huncut-
kajánul pofámba
vágta: mit szólsz, ronda egy út?!
Hová mész, mit akarsz,
nem volt ebből elég neked?
Nyughass! Dicsőségre
vágynál? Talán majd gyermeked…
Maradj bent! Hiányzik
kint nyüzsögni tél küszöbén?
Nem lenne jobb ott bent,
emlékeid langyos ölén?
Hisz éltél szép tavaszt,
nyarad is termő volt, áldás
kísérte életed;
részed volt szabadra-váltás
reményében, olcsó
s drága örömből termett
derűd, s szerelmed is
ritkán ásott csapda-vermet.
Pihenj, ne bántson, hogy
a fény éppen csak megérint!
Kellemes a szobád
s a meleg – puha tenyér –, mint
gondos édesanya,
simogat, s közben feloldoz
minden vétked alól.
Ki kéri tőled, hogy dolgozz?
Asztalodon pohár,
s mint a múlt, melynek nincs kora,
csillantja rubinjait
Szent Márton-nap új bora.
Ki kéri számon, hogy
henyélsz? Az nem ront, nem javít!
Vonatfütty hasítja
tejködök alagútjait,
párás lesz ablakod,
mert kint már fagyos a jövő,
de kinek fontos, hogy
a vissza nem térő idő
honnan hová robog,
meddig ülsz benne és mikor
szállsz ki végleg,
s lesz belőled kozmikus por?
Nem csillag vagy, nem
égitestek ragyogása,
csak mindenkor kóbor
lelked talmi földi mása!
Hát minden hiába?!
Az elrettentő kaján szél
sem tud meggyőzni már,
hogy dacodon erőt vegyél?
Csak mert szeretni tudsz,
azt hiszed, megkímél a tél,
azt hiszed, ér annyit,
hogy azzal új tavaszt vegyél?
Rendben, menj csak, látom,
mégis azt akarod. Gombold
be kabátod, űzd ki
alóla a kajánt! Tombold
ki magad az őszben,
ha ez most jobb kedvre derít!
Mint porhó, pilléznek
majd csodás, új emlékeid.

2005. november 13.