Irreális. Felállsz az apád íróasztala mellől,
behunyod a szemed, és ráncosnak látod
az írógépet. A kopott, kiszáradt szalagot
s a fémbillentyűk betűit is… Nem ilyen helyen
szoktak erőt venni rajtunk az „érzéki kísértések”;
Ha, mondjuk, azt látnád, igazgyöngyök teremnek
szerelmesed szeme sarkában, hogy hinni kezdd
végre: dús, csodás húsa soha szét nem omol! Ám
a könnyek sem csapnak be egykönnyen; legfeljebb
hajlandónak mutatkozunk idegesen félrepöckölni
a gyúlékony szavakat, nem öntünk rájuk olajat,
kátrányt egyelőre; vendégeket várunk éppen, nem
rájuk tartozik, hogy mi történt, mi nem történt
az esőverte erkélyen – azonkívül, hogy heves szél
borzolta a méregzöld asztalterítőt –, vagy az ágyban.)

Ha mindez csak arra volt jó, hogy a lemenő nap
elhozza a vigaszt, s kimenekülhessünk a lesajnált
klasszikus unalomból, no meg a zsörtölődésre
ingerlő hiúságból? (Parszifal legyőzi az ámító
bujaságot – persze, csak a „pederaszta” Verlaine
képzelgésében.) Mikor az agy unott és fáradt,
a legemlékezetesebb remeklésekben mazsoláz.

Nincs benned ellenérzés; te sem vársz viszonzást
érzékeid korodat meghazudtoló képtelenségeire.
(Hinni szeretnéd, hogy ő is ugyanarra emlékezik
abból, ami történt – „Ó fecske, fecske, ha tudnálak
követni…”  –, vagy inkább csak történhetett volna.)
A képzeletnek különben nincs ami ellenálljon; az
irreális mélyen benned van; hiszed, hogy őbenne is
(talán mélyebben, mint a legdrágább halottai).

2006. július 8.