A jelen szakadatlanul kisajátítja a múltat. Minden ünnep, jubileum, évforduló, megemlékezés, felidézés a maga szertartásaival hagyományt értelmez. Bizonyos értelemben hagyományt teremt. Egymást követő jelenek támasztanak fel egymásnak nem ritkán ellentmondó múltakat. Minden jelen a saját céljainak rendeli alá a múltat, a saját eszközeivel veszi birtokába. Helyreállítja és felmutatja a folytonosságot, vagy ha éppen szükségesnek mutatkozik, aktuális folyamatok igénye szerint módosít rajta, szakít vele, vagy más pályára irányítja. Az utód elődöt választ, előzményeket emel ki vagy hallgat el, válogat az elődök és előzmények között, kiválasztja a történelmi készletből a neki éppen akkor és ott megfelelőt, illetve kiiktatja, megszünteti, elhallgatja, kizárja a felidézésből azokat az elemeket, amelyek nem szolgálják a kor – vagy valamely csoport – ideológiai konstrukcióit, kilógnak az éppen uralkodó eszmei keretből. A Korunk történetének eddigi szakaszait értelmező szándékok és konklúziók is ilyen és ehhez hasonló tapasztalatokat kínálnak. A 15+50 éves Korunk-történet mozzanatainak felidézésében még az sem elhanyagolandó, hogy éppen ki emlékezik és mikor. Másképp néz vissza és másra figyel az így vagy úgy elkötelezett kortárs, akit személyes emlékek fűznek múltbeli eseményekhez és szereplőikhez, nem utolsósorban pedig saját múltjához, és akit elfogultság és tárgyilagosság valamilyen aránya korlátoz vagy inspirál, meg az a mód, ahogyan a saját életét és elveit elhelyezi a ma és a tegnap között, s önigazolás és/vagy kritikai önvizsgálat igen eltérő intenzitásával. A kortárs mentális készletében a személyes múlt találkozik a közös múlttal. Ezért olykor nehéz megállapítani, hogy voltaképp mennyire tanú a tanú.

Megint másképp tekint vissza, és mást hív elő a múltból a többé-kevésbé gyanútlan kutató, aki sejti vagy sem, hogy objektivitásra törekvő buzgalmában legendát éltet vagy rombol, olykor érzelmeket – és ami fő! –, tekintélyt sért, amikor bemerészkedik egy saját törvényeit követő, zárt világba, kortársak, túlélők féltve őrzött tudásának világába a maga tudásával, a mások múltját kívülről szemlélő érzelemmentes tudással, az utókor kegyetlenségével, amely épp oly törvényszerű, mint az érintettek, bennfentesek, fő- és mellékszereplők szubjektivitása.

Mindezt az 1976-os Korunk Évkönyv szerkesztésekor persze nem mondhattam volna el. Ahogy azt sem, hogy folytonosság, hagyomány, örökség, törés, szakítás mindenkori formáit természetesen a nyelv uralja. A nyelv – ahogy Gadamer mondja – „a maga sokrétűségében, sokféleségében és önteremtő univerzalitásában…” Nem mondhattam volna el már csak azért sem, mert az utóbbinak magam sem voltam teljes tudatában. Szerkesztő- és szerzőtársaimmal együtt az uralta a tudatomat, hogy 1976-ot írunk, Romániában, tehát mindazt, amit és amennyit múltról és jelenről elmondhatok a nyilvánosság előtt, én vagy más, ez a megkerülhetetlen téridő határozza meg. Amikor most, újabb évtizedek múltán és azok igencsak vegyes tanulságaival gazdagabban, ha nem is bölcsebben, de talán kevésbé elfogultan és a közvetlen fenyegetettségtől végre mentesen, újraolvastam a Korunk ’26 – ’76 főcímet viselő évkönyvet, mindjárt a belső címlapon megtaláltam az első csúsztatást, mégpedig az alcímben, Egy alkotó műhely félévszázados történetéhez. Nos, 1926-tól 1940-ig, akárhogy számítjuk, nem telt el ötven év! Nem a műhely volt tehát ötvenéves, hanem a folyóirat megalapítása óta eltelt idő tett ki 1976-ban egy fél évszázadot. Mint megannyi esetben, itt is: az igazság és a hazugság egybecsúszik. A történelmi értelmezés tehát eleve kétértelműséggel kezdődik. Egy könyvcím jutott eszembe, Az elmúlt jövő, Reinhard Kosseleck a történeti idők szemantikájáról szóló nagyhatású könyvének címe. Ez az előre- s visszalépés az időben, ez irányított, ez érttette meg velem, hogy miért a nyelvre figyelek. Pontosabban az évkönyvben szereplő szerzők nyelvi stratégiáinak sokféleségére, és arra, hogy mégis van a különbözésben vagy azon túl valami közös. Valami, ami minden szövegben, szöveg fölött, szöveg alatt, szöveg között, olykor láthatatlanul, de érezhetően ott van, elháríthatatlan: a diktatúra nyelve. A nyelv, amint rejt és mutat. Cinikusan rejteni igyekszik azt, ami van, és agresszíven rámutat valamire, ami nem létezik. A diktatúra diskurzusát maga a diktatúra, no meg az eligazodni próbáló olvasó együtt hozza létre. A diktatúra azzal, ahogy diktál, az olvasó meg azzal, ahogy olvas. A kettő között őrlődik a szerző, ámítja magát, és ezt tudja is, egzisztenciális érdeket vegyít hivatástudattal az önámítás. Meg kell felelnie a diktatúra kimondott és kimondatlan követelményeinek, ha egyáltalán publikálni akar – nem muszáj! –, és feltehetőleg el akarja juttatni mondanivalóját – ezt sem muszáj! – valamilyen címzettnek. Éppen általa, az olvasónak nevezett fantomkép által nyelvi szertartásokat működtet a beavatottság. Ez köti össze a ’76-os Korunk évkönyv szerzőinek életkor, célok, kultúra, eszmei meggyőződés tekintetében oly tarka táborát. Mindnyájan a nyelvre gondoltak, de nem mind ugyanazt gondolták a nyelvről, és egyáltalán nem ugyanúgy használták a nyelvet. Mindegyik hozta a maga mondanivalóját a felidézendő múltról vagy a felidézés körülményeit megszabó jelenről, és mindegyik tudta, a hiperlojálistól a lázadozóig, hogy nem mondhatja el azt úgy, ahogy igaznak gondolja, ahogy emlékszik rá. Túlzás lenne azt hinni 2007-ben erről a most már szintén múltról, hogy az akkori szerzőket közös ellenzékiség fűzi össze. Teljesen vagy részben szinte mind ellenzik ugyan a diktatúrát, de többnyire egymást is ellenzik. Az előbbit tétován teszik, mert nagyon indokolt félelemmel, az utóbbit kitartóan és hevesen. Ez utóbbi ellenzést, ellenérzést vetítik vissza a múltra is, ha nem éppen a múltból hozták át, eszmei örökség, tapasztalat vagy előítélet gyanánt, a jelenbe. Mert ez az emlékezéspolitika sajátos logikája. Egyesíthetné őket a közös beszédhelyzet. De vajon csakugyan közös-e? Ez sem egyértelmű. Csak a félelem egyértelmű. És ez a félelem éppen arra elég, hogy egyetlen percre se lehessen felejteni: a beszédhelyzetet a hatalmi helyzet – a diktatúra – határozza meg.

Nem minden szövegtípusban érvényesül egyformán ez a determináltság. Hadd idézzem megint Gadamert: „(…) a nyelv alapvetően beszéd (…), a nyelv nem tétel és ítélet, hanem csak annyiban van, amennyiben kérdés és válasz.” Az 1976-os Korunk évkönyv beszédmódjait nem érdektelen ebből a látószögből is megvizsgálni. Mégpedig olyan beszédhelyekből kiemelt szúrópróbával, amely beszédhelyeken a nyelvnek éppen ez a dialógus funkciója – vagy éppen a párbeszéd hiánya, a nem-működés működése – figyelhető meg. Mindenekelőtt a Korunk történetét, pontosabban történeteit nagyon eltérő pillanatban és eltérő módon jellemző három szöveg néhány mondatát választottam ki, a folyóirat rendeltetésének meghatározásait, hogy kicövekeljem az évkönyv retorikai határait.

Az 1976-os, jubileumi évkönyv bevezető szövegével kezdeném, címe: Nicolae Ceauşescu elvtárs üzenete a Korunk folyóirathoz, megjelenésének 50. évfordulója alkalmából. Nagyon fontos a tipografizálás, a kiemelés, a betűtípusok szerepe ebben a ritualizált nyelvi-vizuális szerepkörben, hiszen a totalitárius rendszer nyilvánosságának egyik sajátos szövegtere az ünnepélyes alkalmakkor „küldött” üzenet, távirat, levél stb. A szöveghangulat kellékeinek, azok természetének érzékeltetése végett hadd álljon itt egy nagyon szerény szóstatisztika is: a fettel szedett, másfél oldalnyi szövegben nyolcszor fordul elő a párt szó, ötször (különböző szófajokban: harcos, harcolt stb.) a harc, és egyszer a magyar, mégpedig a szakralizált – a román, magyar és más nemzetiségű dolgozók – szövegösszefüggésben. Az alaptextustól semmilyen eltérést nem tűrő nyelvi panelek, az ismétlődő fordulatok mozdulatlanná és előreláthatóvá rögzítik a minden egyénit, eredetit eleve kerülő, a közlést éppen mint közlést lényegében tagadó retorika parancsuralmát: hévvel küzdött, fokozott és értékes tevékenységet fejtett ki, következetesen harcolt, értékesen hozzájárult – íme, néhány példa az 1976-os Korunk évkönyv egyik beszédmódjából, abból, amelyik a korszak hivatalos politikai nyelve. Éppen mert a politikai gyakorlat ritualizálta, rábízta az önálló gondolkodás felfüggesztésének, a hitvallásszerű ismételgetéssel is gyakorolt indoktrinációnak a feladatát, a szakadatlan ünneplés és a szakadatlan harci készültség nyelvi kirakatát alkotja. Kizár minden olyan nyelvi viselkedést, amely nem emlékeztet a katonai díszszemléknek az ént beszippantó egyöntetűségére és az egyöntetűség céljára, az erődemonstrációra: csak az összbenyomás mond valamit, a mindent mondja, csak egész van, a részeknek önmagukban nincs értelme, nem jelentenek semmit, a részek válnak egésszé, nincs más értelmük. Így lesz nyelvi valósággá is a totalitárius hatalomgyakorlás. A jelszavak uralma a valóság fölött.

A Ceauşescu-üzenet a véleménynek mint beszédtípusnak az ellentéte. Véleménye személynek van. Itt megszűnt a személy mint akarat és képzet, és nincs szükség véleményre. A partikulárisnak minden nyoma megszűnt. Az álarc és az álbeszéd világa ez. Amihez a kisebbségi sajtóban súlyosbító körülményként járult (máig érezhető hatással) a hivatalos fordítók nyelvi kulturálatlansága, a kopár szókészlet, a gyakran magyartalan mondatszerkezet. Érdemes ezt az egyszerre félelmetes és groteszk nyelvi kényszerzubbonyt összevetni azzal, ahogyan más-más történelmi klímában, 1929-ben és 1940-ben (akárcsak a két dátum között, évről évre, hol visszapillantva, hol előretekintve) Gaál Gábor is megfogalmazza a Korunk feladatát. Mindössze bekezdésnyi részletek. Az a szerepük, hogy mint az évkönyv borítójának fülszövege, előbb kerüljenek az olvasó szeme elé, mint a Ceauşescu-szöveg. Az 1976-os Ceauşescu-üzenetben, ebben a színtelen-szagtalan nyelvi masszában mintha az idő is állna. 1929-ben, Gaál Gábor számára viszont, aki ekkortájt vette át Dienes Lászlótól a Korunk szerkesztését, a folyóirat eszményét nem a saját voluntarista akarata határozza meg, hanem éppen az, hogy „Aktívvá és mozgékonnyá vált az idő” (…) A világnézeti elkötelezettséget, annak akkori fokán és módján, a székfoglalóként ható, hangsúlyosan személyes szöveg valamilyen képes beszédre bízza, méghozzá egy olyan stílusréteg érintésével, amely a Berlinből és Bécsből érkezett szerkesztőt mint az expresszionizmus tanítványát mutatja be: „Valamennyi igazi folyóirat egy szegmentumon tisztáz, és rendet akar a dolgok kigyulladt rengetegében, egy biztos terrénumot.” A dolgok kigyulladt rengetege olyan poétikai erőtér ebben a sűrű mondatban, hogy a folyóirat (nem csak mozgalmi oldalról) sokat bírált, tudományoskodónak ítélt nyelve, az idegen szavak gyakoriságának egyeseket bosszantó, másokban komplexusokat keltő elitizmusa (szegmentum, terrénum) mintha kiegyensúlyozódna, s az egész együtt az eleven gondolat és az újat hozó stílus izgalmával hat. Elhiteti, hogy azt, amit ígér, „egy új fázisú folyóirat-kultúrát” – valóban komolyan gondolja. Ezt ígéri még a képzavar is, a „rugalmas és eleven tükör”, s mintha egy ismert Salvador Dalí-képre, a fák ágairól lecsurgó órákra emlékeztetne – még mindig az idő gondolatkörében vagyunk, no meg az avantgárd világában… Gondolat gerjed, akár polémikus gondolat, mindenképpen valamilyen dialógus alakul az olvasóval: személy szól személyhez.

Az 1940-es idézet, A Korunk éveinek margójára sorozat utolsó darabjából való, a betiltás – szeptember 11-én jelent meg az utolsó szám! – küszöbén elmondott búcsúszó. Itt alig vannak stílusalakzatok. A helyzet – optimisták és pesszimisták szemében más-más módon – drámai, a retorika viszont korántsem színpadias. Kicsorduló érzelmek közepette józan valóságértelmezés, szikár beszéd, alig él a metaforizálás lehetőségeivel. „Az idő kiforrásának mai nagy szakaszában” Gaál úgyanazzal a technikával illeszti össze az elvont főnevet az igei főnév szemléletességével, mint amikor, 1929-ben, a dolgok kigyulladt rengetegével érzékeltetett rendkívüli helyzetet, és a majd üres frázisként kongó jelzős szerkezet, a „realista humanizmus”, akkor – 1940-ben –, nem éppen időszerűen és népszerűen, de hitelesen hangozhatott, akárcsak a „mítosz nélküliség”, s ami az elkövetkező évtizedekben hol utópiaként hat, hol meg mint konformista ügyeskedés, cinikus játék a szavakkal: „az együttélés gondolata” éppen itt és ekkor tűnik a maga donquijote-i konokságával kihívó merészségnek.

Az évkönyvet szerkezetileg négy nagyobb szövegkorpusz alkotja. Az elnöki üzenet, a rá adott válasz és a Korunknak adományozott kitüntetésről szóló határozat mint jubileumi rituális beszéd különálló retorikai világ. Nem része, inkább kerete vagy háttere ennek a világosan tagolt szövegtestnek, mai, nagyjából sajtónyelv-történetinek nevezhető olvasatomban: a körülmények érzékeltetése. A Kortársak voltunk – Kortársak vagyunk az, amit ígér: visszaemlékezések sora a húszas és harmincas évekre, az egykori Korunkra és magára a korszakra. A második tömb a Korunk-kutatás hetvenes évekbeli állapotát tükrözi. A harmadik, Korunk világnézete gyűjtőcímű politikai publicisztikacsokor erősen rájátszik a birtokos alakú korunk főnév kettős értelmezhetőségére, azzal a sejthető szándékkal, hogy szépítsen valamit a szövegek meglehetősen sivár gondolati-nyelvi közegén. Ezeket nevezték a korszak sajtóberkeiben „musz-anyagok”-nak, hiszen nélkülük a kiadvány meg sem jelenhetett. Végül a negyedik, a legterjedelmesebb, Műhely gyűjtőnév alatt egyesíti az évkönyv legheterogénebb, és egyben – de ez már akkor remélhető volt, 2007-ből világosan látszik – legtartósabb értékű részét. A négyes tagolás szigorúan elhatárolná egymástól az emlékezés rituális beszédkészleteit (annál is inkább, mert egyik-másik elemének nincs is köze a sajtótörténeti, ill. művelődéstörténeti esemény politikai szertartássá alakításához), ha némely spontánabb, gördülékenyebb beszédegységbe nem szivárogna be a cenzúra/ öncenzúra félreismerhetetlen diskurzusa. Akár úgy, ahogy például a megemlékezés körülményeire utal a Korunk aláírású Köszöntjük az olvasót, amikor több regiszterben próbál a kompromisszum nyelvén beszélni, normális kommunikálás váltakozik azzal az ideologikus beszéddel, amelyet olyan jellegzetes fordulatok képviselnek, mint az „eszmei folytonosság” vagy az orwelli újbeszélre hajazó: „a párt irányítása”.

Jóval összetettebb példa magára a – nem csak nyelvileg felemás – helyzetre a Méliusz-interjú. Tóth Sándor és Dankanits Ádám tárgyszerű háttérismeret diktálta kérdéseire válaszolva, Méliusz József, miközben például meggyőzően igyekszik feloldani a kibékíthetetlenként súlykolt ellentétet Kuncz Aladár és Gaál Gábor között „közös szellemi eredetük” feltárásával, a már említett normalitás szavaival rögzíti azt az irodalomtörténeti tényt, hogy „mindkettőjük formálódására elhatározóan hatott Riedl Frigyes professzor legendás szemináriuma a pesti egyetemen”, amivel több cenzori tűrésküszöböt is átlép, „a polgári kultúra szellemét” mint „széles horizontú kultúrát” említi, s az ekkori cenzorok közismert műveletlenségére mint szilárd alapra építve, még Márait is megidézi, no meg Gyergyai Albert Proust-fordítását, és meg is adja merészsége árát. Nehéz ugyanis mint reális helyzetismeretet, valóságelvű történelmi rekonstrukciót, a Vásárhelyi Találkozó résztvevőit átható felismerést olvasni Méliusznak azt a szintén újbeszél-szerű mondatát, hogy „… a nemzetköziség szellemében nevelkedett román munkásosztály a legbiztosabb szövetségese minden nemzeti kisebbségnek a demokratikus jogaiért vívott harcban”. A ’70-es években, Méliusz József drámai fordulatokban bővelkedő mozgalmi életrajzát ismerők jóhiszeműbb olvasatában inkább tulajdonítható a múltba menekített vágyálomnak ez a pártnyelvi dikcióba öltöztetett állítás, amely egy egész történelmi korszak hosszatt működtetett gépiesen, imamalomként, kiürült szlogeneket. Ha nem éppen óvatosságnak, elterelő hadmozdulatnak, a hivatalos elvárás – ahogy akkor nevezték: terminológiai – kielégítésének. Vagy éppenséggel, és talán ez a legvalószínűbb, a megkettőzött tudat sugallta kétféle diskurzus termékének.

Sokkal feltűnőbb a külső beavatkozás nyoma Szegő Júliának a Két szerkesztő közelről című memoárrészletén. Ő olyan szerző, aki élőbeszédszerű közvetlenséggel fogalmaz, némely kényes vagy annak tekintett hovatartozást is nevén nevez: „Polgári radikális beállítottságú vagyonos polgárok sorakoztak fel a munkásmozgalommal rokonszenvezők mellett” – írja például úgy is mint közvetlen közeli tanúja a Korunk-alapítás körülményeinek, s úgy is mint a munkásmozgalommal rokonszenvező vagyonos polgár. Annál meglepőbbnek tűnhet a mai olvasó szemében, hogy azokat a pre-legionárius diákokat, akik 1926-ban rátörtek a Dienes-családra Majális utcai lakásán, és félholtra verték Dienes Lászlót, meglepően enyhe rosszallással „felelőtlen elemek”-nek nevezi! Ez az eufemizálás korántsem Szegő Júlia szépelgése volt, de még csak nem is holmi túlbuzgó cenzori idétlenkedés, hanem céltudatos történelemértelmezést közvetítő utasítás, az egyre inkább állampolitikai koncepcióként érvényesülő „nacionalista kommunizmus” (Cristian Preda) megnyilatkozása. Ma már kevesen tudják, hogy az 1976-os Korunk-évfordulót mind a budapesti, mind a bukaresti televízió műsorára tűzte. Az utóbbi kezdeményezte adás előkészítése során derült ki, hogy nem helyes, nem kell, nem szabad Dienes támadóit vasgárdistáknak vagy legionáriusoknak nevezni. A román televízió magas beosztású politikai szerkesztője fejtette ki e sorok írójának, hogy téves a minősítés, hiszen akkor még nem is létezett a Vasgárda… Való igaz ugyan, hogy – amint az az eszmetörténész Marta Petreu kiváló Cioran-életrajzából is kiderül – a legionáriusok csúcszervezete, Mihály Arkangyal Légiója, ezen a néven 1927-ben egyesítette Corneliu Codreanu körül azokat az erőket, amelyek már a húszas évek elejétől, Jászvásártól Nagyváradig, és egyre rendszeresebben mint szélsőséges diákcsoportokból álló terrorkülönítmények garázdálkodtak. Tehát az erőszak mint politikai gyakorlat és mint ideológia egyaránt jelen volt az akkori román társadalomban. Gyakorlói már a folyóirat indulása idején befolyásolták a Korunk történetét azzal, hogy az alapító ellen elkövetett atrocitásuk közrejátszott a háromgyerekes Dienes-család menekülésszerű távozásában Romániából. És azért kellett felelőtlen elemekké szelídülniük éppen Dienesék közeli barátjának, az események jól értesült ismerőjének tollán, fél évszázaddal a Légió megalakulása és a Korunk megalapítása után, mert a Ceauşescu-diktatúra ezt a hagyományt, az agresszíven idegengyűlölő nacionalizmust is beépítette a maga nemzeteszményébe, stratégiája részévé tette, és következetesen megvédte a történelmi tényeket nevükön nevező értelmezés ellen. Ironikus egybeesése az évfordulóknak, és történelmi fintora az egymásra találó totalitarizmusoknak, hogy éppen a jubileumi Korunk-évkönyvben ez az állampolitikai szándék ilyen kínos nyelvi ügyeskedés képében mint gyilkosok kellemkedő megnevezése szerepelt, a szemantikai álruhák egyikeként.

A jubileumi rituálé szereplői közül értelemszerűen éppen a kortársak azok, akik már a visszapillantás címében, címével jelzik, hogy a saját pályájuk, életrajzuk alakulásában betöltött szerepe vagy annak utólagos értékelése felől tekintenek vissza a Korunkra és szerkesztőire. Illyés Gyula, aki G. I. szignóval, a Korunkban közölte a Hősökről beszélek-et, némiképpen felülről és távolról – Gaál Gábor madártávlatból – látja, „inkább szellemi mint politikai emigráns”-nak, aki „szívósan, mesterien” teszi a dolgát, s akinek kétféle geneológiában is helyet talál. Családilag, szociálisan mint törvénytelen születésűt helyezi Kassák, Nagy Lajos, Veres Péter közé, társadalomszemléletét, ízlésbeli preferenciáit tekintve azzal jellemzi, hogy „Bécsből Hatvany követeként érkezett Kolozsvárra, tehát a Nyugat és a Huszadik Század szellemi újra-szülötteként”. A már említett Szegő Júlia számára a Két szerkesztő közelről látszik, és érdekes módon, éppen egy Mikó Imre – Gaál Gábor oldalnézetben – mutatja olyan baloldalinak, aki „Nem tekintette demokratikusnak a szabadosságot, a lomposságot, a kérkedést a modortalansággal”. Balogh Edgár meg, mintha csak valamilyen felületes ismerősi viszonyt sugallna a Párbeszéd az utcán címmel, „a plebejus művelődést” szolgáló huszonéves „szabad publicista” és a negyvenes szerkesztő között (akit nap mint nap hazakísér a New York kávéházi „dumaposta” délutáni asztala mellől, s így beszélgetnek lapcsinálásról meg egyebekről), s akiről – vagy saját magáról? – őszintén kivallja, „Nem mondom, hogy előítéletek nélkül érkeztem volna hozzá”, elismeri, hogy „Maga Gaál Gábor saját írásaival nem merült bele az elfogultságok örvényébe”, s azt sem titkolja, ami talán bánthatta: „Nem, a lap szerkesztésébe sohasem vont be.” „Kedves Korunk!” megszólítással Déry Tibor füredi nyaralásból küld rövid üdvözlő levelet az évfordulóra, s mintha összetévesztené az egykori folyóiratot a hetvenes évekbelivel, elmereng azon, hogy: „Pesten kiadhatatlan „A befejezetlen mondat c. regényem több részlete is megjelent önöknél”, majd az aktuális Korunk-valóságot némiképpen túlértékelve, de sejtetve, hogy valójában ismeri a körülményeket, így zárja sorait: „Végezetül hadd kívánjak önöknek becsületes jó munkájukhoz további sikereket s rossz harcoktól hangos világunkban békés munkalehetőséget.”

A Korunk felfedezése – a művelődéstörténész Dankanits Ádám adta ezt a címet egy több szakaszban végbement befogadástörténetnek. Utókor, utóélet, utódok: egy, az emlékeiket felidéző kortársakétól merőben különböző érzelemvilág és gondolkodásmód, tapasztalati tőke nemzedéke veszi birtokába, vagy utasítja el azt, amit – tetszik vagy sem – örökölt. Dankanits előbb az „elvontnak, racionálisnak, hidegnek” érzett Korunk-nyelvet és szemléletet tartja magától idegennek az ötvenes években, mert „… hiába kerestem ezeken a hasábokon azt a túlfűtött lokálpatriotizmust, amelynek szükségét éreztem akkortájt (s amely mögött csak később pillantottam meg népszerűséghajhász ügyeskedés és mondanivalóhiány gyakori működését)”. A lokálpatriotizmus sok mindennek gyűjtő- és fedőneve itt. Mint hiányérzet vagy mint követelmény, mint számonkérés vagy mint elutasítás háttere, a legkülönbözőbb megfogalmazásokban végigkíséri a folyóirat történetét, a jubileumi évkönyvben is fel-felbukkan. Gaál Gábor már egy azóta mindinkább ismerős vád, az idegenség vádja ellen védekezve jelentette ki annak idején, hogy a Korunk „Az Apáczai Csere-féle funkciónak a valóraváltásából él, amikor /…/ az idő világítótornyait nézi, s a kor Descartes-jait szólaltatja meg – magyar nyelven, itt, erdélyi földön.” Ezt a józan hitvallást nemcsak a második, húsz évvel későbbi Korunk-olvasatáról beszámoló Dankanits fedezi fel, de idézi Balogh Edgár is, mintegy önmagával, azzal az énjével vitatkozva, aki másfelől még utólag is, 1976-ban (a Charta 77-et közvetlenül megelőző történelmi pillanatban!), a Korunk-kutatás céljaként jelöli ki azt, amit számára, úgy látszik, mindenkor „/…/ a pártossá válással egyidejű, sőt azzal valójában azonos népi-nemzetiségi szerepvállalás” jelent a folyóirat történetében. Nagy jövőjű nyelvi esemény ez: kétféle kollektivizmus diskurzusa találkozik. Kísérlet – nem is sikertelen kísérlet – kétféle nyelvi szertartás egyneműsítésére. Mintegy replikaként, éppen nem logikátlan szimmetriaelvnek engedelmeskedve, kiegészíti és ellensúlyozza, akarva-akaratlan tehát legitimálja a román állampolitikai kurzus és diskurzus ekkor már fő tendenciáját. Az idézett mondattöredék, két beszédmód ideológiai egymásravetülése, egyfajta ideológiai szervátültetés. Korántsem véletlenül, kiegészül különben a Korunk Dienes-korszakának olyan jellemzésével, mintha az pusztán a Gaál Gábor által meghaladott tehertétel, legyőzött örökség volna.

Ugyancsak ebben a jelzőket halmozó stílusban kapja meg, kétfelől is, mozgalmi karakterisztikumát ez az értékelés, amikor Balogh Edgár azt állítja, hogy „… egy anacionális, tájtól és néptől távol álló, világpolgári utópizmusában absztrakt (…) eklekticizmusból” kellett G. G.-nek magát és a Korunkot kiszabadítania. Egy-egy ilyen jelzőhalmaz többnyire harcmodort képvisel (harcias is, meg modoros is), és szemmel láthatólag nem zavarja a rozsdamarta fegyverzet hordozóját, hogy ez a szedett-vedett ellenségkép aligha viselheti egyidejűleg és „(…) általában a liberalizmus és dogmatizmus” legkevésbé sem rokon vonásait. Eszmetörténész szemmel és a vállalt feladatnak megfelelő (nem csak) politikai kultúrával Dankanits Ádám viszont meglátja az ős-Korunkban azt, ami valóban sajátja, a szintézist, és fel is tudja mérni, milyen „sokat tett a művelődés bántó dichotómiájának oldásáért,” s hogy félreértés ne essék, pontosan megfogalmazza, miről van szó: „(…) a kultúrában mindenkor kísértő és mindenkor csonkító végletek sajtótörténeti múltunkban talán a Korunk esetében mutatkoznak a legkevésbé.” És ami egy nem deklarált polémia érveként hangzik, ellenvetésként nyílt és burkolt vádakra: „A helyinek volt helye a Korunkban, de sohasem vált kizárólagossá, és ez, szerintünk, érdem.”

A nemzeti kommunista célkitűzéssel mintha szembe menne, esetenként párhuzamosan haladna (és nem csak a ’76-os Korunk-évkönyvben), többféle, nem ideologikus idióma keresése. Nem utolsósorban úgy, hogy például éppen a Korunk történetének különböző szálait felfejtve, a kutatás kiderített, ismertté tett és a lehetőségek szabta határon belül értelmezett tényeket, felhívta a figyelmet azok nyelvi megjelenítésére is. Fontos ez, annál is fontosabb, minthogy egy bő emberöltő alatt felnőtt nemzedékeknek aligha lehettek – jószerével ma sincsenek – hiteles ismeretei a közelmúltról, nem is épülhetett fel bár a puszta tényeket a maguk helyére illesztő történelmi folytonosságtudatuk, hiszen koronként hol jobbról, hol balról éber eszmecsőszök gondoskodtak az egyoldalúság és elfogultság kontinuitásáról. A nyelvi panelek tehát kialakultak, és rögződtek anélkül, hogy az azokat átvevő és használó korosztályok számára – leszámítva egy magát minden gáton és tiltáson átverekedő elitet – adott lett volna a hitelesítő vagy legalább kételynek, a mérlegelésnek helyet adó tudásháttér. A Korunk-kutatás gyűjtőcím alá csoportosított tanulmányok ezt a bántó és zavart okozó hiányt voltak hivatottak – egy-egy jól körülhatárolt témakörben – pótolni. A korszak tudományoskodó blablájától csakúgy, mint a közérthetőség demagóg védjegyével ellátott vulgarizálástól markánsan elütő, szabatos kutatói nyelv jelentkezik a jublieumi Korunk-évkönyvbeli, már említett Dankanits-tanulmányban. Mózes Huba pedig A Korunk indulásának és fogadtatásának dokumentumaiból közöl, illetve idéz néhány valóban fontosat. Kevéssé ismert adatokról van szó a húszas évek derekának – nem kizárólag erdélyi – magyar sajtójából. A hetvenes évek derekán, a romániai kutatók számára nehezen hozzáférhető anyag revelációként hatott mindazokra, akik nem voltak kortársai a Korunk indulásának. Az utókor számára nem lehetett érdektelen a félévszázaddal korábbi sajtónyelv sem, az irodalmi folyóirattól a napilapig. A szerző a Nyugatból Hevesy Ivánt idézi, aki benyomását a Korunk első három számáról három jelzővel illeti: „eleven, változatos és érdekes”, a meghirdetett programot pedig, és azt, amit ebből az első számok beváltanak, Hevesy úgy értékeli, mint ami kiemelkedik „vidéki, erdélyi helyzetéből”. Ami az akkori erdélyi vidékiséget illeti: az Új Kelet recenzense például láthatólag nem érti Dienes pluralizmus-eszményét, kifogásolja ugyanis a „divergens eszmekörök” jelenlétét „ugyanazon folyóirat hasábjain”. Ezzel szemben az Erdélyi Irodalmi Szemle elismeri a „tetszetős formát” és a „gazdag tartalmat”, de egységes világnézetet tulajdonít a Korunknak, és ez „a bolsevizmussal rokonszenvező oktobrista forradalmi szellem”. A Szabad Szó szerint – mai olvasó számára már megint ismerős szabadsága ez a szónak! – az új folyóirat „Veszedelmesebb a durván megnyilatkozó szociáldemokrata uszításnál: mert tudományos és szépirodalmi mezben kér és nyer bebocsáttatást a lelkekbe”. Következésképp „csak rozsda lesz a kultúránkon, dinamit a meggyőződéseink fala tövénél és a kereszténységet mállasztó törekvés” – összegez a P. K. szignóval jegyzett szemlecikk. Egészen másképp olvas és értelmez a Magyar Kisebbség recenzense, az ő véleményéből a hetvenes évekbeli kutató azt emeli ki, hogy a Korunk „az olvasónak egy harmonikus, egységes képet nyújt a társadalomról”. Ezt tekinti hézagpótlónak h. j. az Ellenzékben, és kissé adysan, patetikus stílusban emeli ki egy ilyen folyóirat fontosságát „egy vérrel, könnyel, átokkal terhes” korszakban.

Feltűnően sok az idézet. Sugallatos beszédmód! A sajtó- és irodalomtörténeti tanulmányok, de még az eszmetörténeti, képzőművészeti vagy esztétikai tanulmányok nyelvén belül is az idézetek a közvetett közlés, a kerülő úton érkező információ eszközei lehetnek a lefojtott, tiltásokkal terhelt, agyonellenőrzött szellemi életben. Valóságos zárványt alkotnak egy-egy tanulmány nyelvén belül, megszólaltatnak valamely elhallgatott vagy elhallgattatott világot, esetleg a letagadott múltat, vagy egy másik, a hivatalostól, az egyedül érvényesnek vagy éppenséggel kötelezőnek számítótól eltérő nézetet. Az altera pars néma világa szólal meg az idézetekben, vagy az is szóhoz jut. Ki tudná ma megmondani, mit gondolt az évfordulói évkönyv olvasója, amikor Kierkegaard és Tavaszy című tanulmányában Gáll Ernő a fiatal Lukácsot idézi, 1910-ből, a Lélek és a formák-ból éppen ezt?: „Kierkegaard azt mondta mindig: én becsületes akarok lenni. És ez a becsületesség nem jelenthetett kevesebbet, mint a kötelességet – a legtisztábban értelmezett –, költői princípiumok szerint élni az életet: a választás kötelességét és a végigmenés kötelességét minden úton és minden válaszúton.” Vagy amikor Bretter György, ugyanebben az évkönyvben, Fichte eszményi államáról értekezik, és úgy él a citátum mint szubverzív nyelv lehetőségével, hogy ilyesmit is idéz Fichtétől: „A nép szemében a kormány becsapása már nem bűn, hanem a megengedett és dicséretes önvédelem a közös ellenséggel szemben.” De ha – ami valószínűtlen – csupán az olvasó tudatában alakul szubverzív üzenetté az egyébként sem egészen ártatlan idézet, mindenképpen végbemegy a jelentéstanin messze túlmutató, magatartást alakító folyamat. Akárcsak a régi Korunk képzőművészeti anyagát ismertető tanulmányában Kántor Lajosnak, aki meg Kandinszkijt idézi: „Az ifjúságnak el kell hagynia a ’Vagy–vagy’ megmerevedett közegét, hogy ezt az ’És’ rugalmasabb közegére cserélje fel.
Egy olyan tan, amely ezt tűzné ki célul, valóban a humanitás elmélete volna.”

Láthatóan minden a nyelv körül forog. Mindenki keresi. És megtalálja vagy sem, esetleg újrateremti a kor és a maga, valamint a kettő közötti saját nyelvet, az egyénit, mert felismeri, hogy veszélyben van, halálos veszedelemben az egyén és a nyelv, hiszen elválaszthatatlanok, együtt, egymás által élnek és együtt pusztulnak, ha a hatalom nyelve mindent, személyt és beszédet és elnémulást magába olvaszt, eloroz, sajátjaként használ, kiürít azzal, ahogyan ritualizálja. Ezért Sütő András a történelmi-erkölcsi botlásokból kifelé tapogatózóban kiáltja, stilizált és a kánonok kánonjától szakralizált szerepet, a Megváltóét választva, a parafrázist: Engedjétek hozzám jönni a szavakat (Jegyzetek a porban). A nem csak irodalmi határkőnek szánt műből egy fejezet, a második rész, a jubileumi Korunk-évkönyvben jelenik meg. És ugyanitt, Szőcs Géza kérdése: Mi a vers? is elhangzik, korábbi és későbbi kérdések sorát szaporítja, valamilyen folytonosságot kíván szolgálni törések és szakítások közepette. Társalgásszemiotika – Egyed Péter visszatérő és visszakérő társadalmi formakeresése – milyen forma? – milyen társadalom? – a társalgási nyelvet próbálná visszaperelni, éppen mert a magánélet és a társas érintkezés is halódik. Nos, mindez együtt és külön-külön, egy évforduló ürügyébe csomagolva a folyóiratkultúra megmentésének be sem vallható szándékát – bevilágít a korszak sötét szegleteibe, hogy kiemelje és a tanúk emelvényére, elvesztett helyére tessékelje vissza ezt a tetszhalottat, a nyelvet, hadd mondja el, amit tud, ha van, akit érdekel, kortárs vagy utókor. Gáll Ernő a filozófia