Englerné, magának tulajdonképpen nordikus feje van, mondja Janicsay grófnő. 

Ebben a pillanatban villan a neon, ettől kezdve egészen halvány fényt ad. Elképzelhetően hamarosan kiég, az ápolók a csövet majd felszúrják a kardvirágok közé a kishegyi öregotthon virágoskertjében. Nem tudom, mi van, talán zárlatos a 36-os szoba.

A tükör előtt fésülködő Englerné arca egészen elhalványul, kezében a fé­sű a tarkója táján megáll, gondolom, nem érti, mi történik. Mély szemgödre köré avas árny kenődik, itt lakó idős hölgyekre ódon falakból kinyúló, azonosíthatatlan árnyak kenegetnek fel olykor egészen elképesztő sminkeket.

Az épületből a múlt szaga árad, a mozdulatlanságé, ami bizonyos értelemben közeleb van a halálhoz, mint az élethez. A halvány neonfény a maga maradék erejéből nem képes alászállni a nő szemgödrének mélyébe, látni, hogy nagyon is offenzív, majdnem erőn felüli tekintet tör kifelé, ami némileg kisegíti Englernét a végképp leírtak, a már nemlétezők közül. A nemlétezőket elfelejtetteknek nevezzük, csakhogy, nem is hinnénk, Englernére még emlékeznek. Lassan, mint rozsdás csavar a menetben, nyikorogva, nagyon lassan, szédülést kivédő óvatossággal fordul az ágyban fekvő felé: hogy érti ezt, grófnő?

A gyűlölet, gondolja Englerné, mielőtt a grófnő megmagyarázná. Akár igaza is lehet, a kölcsönös megvetés, az utálat, a kiöregedett élet, értelmetlen küzdés a legócskább szürke hétköznapokkal, némi életkori, értelmi, életviteli különbség felhozza a rossz érzelmek együttesét, ami évek óta ott bujkál a kastély falain belül. Mi hallgatunk róla, hogyne hallgatnánk, de teljesen nyilvánvaló, hogy a kastély mindennapi társlakója a paranoiás nyugtalanság. Azért nincs nagy baj, mondanám mielőbb, akár mint máshol, be lehet tartani itt is a beteges gyűlölködés emberi mértékeit. Szerencsésebb eset, ha némelyik beutaltban egyesül a felbőszült vad és a vadász: előbb-utóbb kisül.

Germános. Tisztára germános, folytatja megjegyzését a paplanával birkózó, meglehetősen szíjas, lila hajú úrinő. Nyilvánvalóan festve, mintha a kastély alatti lapály őszi kikericsmezejét kente volna fel. A grófnő tömény lila hajáról az alkalmazottak körében megoszlanak a vélemények. Jó részük szerint az idős asszony lila haja az időskorú elhülyülés nyilvánvaló jele, a megengedőbb része pedig azt mondja, miért, hol írja elő, hogy festett lila hajjal csak negyvenéves hölgyek bombázhatnak. Úgy tudom, az ápolónők előre szólnak, drága grófnő, szívesen megfestem a haját, de csak nekem szóljon! Ilyenkor belenéznek Zseni néni pénztárcájába, csak amennyi jár, drága Zseni néni, mondják, csak annyit veszek ki.

Felültetik, körülrakják párnával, majd lassan, visszafogottan megbogarásszák a dimbes-dombos koponyáját, ízületi dudorait, amit ő majdnemhogy plebejusi módon, állát kiszikkadt mellére eresztve, teljesen elernyedve élvez. A vén banya, mondják a hajfestésről lemaradt ápolónők, miközben szkizoid élénkségű szemekkel leskelődnek be a folyosóról. Csakugyan, sokszor elbeszéltük, minek neki ez, mármint a hajfestés, mert Janicsay grófnő­ből már soha nem lesz szép, fiatal és vonzó nő, de hát az ésszerűségnél mindig erősebb az ösztön, ami az idő múlásával egyre követelőzőbbé válik. Elmondhatom, mindenekelőtt Zseni nénit látva, a miénkhez fogható szociális intézményben ez a féle követelőző ösztön mindeneknél hangsúlyosabban jelentkezik. 

Hajfestés közben az alkalmazottak nézik, ahogy a grófnő ültében imbolyog, milyen gyáva ember az, aki nem akar azonnal összeesni, a szájából kifolyó rumos csokival elolvadni végképp, hanem inkább örökké támolyog, imádja a pórnép göcsörtös ujját a fején babrálni. Ilyenkor az ijesztően sovány, beesett, hamuszínű arca még félelmetesebbé válik. Amikor idekerült, az ápolók rettegve pillantottak félre. Jesszusom, mondták, nem e világból való.

Délidőben segédkezem, beszólok a félig nyitott ajtón: Englerné, ebéd! 

Menjen, Englerné, mondja utánam a grófnő, aki véletlenül sem szólná ki a száján, menjen, Potyi drága, mert kihűl az ebéd.

Van, amikor azt gondolom, Englerné tulajdonképpen nem is Englerné, vagy ha úgy tetszik: Potyi néni talán nem is Potyi néni. Nem az, hogy Vencel ápoló mindenféle gátlás és csepp tisztelettudás nélkül feszt lepotyizza Engler Apollóniát, mert mit várhatunk egy szakképzetlen felcsertől, mint inkább az, hogy intézményünket alaposan felforgatja az a telefonos bejelentkezés, ami azt a korábbi feltételezésemet erősíti, hogy Potyi néni tulajdonképpen nem is Potyi néni, itt valami orbitális tévedésben vagyunk. Noha itt mozog a szemünk előtt, néha megkockáztatom, lehet, Potyi néni nincs is.

Először is úrinőt nem szokás (mi az, hogy nem szokás?), nem lehet Potyi néninek becézni, mert azonnal kikérné magának, de mivel lehet, Potyi néni nem is Potyi néni, nincs amiért kikérje magának. Szerintem ha Potyi néni kollektív jóindulattal legalább Póli néni volna, neve kétségtelenül imponálna neki, de ennél is szebb, illőbb lenne megszánni keresztneve egészével, vagyis Apollóniának szólítani. Tudomásunk szerint tekintélyes középpolgári család egyetlen életben lévő tagja. Első hét év után a szebeni orsolyák, német gimnázium, valamiért félbemaradt bánáti gyógyszerészet, majd Pozsonyban zenepedagógiai tanulmányok, ilyesmik. Kétségtelenül szeretettel és megelégedéssel hallaná az intézményi személyzet szájából, hogy drága Apollónia néni, tessék az ebédlőbe fáradni, ma tejfölös krumplilevessel és somlekváros hígpalacsintával készültünk! Tessék a járókába kapaszkodni, kedves! 

Az viszont beláthatóan zord, prolisan goromba hangnem, amikor azt mondják az ápolók, vigyázzon, Potyi néni, nézzen a lába alá, különben fellöki a bilit. Az asszony ilyenkor értetlenül nézi az ápolót, finoman megrándul a szája sarka, halványkékből erőteljes lilába mennek át a halvány arcát behálózó erek. Mint magasból nézve, fövenyes árterület, gyenge vizű csatornákkal. Vencel ápolóra pedig megkülönböztetően gyűlölködő tekintetet vet, aki, ha észreveszi magát, azonnal javít a szituáción: vigyázzon egy kicsit, Potyi néni, emelje fel jobban a lábát, az ágytálat ne tessék fellökni. Van, amikor mégis, mindjárt undorító bűz keletkezik, de nem terjed túl a realizmus illendő határain. Zseni néni, a grófnő általában nem észleli, mert ő a realizmus illendő határán permanensen túl van, másként szólva: lebeg. 

Hát persze, Englerné hiába tesz panaszt a főnökségen, hogy a személyzet folyamatosan elhanyagolja őt, szemben Zseni nénivel, akinek rendszeresen kihozzák a vasalt és illatosított ágyneműt, a kispárnát minden reggel a feje alá igazítják, sőt, még azt is megteszik Zseni néninek, hogy elszaladnak a kioszkig, ha rumos csokoládét hoz a kioszkos. Englernét zavarja a nyilvánvaló és megalázóan szembetűnő megkülönböztetés. A rumos csokoládé pedig rendkívüli idegállapotba hozza, tudja, valameddig nem lesz nyugodt perce, miközben kénytelen elnézni, hogy Zseni néni átellenben falja a rumos csokoládét, többet is bezabál, mint amennyit kellene. Szerinte a lila fejű szobatársnő tajtrészegre szívja magát rummal, előbb hajdani slágerekbe kezd, aztán visít, mint az undok denevérek a barokk magtár padlásán, majd elemelkedik az ágyától, és egyszerűen lebeg. Ezt csinálja utánam, szól a grófnő ilyenkor Englernéhez, de hát ő el van hűlve, meglepetésében kiáltani sem bír a személyzet után, jöjjenek, mert Zseni rendkívüli képességekkel rendelkezik. Tehetetlenül kell végignéznie, hogy a szo­batársnő lebeg. Anélkül teszi azt, hogy mozgatná legalább lebenyes karjait, mint valami ázott, kivénült varjú a hajdani uradalomhoz tartozó kápolna lidérces tornyában. Ilyen ez a hely, engem már jó ideje hidegen hagy, nem tölt el semmi metafizikai borzongással.

Mindenesetre mindenkit meglepett egy férfi telefonos bejelentkezése, mert eddig Englerné három leányáról tudtunk mindösszesen, mármint kor szerinti sorrendben Helgáról, Olgáról és Getáról. Az asszony a lányairól keveset mesélt, viszont a fiairól nem tudtunk, nem emlékszünk, hogy egyszer is szóba hozta volna őket, esetleg valaha is felkeresték volna anyjukat öregotthonunkban. A lányok sem gyúródtak, Vera nővér úgy emlékszik, egyszer-kétszer, ha. Ezek szerint kihagy az idős hölgy emlékezete, sőt súlyosan kihagy, hogy fiairól szót sem szól, aminek a mi szemszögünkből tulajdonképpen nincs is jelentősége, mert a mi öregotthonunk nem egy családfakutató intézet.

No igen, így már el szabad képzelni a népes családot, amint a medgyesi polgári ház alpakka-hűs ebédlőjében testületileg ülnek vasárnap délelőtt, evangélikus istentisztelet után, jó polgári ízléseknek megfelelő miliőben, asztalfőn birodalmi egyenruhájában dr. Karl Engler orvos alezredessel, fel­menői ágon neves erdélyi szász patikuscsalád volkbundos sarjával, aki a keleti frontról sokszor gondol népes családjára, sok tábori levlapot ír, ha pedig teheti – frontszolgálati érdemeire való tekintettel –, viszonylag gyakran hazalátogat.

Tehát Hugó, Karl, Wilhelm.

Tudomásom szerint ilyen előre bejelentkezős szabályokat csak a mi intézményünkben, a Janicsay-kastélyban berendezkedett öregotthon ír elő, azért, hogy akárki lássa, változhatnak idők, rendszerek, rendnek, fegyelemnek kell lennie, lazításnak jele se mutatkozhat. Csak akkor volt kis elbizonytalanodás, fegyelmi lazulás a kastélyban, amikor híre kelt, hogy a jönnek a grófok, visszaveszik államosított kastélyukat, viszont birtoklási jogfolytonosságot bizonyító okiratot nem tudtak felmutatni, különben az összes demenciás, parkinsonos, Alzheimer-kóros öreget szétszórnák a mi öregotthonunk presztízsét megközelíteni távolról se képes otthonokba. Nem beszélve arról, hogy az alkalmazottakat szélnek eresztenék, köztük kedves Vera nő­vért, nyilvánvalóan engem is.

Az arisztokrata család külföldön élő képviselői annyit tehettek mindösszesen, hogy Zseni nénit, a família oldalági leszármazottját beköltöztették a család hajdani kastélyába, ő pedig így teljesen magára maradt, de hiszen Dél-Amerikából nehéz lenne sűrűn látogatni, akárki beláthatja. 

Zseni néninél nem okozott különösebb törést az előbbi rendszerből átörökített rendtartási szabályzat, sőt, nem is úgy viselkedik, mint ahogy a kastély hajdani nagyasszonyának illene. Hajlok arra, mentálisan már nem képes felfogni, élete végén hol, miféle szociális elbánásban részesül. Mindösszesen annyi, talán arisztokratikus beidegződésnek köszönhető, hogy Zseni néni Englernén kívül egyáltalán nem mutat érdeklődést az otthon többi lakója felé, mereven elzárkózik tőlük, úgy értve: üvölt, ha a kastélyotthon 6-os számú szobáját más beutalt kívánná felkeresni. El nem tudom képzelni, mi táplálja Zseni néniben azt a horrorisztikus hangerőt, Vera nő­vér elképzelhetőnek tartja, hogy a kastély masszívan elfalazott kriptájában nyugvó Janicsay-ősök összeadott hangja tör fel a repedéseken. A nővér azt is mondja, a grófnőnek kezelhetetlen szociálpátiája van, aminek egyik kevésbé agresszív tünete, hogy körmével állandóan megbontja a falra kent olajfestéket, és egyre nagyobb darabokat piszkálgat le róla. Zseni néni meggyő­ződése, hogy idegen országok térképét bontja ki, ha megmutatom néha magam, legtöbbször azzal fogad, nézze, kedves, nézze csak, mert hiszen ez Argentína!

Igen, a telefon hosszasan kicseng, mintha jelezni kívánná, tessék kérem várni, legyen türelemmel a vonal másik végén. Öregek otthona, a mozgás szinkronban van az öregotthon lényegével, csak lassan, türelmesen és elegáns kényelemmel szabad. Nem úgy van az, hogy azonnal felkapjuk a kagylót, és belemondjuk, kérem szépen, ez a kishegyi szociális öregotthon, tessék! 

A vonal túlsó végén pedig belemondják: itt Engler Hugó, hétvégén anyánkat, dr. Karl Englerné született Kirschner Apollóniát szeretnénk látni! Erre Vera ügyeletes és az Englernéért felelős nővér csak bambán bámul maga elé, pillanatot kérek, mondja, emlékezetében szobáról szobára megfuttat valamennyi gondozottat, rám pillant, súgja, özvegy Englerné, én pedig hümmögök, Englerné, Englerné, futnak a képek a fejemben, gondolom, a Vera nővér fejében is így futnak.

Kedves uram, ilyen nevű nőszemélyt mi nem tartunk nyilván, s ha nem sérteném meg, tisztelt Hugó, jól mondom, ugye, Hugó, talán tévedés van a dologban, édesanyja elképzelhetően más otthonban van elhelyezve – és vág a szemével felém. 

Szerintem le is van tudva a dolog, szeretem, ha ilyen csinos asszony mindeközben vág a szemével, kifejezetten nekem, mire Vera nővérnek hirtelen felborzolódik a tekintete, dühösen néz maga elé, szemöldökei összekuszálódnak, mert begorombult szöveget kell hallania: asszonyom, ilyen nincs, magácska hülye vagy szórakozott! Megbocsásson, kérném, lapozza át figyelmesen azt a rohadt nyilvántartást, jegyezze be, hétvégén ott lesz Hugó, Karl és Wilhelm! Megértette? 

Ilyen helyzetben mit mondhat az ember, értettem, hebegi el Vera nő­vér, nézi a kagylót, mi legyen vele, vágja a földhöz, tegye óvatosan vissza a megkopott villára, mert a mi öregotthonunkra technikai kommunikációs lemaradás jellemző, egyébként hol nem. Esetleg sírjon, mert őt ebben a kurva kibaszott életben még nem hülyézte le senki, jön, hogy megfojtsa, de kit is fojtson meg ebben a rohadt személytelenségben. Én csak szánalommal nézem Vera nővért, mert egy portás mit tudna mondani ilyen szituációban... Szerintem nem kell mondani semmit, s ahhoz is tartom magam. Csak azután jövök rá, hogy a keresett asszony Póli néni lesz, ahogyan én tiszteletteljesen szólítani szoktam drága Englernét, s mondom is Vera nővérnek.

Vera nővér a homlokára csap, jaj, persze, a Potyi néni, nagyon hálás nekem, mondja, viszi is az értesítést drága Englernének, hadd tudja, hogy vendégei lesznek. Legyen felkészülve, mert ebben a korban a legcsekélyebb meglepetés is beláthatatlan követkeményekkel járhat, örömguta, ilyesmi, kivált hogy özvegy Englernét rég vagy egyáltalán nem látogatták, mióta a mi öregotthonunk lakója. Legalábbis a mi gondosan vezetett nyilvántartásunk szerint nem. 

Jövök egy islerrel magának, mondja Vera nővér. Elszalad a kioszkba, tényleg jön egy islerrel, hiába hárítom, ne foglalkozzon, kedves Veronka, mert ő mégis. Ettől a pillanattól fogva egyáltalán nem tartom kizártnak, egy islerrel is kezdődhet valami, de most ebben a pillanatban ilyesmire gondolni sem merek, amikor özvegy Englerné körül történő dolgok így felpumpálják drága Vera nővér idegeit. Ettől eltekintve, vagyis nem eltekintve, mit mondjak, váratlanul ér a meglepetés, mármint Vera nővér islere, próbálom hűteni magam, valamiképpen legyűrni izgalmamat. Hogy valamelyest rontsak a magam felhevült érzésein, előbb azt gondolom, pontosabban valószínűsítem, hogy Vera nővér tulajdonképpen nem is vág a szemével, tehát kacsintásról szó sincs, nem kell mindent készpénznek venni. Annak tudatában különösen nem, hogy Vera nővér korábban panaszolta, szürkehályoggal fogják műteni a szemét. Mielőtt felajánlanám, hogy engedje meg, legyek oda-vissza kísérője, megnyugtat, nem kell megijedni, mindösszesen hatperces a műtét, lézer, úgyhogy már aznap elhagyhatja a klinikát mindenféle segítség nélkül. Viszont ha mégis ragaszkodnék hozzá, neki semmi ellenvetése nincs. Szemüvegét megtarthatja, de nem feltétlenül. Ami pedig a szemhéja rángását illeti, azt a rostok elhalása okozza, hogy elmúlik-e, szerinte nagyon is kérdéses, de hát mit mondhatnék neki, elmúlik az, meglássa, kedves. 

Utóbbi jelzőt valahogy szándékom ellenére nyomatékkal ejtem, elpirulok, s egészen biztató, hogy Vera nővér arca is a korábi mattosnál sokkal fényesebb, majdnemhogy kigyúl. Ha nem kifejezetten kacsintásról van szó, úgysem járunk a dolgok lényegétől messze, gondolom, mert Vera nővér szemhéja akkor szokott rándulni, amikor valamitől váratlanul izgalomba jön, úgyhogy a dolgoknak ezen része túl is van beszélve. 

Drága Vera nővér szépen, óvatosan, az ágy peremére ülve, Vera nénit fésülgetve az asszony tudomására hozza, hogy hétvégén vendégei lesznek, lesz fürdés, a megengedettnél hosszabb körmeit visszavágja szép szabályos formára, mondja a nővér, mire Englerné váratlanul felcsattan, mint egy berúgott ajtó: ebben a rohadt húgyszagban ő nem hajlandó a gyermekeit fogadni, hiszen nem tudnák elviselni, hogy anyjuk közönséges, talán átlagon aluli szegényotthonban kénytelen tölteni hátralevő éveit. Nézze, Vera nővér, Zseni grófnő milyen jól elvan látogatók nélkül is!

Megjöttek, itt vannak, szól Vera nővér eléggé izgatottan, mihelyt résnyire félrehúzza a rézdróton szaladó vadonatúj gézfüggönyt. A szóban forgó islerezést követően lett a portásfülkének gézből varrt függönye, én pedig jö­vőt firtató izgalommal igyekeztem megállapítani, Vera nővér izgalmi felfokozódása egyáltalán visszaigazolja-e az orvostól kapott diagnózist, ami lehangolóan közönséges lenne rügyként megpattant érzéseimre nézvést, ha pedig nem, akkor kétségtelenül messzemenő következtetéssel kecsegtető kacsintásról van szó, amit a dolgok természete szerint megint csak kezelni kell, természetesen.

Három szőke férfi, Hugó, Karl, Wilhelm. 

Finom férfiak, bár nem tudom, nyaki gerincsérvtől vagy nordikus származásukból kifolyólag merevek, mintha égő gyertyákat tartanának maguk előtt szélben, feltételezem, csak a cipőjük orrát látják, tolatnak befelé, egymás mellett gondosan kimért távolsággal, szótlanul, majdnemhogy mogorván, nem néznek se jobbra, se balra, mint akik maguktól tudják az utat, ami a fagyalbokrok között vezet hátrafelé a kastélykertben, ott áll vagy három szál erősen távolságtartó lucfenyő, egyáltalán nem vesznek senkiről tudomást, talán mindössze Zseni néninek hullatnának tompán puffanó gyümölcsöt, annál lazább a szomorúfűz, rázza a hosszan lenyúló fürtjeit, mindegyre küld villanást, ha a szél szédületesen pergeti ágától elszakadt levelét, Geta, a festett vörös, nyújtja a kezét Vera nővérnek, Englerné elbeszélése alapján ő az, akinek be nem áll a szája, kérdezetlenül mindenről sokat fecseg, nincs benne csöpp családi titoktartás, talán még kurva is, festett egyszer Englerné a lányáról eléggé szokatlan képet, folytatva, hogy annak a nőnek perverznek, kurvának kell lennie, aki fejállásban is képes, de nem fejtette ki, hogy ezen állítását mire alapozza, és akkor is rángott kedves Vera nővér szemhéja, amikor kigyúlva, a röstellkedés legcsekélyebb jele nélkül mesélt Geta fel­tehetőleg megkukkolt pozíciójáról, továbbá rosszindulatú, fösvény, acélszíjas zalsburgi galuskával, máskor közönséges nudlival tömte meg Englernét tikkadásig, arra számítva, hogy az anyós torkán akad a nudli, óhatatlanul megfullad, mesélte Engler Apollónia, így aztán az intézet valamennyi beosztottja Getára leginkább kíváncsi; ez a beszéd, mondják a férfiak az ablakrácsok mögött, csettintettek hozzá, vágnak a szemükkel, valamiféle nyersen kimondott férfiúi ösztönökről, másként szólva a megdugás esélytelen vágyától cseng a folyosó, érdekes, ilyenkor a falak is felélednek, nem isszák be, amit be kellene inniuk, ami pedig a másik két Engler-lányt illeti, róluk a figyelem, mint a kastély falán megülő meleg napfény, a kelleténél gyorsabban lesuvad, mit mondjak, nem azok, akik után okvetlen megfordulnának a férfiak, mindenesetre izmosan kötött, kemény arcú nők, ami vízililabdázó vagy teniszező hölgyek arcára jellemző, bár nem tudunk arról, hogy a lányok sportoltak volna valaha, ilyesmit soha nem emlegetett Englerné; látom, fegyelmezetten követik Vera nővért, bár idegenvezetésre szemlátomást nem tartanak igényt, Geta előre jelzi, valamennyiüket teljesen hidegen hagyja a kastély múltja, úgy a hajdani arisztokraták is, Vera azonnal Zseni nénire gondol, meglehet, kínos lesz a vizit, bár igaz, a grófnő soha senkinek nem szokott előhozakodni származásával, se lila hajáról, se különleges képessé­geiről nem beszél, aztán, említettük, Zseni néni egy személyben annyira távolságtartó, mint együttesen a három lucfenyő, kiváltképpen, ha lebegő kedvében mutatkozik; az Engler férfiak teljesen szabályos, hamuszürke arcot prezentálnak, senki sem tudja, melyik a Hugó, melyik a Wilhelm vagy a Karl, fogadásba se mernénk belemenni, egyszerűen nincs fogodzónk, mindegy is, minek is, legyen annyi elég, hogy igenis, germános, magas, szikár, fagyalbokrokat meghaladó fizikumok, jól megnézvén őket azért egyáltalán nem állítanám, hogy nordikus fejük van, mert mitől nordikus koponya egy erdélyi szász ember feje, lehet, hogy éppen szudikus, ha ebből az észak-erdélyi kastélyból nézzük antropológiájukat, elképzelhetetlen, honnan veszi ezt Janicsay grófnő; már mindjárt el is tűnnek, elnyeli őket a kastély nagy boltíves bejárata, bezzeg más látogató belépés előtt mély lélegzetet venne, mímelne egy kis meghatódást, mert elvárná a história, felpillantana esetleg a kastély homlokzatára, hol van az a címer, de itt nincs címer, leverték, nagy kopott luk, a lukon kőműveskalapácsok nyoma, mint egy feldobott ócska, mindenkitől levetett medalion, a lépcsők is kopottak, mélyen öblösek, mint hajdan félbehagyott mosdókövek, mennek lehajtott fejjel fel az első emeletre, mint egy fáradt küldöttség, elöl Vera nővér beszél hozzájuk, nem érteni, miről, a hölgyek bólogatnak, mintha értenék, meggyőződésem, egyáltalán nem ott jár a gondolatuk, hanem néhány lépéssel elébb, megelőzve Vera nő­vér minden felkészítő leleményét, már megadóan, bűnbánattal tűrik anyjuk szúrós tekintetét, hallgatják a szemrehányást, hogy, ha majd nem leszek, a tíz körmötökkel is, a hölgyek pajzsként védik a férfiakat, mert a férfiakat nem árt megóvni érzékeny pillanatoktól, Hugót, Karlt és Wilhelmet, akik szerre megnézik maguknak a furcsa, lila hajú grófnőt, amint senkitől sem zavartatva piszkálja a falat, alányul, körmével szépen apró zöld felületeket repeszt, bár nemrég festették újra a falat, mégis növekedik, tölcséresedik az ország, a vendégekhez fordul, nézzék, kedveseim, ilyen az a hatalmas ország, a távoli Argentína, de hát önök fel sem tudják fogni, micsoda izgalom, tudás, bátorság kell egy nagyon is messzi, ismeretlen világról lekaparni a rárakódott rétegeket, de meglehet, legalábbis ahogy elnézem, önök buták, tájékozatlanok, érzéketlenek, elképzelhetően nem is értik, miről beszélek maguknak; jól van, szólal meg a sültre égő Vera nővér, drága Zseni néni, kis türelmet kérünk, egyáltalán nem vesszük rossz néven, ha most fal felé tetszik fordulni, és kis időre abbahagyja Argentínát; a grófnő most lebeg, szól Englerné, senki se akadjon fel ezen a furcsaságon, mondja, nem akadunk fenn, nyugtatja meg az őszes hajú nő, aki egyáltalán nem hasonlít Englernére, nincs bennük semmi közös, Englerné született Kirchner Apollónia ránéz, meglehetősen ólmosan, kurvára bágyadtan és közömbösen, majd mint aki ráébred valami kihagyhatatlanra, megkérdezi, mondja, maga kicsoda, a lányok összenéznek, ó, mama, hát nem tetszik ismerni, hiszen Helga vagyok, Karl felesége, vagyis Apollónia néni erősen szeretett menye, legalábbis így emlékszem, így merem hinni, kedves mama, jól van, szól Englerné, visszafoghatatlanul megy tovább a soron, már-már diadalmas képet vág, amint Geta felé közelít, ki tudja, talán jön egy újabb kínos leleplezés, de Olga még hátravan, hát ő ki, mutat a középen álló nőszemélyre, aki kis, izzadt ujjait feni maga elé húzott váltáskáján, Olga, rebegi, Olga vagyok, de hiszen tudja, drága mama, hogy Olga vagyok, nem tudom, vág közbe Englerné erélyesen, mindenki érzi, a szoba falai, mint az összetolt bútorok, erősen kezdenek szorítani, fullasztó nyomulás, a felaggatott, hajdan készült családi fotók mind meglódulnak, fejállásban nézik egykori önmagukat, fordított világ, minden bizonnyal így kívánják túlélni ezt a látogatást, a térképen is fejjel lefelé látni a kicsúcsosodó Argentínát, mintha egyedül Zseni néni lebegésének volna realitása csak, te Geta vagy, töri darabokra Englerné a fagyott örökkévalóságot, Geta mindenesetre meglepődik, mosolygósra venné, de nem veszi, mert az asszony váratlanul előhozakodik a hajdani nudlikkal és galuskákkal, nem baj, Geta, folytatja Englerné, lásd, rád kifejezetten emlékezem, a szemedbe mondom, nem árt, ha tőlem tudod, téged utállak a legjobban valamennyi közül, elég, mama, csattan fel Wilhelm, mire Karl és Hugó meghátrál, hátuk mögé rejtett kezekkel mintha ajtókilincset keresnének, kis Wilhelmem, akár apádat látnám, szálegyenes tartását és mindig komor tekintetét, imádtam benne a zsarnokot, ó, Karl, bocsáss meg nekem, ha hallod odaát, mit mondok, add az arcod, Wilhelmem, hadd paskoljam meg kicsit, ne légy olyan sápadt, hadd ragasszam hátra a füled, mert akár az apádé, egy kicsit kajla és aszimmetrikus, de saját antropológiai leírását már Wilhelm sem hallja, kihátrál ő is, neki jut az a szerep, hogy maga előtt betegye az ajtót, látja, amint Zseni néni nagy bátorsággal tovább bontja az ismeretlent, most éppen a délkörökön túl van, valahol Patagóniában, látja a család valamennyi tagját alig vagy egyáltalán nem megdöbbenve, mint ellenkezőleg gondolnánk, Geta egyenesen feldobódva, fölényesen kezeli a szitut, lehet, Appolónia néni már nem is Appolónia néni, legalábbis nem a régi, mondja, szóval Getának van oka némi gúnnyal, csepp együttérzés nélkül átnézni a család valamennyi tagján, hogy a tekintete jóval meghaladja az elvadult fagyalbokrok alkonytól satírozott, alig kivehető magasságát, még hallják Englerné hangját, amint beszél, kis Wilhelm, sápadt vagy, minden­esetre nem ezt a fotót akasztom az ágyam fölé, kell lennie valami jobb képnek, hozd, ahol te magad vagy, uralkodó, minden helyzetben domináns alkat, magad mellől akárkit letaszítani képes; mondd, kis Karl, mondd, ki bántott, ki taposott rád ilyenképpen, nem hallod, Karl, szólj, ha mondom! Karl nem szól, Hugó sem szól, úgy tűnik, Hugó végképp kimarad a vizit eseményeiből, Wilhelm is hallgat, mintha nem kívánnák megélni a teljes valóságot, lefelé menet kihagynak minden második lépcsőfokot, Vera nővér szeretne búcsúzkodni, tegyem hozzá, eléggé sután akar elköszönni, nem úgy az Engel család, ők nem akarnak semmit, most valamennyiüket eltakarja az elvadult fagyalbokor, a lucfenyők idegenek távozásával szoktak szusszanni az égre, lehet, hogy szusszannak, inkább nem, mint igen, a portásfülke ablakát, a beláthatóságot, pontosabban a beláthatóságunkat ügyesen takarja Vera nővér gézfüggönye, eléggé magas fokú megbízhatósággal takar, annak ellenére, hogy géz, eleinte nem, viszont most jól értem, minek függöny a portásfülke ablakára, nem vitás, Vera nővér nálam is jobban érti, elkíséri a látogatókat, mintha láthatóan siettetné, tolná őket kifelé a kapun. 

Látom, Vera nővér köpenye zsebén átüt valami barna folt, kis, szabályos kör alakú dudor. Az isler, mondja cseppet sem zavartan, mint máskor. Szól, keríts gipszet, vagy ami kell hozzá, okvetlen vakold le Argentínát, adja az utasítást kedves Vera nővér, így tegeződve, mert két islerezés után Vera nő­vérrel nem lehet nem tegeződni. Megnyugtat, Englernével nem lesz bajom, úgy néz ki, mindegyre hosszú monológokba kezd, beszél választ nem várva Karlhoz és Wilmhelmhez, Hugót megint csak kihagyja a névsorolvasásból, eléggé hűvösen beszél, viszont Getához merően másként viszonyul, van, hogy egész délelőttön őt dédelgeti. Olgához és Helgához teljesen közömbös. 

Ne lepődj meg, folytatja Vera nővér, ha Zseni nénit nem találod ott, a rumos csokijához pedig ne nyúlj, különben ismered, képes lesz visszajönni érte, talán éppen Buenos Airesből.