[2012. december]

Ó jaj, hogy eltűnt minden,              hogy hullt le, évre év!
Éltem valóban én, vagy              álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem              nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el,            csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam            és oly idegen,
mit úgy ismertem én még            akár a tenyerem.
Az emberek s a táj,            amelyet úgy szerettem,
gyerekkorom kalandos            vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt,            ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre,            amott bedőlt major;
s ha régi patakunk is            másképpen folyna itt,
mint hontalan, csak nézném            eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként            gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent            betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most            a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger            vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!

Ó, jaj, hogy élnek itt most            az ifju emberek!
Bűnbánat nincs szivükben            s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton:            így élni jó talán?
e bús világban, látom,            senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének,            gond marta szerteszét,
keresztény ember még íly            gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke             régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek             büszke lovagok.
Haraggal írt levélben            intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat            oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt            (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk            búra váltanám.
Az égi vadmadár is            bánatos felettem,
csodálható-e hát,            hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most            sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt,            mennyekben lesz számüzött,
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, mi édes volt, mind            megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már            lebegni az epét is.
Kívül fehér, piros, zöld            a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik,            mint a rossz halál,
s kit látszat csábított csak,            az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bünhődés,            vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés,            ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél,            a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van            és pajzsotok kemény.
Adná az Úr, hogy méltó            lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok            búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom,            aranyra sem ma már,
az üdvök koronája            örökre szívem vágya,
egy zsoldos elnyerheti,            markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent            hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék            és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!

RADNÓTI MIKLÓS fordítása