Víztükör egy kis tó tetején, amin át az iszapban 

nagy ponty látszik, pár száradt falevél, ahol össze- 

ér a világ, alsó és felső rész, celofánfény, 

hullámsiklók, könnyű szél borzolja a kontúrt, 

pixeles erdő issza fel egyre az égi ciánt; a 

villamos ablaka este hommage-zsá válik Eschernek.

Összemosódik a kint meg a benti a karcos üveglap

hátán, fáradt arcok, foodpandás szeme csillan

szemben a fák közt, itt egy ponyvás kisteher áll az

ajtónál, hogy végre leszálljon, a sárga, piros, zöld

tócsa az úton, benne a városnak lineáris 

képe, mögötte, a székbe simulva meg én, valahányban.