Vissza a Kiscelli utcába

1945 januárja. Apja kezét fogva lépett a jégmezőről az óbudai szárazföldre a Lajos utcánál, a szétlőtt zsidó templomnál, amelynek lépcsőjén egy katona állt, aki letört egy darabkát kenyeréből, mert éppen evett. Odanyújtotta a kisfiúnak. Miért éppen neki?

Hasonlított valakihez a kaukázusi falujában?

Templom utca, a Kiscelli utcán hazafelé, a vadonatúj posta épülete a Pacsirtamező utcánál, Szöllő utca, a Zápor utca és a rég nem látott Kiscelli utca 66, fekete kapujával, álmai udvarával. A néhány hónapos kirándulásnak vége, újra itthon.

Sokan leírták már a visszatérést, kopogott, csengetett, dörömbölt háború előtti ajtaján, bentről sírás is hallatszott, és a Für Elise egykori zongoráján, de senki se felelt. Ám az ajtó kinyílt, a keresztény család örült is, hogy az órásék megmenekültek. De hol fognak most ők lakni? Az órásékban volt talán parányi együttérzés, de a kiskőrösi, újpesti elgázosítottakról szóló beszámolók voltak fölényben, és a lakáshoz való joguk volt a mérvadó. Lementek a szlovák nevű háziúrhoz, mint a holdkórosok, elmondták, hogy vissza akarnak költözni. Erre a háziúr: meghalt az ügyvéd az első emeleten, megfelelne az ő lakása? És a keresztény meg az órás a Kiscelli utca 66-ban szomszédok lettek.

Minden folytatódott a szokásos mederben, mintha semmi se történt volna. Hortobágyi bácsi nyugdíjba vonult, felesége változatlanul kötekedő, lányuk fütyült. Hortobágyi bácsi az órás nagyfiát kezdte matematikára tanítani. A konyhaasztalnál ültek, két boldog ember az aritmetika titkaival.

A második emeletre beköltözött a híres futballista. Ez ritka esemény, mert Óbudán neves emberek csak hírnevük előtt laknak. A nagynevűek néhány órára jönnek, amikor már lement a nap, és csillagos az ég. A Tolnay Világlapja sztárjai ülnek a Kéhlyben, mondjuk Karády Katalin és Jávor Pál. Esetleg híres csodabogarak választják Óbudát lakhelyül. A Kéhly leghíresebb törzsvendégét, Krúdy Gyulát már tizenhárom éve meggyászolta Márai és Móricz Zsigmond, székét vagy annak hamisítványát ahol evett, ivott és kártyázott, ma is őrzi a Mókus utcai vendéglő.

Hidegkuti Nándorért sokan irigyelték az órás fiát. Az órással gyakran beszélt, külföldi útjai előtt az órás rokonainak néha ajándékokat vitt, és hozott is onnan. Van-e nagyobb öröm, mint híres focistának lenni? Ő volt az órás kisfiának kutyabőre. Kezitcsókolom, Nándi bácsi! Szervusz! És az órás fiának keresztnevét is hozzátette. Hallották a barátok, akiknek keresztneveiről Nándi bácsinak fogalma se volt.

Hidegkuti kutyájának kis faháza volt az udvaron, az apácák melletti falnál. Korcs, fehér, nagyszőrű, lehet, hogy egy kis komondorvér folyt benne. Óbudán csak korcsokat tartottak. Fajkutyák ide nem illettek. Egyszer – már nem lakott az órás fia a Kiscelli utcában – megállította Nándi bácsi, hogy akar-e egy kutyakölyköt. Hosszú szőrű, de fekete, mancsai fehérek, mintha cipőben járna. Az órás családja befogadta a kutyát, aki a Mackó nevet kapta.

Hidegkuti Nándorért (senki és semmi másért) lett az MTK az órás fia kedvenc külföldi csapata. Ha Henni vagy Szusza lakott volna a Kiscelli utca 66-ban, akkor a Fradi vagy az Újpest. És mert e könyvben az élő Hidegkuti Nándorról többet nem beszélünk, elmondjuk, hogy vénkorában az órás fia egy futballmeccsen odament hozzá, bemutatkozott, Nándi bácsi emlékezett rá, de nem érdekelte. Élete egyetlen híres embere cserbenhagyta őt.

A háziúr már nem kérdezte, hogy Mussolini vagy Churchill nyeri-e meg a háborút, a bíró lefújta a meccset. A házmester lánya túl nagy, hogy az órás taknyos kisfiával játsszon.

Mi történt a földszinten lakó írógéptolvajjal? A legenda szerint elhagyta az országot, azt is mondták, hogy Dél-Amerikában telepedett le. A nyilas anyja egyedül élt, ha életnek lehet nevezni az állandó ágyban fekvést. Az órás mamája naponta többször meglátogatta, ápolta, vitt le ételt és gyógyszert.

Órásmesternek lenni 1945 elején jövedelmező munka volt. A felszabadítók nagyon szerették az órát – часы –, mert kis helyen is elfér, kiváló csereeszköz. Könnyű elszedni és felvenni. Értékes, ha majd hazatérnek. A szovjet katona karját – amikor a Reichstagra kitette a szovjet zászlót – két karóra díszítette. Moszkvában aztán levakarták a fényképről az egyik svájci órát, így lett a fotó tökéletes, a világháborús győzelem szimbóluma.

Az órás öccse még a munkaszolgálaton készíttetett cégtáblát oroszul, amit a Kiscelli utca 66 kapujára kitettek. A szerszámokat visszakapták a kalauztól, és az ügyvédtől örökölt lakás konyhája melletti gardróbszerű kis szobában megnyitották a műhelyt. Néha sorban álltak a gangon a tisztek Doxákkal meg Omegákkal. A zsidó katonák kétségbe vonták, hogy az órás zsidó, mert nem tudott jiddisül. Konzervben, lisztben és cukorban hiány nem volt.

Az órás kisfia 1945 januárjában, hazaérkeztekor betöltötte a hetet. Anyja kezét fogva ment a 66-ból a 78–82-be. A kedves tanító néni megmutatta a padját. Félévet veszített, és vénkorára tudja, hogy ezt a félévet sosem fogja behozni. A tanító néni megkérdezte, hogy tud-e néhány betűt? Nem tudott. Akkor énekeljen el valamit. Az egyszer egy királyfit kornyikálta el, senki sem tapsolta meg. Azt mondják, hogy Uruguay himnuszának van ilyen sok versszaka. Egy osztálytársa a szünetben odament hozzá és felvilágosította, hogy még nem hallott senkit ilyen hamisan énekelni. Az órás fia volt a legbutább az osztályban.

Az iskolanap végeztével hazafelé indult. Az udvaron egy fiú, aki fejjel alacsonyabb volt nála, lezsidózta és arcul ütötte. Az egy fejjel magasabb órás fia visszaütött, tízszer is. Orrba, gyomorba. Az egy fejjel alacsonyabb fiú takonyban, vérben, könnyezve állta ki a Góliát, Tarzan ütéseit. A kis töpörtyű szánalmasan heroikus volt, veszteségében is tántoríthatatlan és következetes. A hazafelé menő gyerekek kört alkottak, és kíváncsian nézték, hogyan üti, döngeti az órás fia a kis tökmagot. Csak bámulták, de senki sem avatkozott bele, senki sem próbálta megszakítani ezt az egyenlőtlen verést.

A kis törpe másnap, harmadnap ugyanúgy viselkedett, az órás fia meg ugyanúgy válaszolt. A nézősereg, a takony, a vér és a könnyek megismétlődtek.

Száz méter volt haza, a San Marco utcán át, a grund mellett. Látta a család, hogy kisfiuk izzadságtól nedves, de sosem tudta meg embertelen viselkedését az iskolaudvaron.

Volt egy osztálytársa, akit sohasem látott, de tudta, hogy van. Aztán egy nap a tanító néni megparancsolta, hogy másnap mindenki szépen öltözködjön fel, mert osztálytársuk temetésére mennek. A gátlásos gyerekek, mint az órás fia, vakon követték a tanító néni utasításait, a többiek versenyt futottak a temető széles salaksétányán, olyan volt, akár egy futópálya.

Ekkor találkozott az órás fia először a halállal, pedig csak néhány hete felstószolt hullahegyeket látott a Wesselényi utcában. Az ismeretlen osztálytárs nem volt hulla, hanem halott. A hófehér élettelen kisfiúért könnybe lábadt a szeme, a nemrég még tevékenykedő ismert nagyapja és nagyanyja, a Szerén néni és Gyuri bácsi és a hétéves Éva messzi halála csak beszéd volt, nem értette, és nem volt képzelőtehetsége, hogy átgondolja. Majd nyáron Kiskőrösön úgyis találkoznak.

Az óbudaiak is halandók, de már rég nem temetik el őket a Laktanya utcában, vagyis hazájukban, a Zsigmond tér és a Filatorigát közé. Az órás, a felesége, anyja, nagyfia a Külső Bécsi úti zsidó temetőben fekszenek. A temetők is gettók, még a másvilágon is határok vannak ember és ember között. Nem élt zsidóként itt a földön, de úgy kell meghalnia. Vannak-e zsidó és keresztény fókák?

Egyszer kinyílt az ajtó, és belépett egy kis köpcös fiú. A tanító néni bemutatta, kérdezett valamit, és válaszára az egész osztály hangosan felkacagott. Evvel a fiúval érettségiig együtt járt az órás fia.

A gyerek gonosz lény, utálatos dög. Az osztály legkisebb közös nevezője akar lenni, megegyező frizurával, cipővel, hátitáskával. A kövérkés fiú vasmegyei tájszólásban beszélt, és aki nem beszél úgy, mint a többiek, az alacsonyabbrendű. Néhány év után ráragadt a kiskulák becenév, pedig akkorra már sikerült eltüntetni kellemetlen tájszólását.

1945 tavaszán parasztosan beszélni Óbudán, a Kiscelli utcai iskolában olyan, mint cigánynak, buzinak, moszlimnak, jezsuitának, szabadkőművesnek, ágybavizelőnek vagy négernek lenni. Az órás kisfia hangosabban röhögött, mint a többiek.

A sváb pajtások magyarosítottak: a H. a Bécsi úton, az S. a Zápor utcában. A németeket bekerített legelőbe terelték, mindenkit bundistának mondtak, Hitlernek és nem Goethének voltak honfitársai. Kitelepítették a bundistákat és azokat, akik önkéntesként SS-nek vonultak be, akik visszanémetesítték a nevüket, és akik németnek és nem magyarnak vallották magukat. Két-háromszáz éves óbudai tartózkodás nem volt elég, hogy egyedekként ítélkezzenek felettük. Ki az országból a hazaáruló svábokkal! A svábok batyuval jöttek, batyuval kell menniük is!
Tegnap a „zsidók", ma a „svábok", holnap a „polgárság", aztán a laposfülűek. Most a svábokra volt szabad köpködni.

Egyszer kinyílt az ajtó, és belépett egy sovány kisfiú. A tanító néni bemutatta. Festetich. Keresztnevére az órás fia nem emlékszik, de idehazudja: gróf Tasziló. Csak néhány hetig járt a Kiscellibe. Az iskolával szemben, a Szent Alajosban lakott. Száz éve várbirtokai és ezernyi jobbágya felett uralkodott. Mi lett az órás kisfiának egyetlen kékvérű osztálytársával? Hatvanhét éves valahol, talán valamelyik rokona ausztriai birtokán? A rendszerváltás után ősei uradalmai kezdték érdekelni? Talán Magyarországon maradt, kitelepítették a családot, és a papa éjjeliőr lett? Hátha cs-vel írta a nevét, és nem ch-val?

Egyszer az órás fia megtanulta a kis a betűt. A tanító néni azt a házi feladatot adta neki, hogy a betűket karikázzon be az újságban. Egész délután csak karikázott, és ez lett élete egyik – talán a legnagyobb – sikerélménye.

Az órás fiának agyában keservesen, de gyűltek a betűk, lassacskán mind a százhatvan magyar betűt birtokolta. A legkönnyebb a negyven nyomtatott kisbetű volt. A legnehezebb a nyolcvan írott. Istenem! A Kiscelli utcai iskolapad régmúlt idők tanulóinak metszeteivel, tintásüveggel a padban, sercegő, kicserélhető és állandóan elromló tollheggyel. Ki hitte volna, hogy egyszer zokogni fog a pacni szó hallatán? Önteltségében úgy gondolta, hogy rajta kívül már mindenki elfelejtette a pacnit, és a szó meg a tünemény a golyótollas, számítógépes generációknak titok marad, mint Árpád fejedelem vagy Attila sírja. (Árpád sírja valahol Óbudán van.)

A néhai ügyvéd lakásában laktak, akit senki sem ismert. Nem volt se barátja, se rokona. Az intimebb dolgokat, mint például az elmúlt korszakok kaucsuk kézelőit meg a kaucsuk gallérokat égették el legelőször a kandallóban.

De az ügyvéd könyveit és polcait egy jó angyal adta át az órás fiának üdvözítésére. Az órás fia gyerekkönyveket alig-alig olvasott.

 A felnőttkönyvekért meg kell dolgozni. Ezt a szokását vénkorára is megtartotta. Ha egy könyvet könnyen megért, az nagyon rossz lehet, mert csak az ő színvonalán van. Az ügyvéd úr könyveit a kisfiú úgy olvasta, mint kötelező olvasmányt, hiszen más híján erre kényszerült. Milyen volt egy óbudai jogtudor ízlése a huszadik század első felében? Az órás közel hetvenéves fia nem tapsol az ügyvéd allűrjeinek, de vádaskodásra sincs oka.

Lin Yu Tang, Hová lettél drága völgyünk, Csőcselék fegyverben, Zilahy és Mereskovszkij. Mit adott az óbudai magyar kispolgár az órás fiának? Nem haragszik az öregúrra, mert a könyvek mégiscsak egy másik világba vezették be, amikor a Távol Moszkvátólt vagy az Ifjú gárdát tukmálták rá.

Zichy utca

Az utca a magyar időkben kapta a nevét, pedig főleg a katolikusoknak és a zsidóknak lett volna igazán okuk – még a sváb időkben – támogató uraik nevét megörökíteni. A Zichy még jóakarattal se utca. Óbudán tulajdonképpen csak sikátorok voltak, a kivételt – nem pesti vagy budai szemmel – a Lajos és a Pacsirtamező képezte. A modern idők Bécsi útja ebben az összefüggésben nem Óbuda. Az órás fiának tetszik ez a nagy „z" a Zichy elején, mert Zsidó utca volt, az utcában volt a hitközség, nagy udvarral és nagy gyűlésteremmel. Ebbe a házba járt az órás nagyfia elemibe és kisfia – regényünk hőse – hittanra. De ne higgye a kedves olvasó, hogy Óbudának zsidó negyedei lettek volna, Óbudán gettó nem volt, zsidók mindenhol laktak, és sehol a világon nem bírtak annyi joggal, mint a régi Ofenben (héber nevén Ofen Jásán vagy Oven Jósén, jiddisül Alt Ovn). Volt máshol is zsidó önrendelkezési jog és Juden Richter, judex judaeorum? Szabadság volt Óbudán: nem a keresztény hatalmasságok, hanem saját uraik sanyargatták a zsidó népet.

A hittanórák a felszabadulás után kezdődtek el. A Kórház utcai özvegy festékesnő kisfiát nem íratta be. Menj oda, mondta fiának az órás felesége, és mondd meg, hogy a jövő héten kezdődik a zsidó oktatás. A kisfiú átsétált, „ke-zitcsókolom, a mama azt üzeni, hogy jövő héten kezdődik a hittan". A festé-kesnő ráordított: „Az én fiam hittanra sose fog járni. Mondd meg ezt az anyádnak." Hatvan év távlatából – Stockholmban – a ki nem mondott jelzőket is hallja az órás fia. Hülye. Kurva. Anyádnak. A kisgyerekek kényesek, fogékonyak, hallják a beszéd mögötti beszédet, különösen, ha az anyjukról van szó.

A hittanórán imákat tanultak, meg a héber betűket, jobbról balra. Bibliai történeteket, zsidó módra, vagyis csak az Ótestamentumot. A hittantanár fiatal rabbi volt, az órás fia utálta, de ma már nem tudná megmondani, miért. Visszatekintve rehabilitálja, mert biztosan kedves és jó ember volt. A hittanóra után jöttek a cionisták, énekekre tanítottak. Megyünk az őshazába, Palesztinába, ez a mi bús szívünknek egyetlen vágya. Egy kövérkés lány énekelt és táncolt. Az órás fiát megbolygatta himbálódzó teste és melleinek lüktetése. Nap mint nap várta a cionisták fellépését.

A Zichy utca torkolatánál, a Lajos utcában van a templom. A rabbi, fehér szakállával olyan jámbornak és okosnak látszott, mint Salamon király vagy Ábrahám. A zsidó ünnepeken nem kellett iskolába járni. Osztálytársai akkor biztos szerettek volna zsidónak lenni. Jóm kipurkor, a hosszú böjt napján meg zsíros kenyérrel segítették ki éhező pajtásukat, mialatt az istenfélők birsalma-szagolással próbálták mérsékelni szenvedésüket. Egyszer még a szokottnál is zsúfoltabb volt a templom. Keresztény papok látogatták meg a zsidó Úr házát. Mindegyik beszédet tartott az elmúlt idők szenvedéseiről. Ezt már Stockholmban érzi az órás fia: Négy évvel előtte kellett volna beszélniük, mint Márton Áron tette Kolozsvárott. Vagy ahogy a Szaléziak mentettek a Kiscelli utcában. Védelmükre azt mondhatja, hogy az órás fia is csak a bűnt kerülte, de még soha semmi jót nem tett.

Óbudán csak neofita zsidók voltak. A hitközségből elűzött fundamentalista a holokausztot (akkor még ismeretlen szó) Isten büntetésének hiszi kiválasztott népe gyarlósága miatt. Noé meg a bárkája, csak modernebb öltözetben. A jelenkori Isten nem olyan tökéletes, mint a Bibliáé, több mint egy házaspár maradt meg.

Az óbudai zsidók ódivatúan imádkoznak, a kántor meg ugyanabban a hangnemben énekel, mint elődje, amikor II. Lajos és Mária királynő a budai várból mulatni mentek Óbudán keresztül Visegrádra. Az istentisztelet szabályait ma is betartják, de otthon disznósajtot meg sonkát esznek. Kicsit unják már istenüket. A tizenéves zsidó nem előre, a Tóra és a Teremtő, hanem hátra, a szép csajok felé tekintget. A legtöbben a rendezvény végét várják, a pletykákat a templom előtt. De a legdrámaibb esetek a Zichy utcai gyűlésteremben, az esti rendezvényeken történnek. Egyre kevesebben beszélnek a halottak tömegeiről, mert ha valakit elgázolt a villamos, az még felfogható, de tíz-tizenöt rokon haláláról egy és ugyanazon a héten értesülni ködös. Kanyaró, bárányhimlő, szamárköhögés az anyák között a beszédtéma. Kisgyerekek (az órás fia meg a Jancsi) bibliai történetet játszanak a színpadon, mindenki a végét várja, de tapsolnak, mintha értékelnék.

Egy színész megy fel a pódiumra, és elszavalja A bélyeges sereget. Sereg? Mit tudott Ady Endre az óbudai hitközségről?

Veszekednek és hajbakapnak, de azért már nem ütlegelik egymást, mint valaha a neofiták és az ortodoxok a templom előtt.

Az egyik: Csak innen el! Mindegy, hová!

A másik: Micsoda zsidók vagytok, zsidó hazát kell építenetek!

A harmadik: Micsoda egoista népek vagytok, ne zsidók, emberek legyetek! Fel kell építeni az igazságos társadalmat a szegény embereknek, akár zsidó, akár nem.

A negyedik: Drága a zsír, ebből a nyugdíjból nem lehet megélni!

Ilyesféle volt az óbudai hitközség halotti tora.

Kiskorona utca

A Kiskorona utcának a neve megváltozott az új rendszerben, de az órás fia nem tartja az újat rosszabbnak, mint a régit. Fényes Adolfnak keresztelték, és részben úgy hívják ma is. Miért egy eldugott város utcáját – a Goldberger gyárnál – nevezik el egy nagy festőművészről? Persze, egy isten háta mögötti utca a béka segge alatt nem érdemelheti ki a Néphadsereg vagy a Lenin nevet.

A Kiskorona utcai általános iskola az 1940-es évek végén nagyon messze volt hazulról. Az órás fiának a térről és az időről való képe az évek folyamán radikálisan megváltozott. Vénkorára rövid lábait hosszú és bicegő lábak helyettesítik, de sántikálása dacára észreveszi, hogy iskolája nevetségesen közel volt. Maga előtt látja az akkori órás fiát, aktuális koponyával, iskolatáskájával, rövidnadrágban, hosszú harisnyával ballag a Knur Pálné utca felé. (A háború után néhány évig hívták így a Pacsirtamező utcát, de az órás családjában a név megmaradt. A nagymamának biztos tetszett a magyartalan mássalhangzó-torlódás a szó elején.) Az órás fia minden nap elment gyermekkora legfontosabb, a Selmeci utca sarkán lévő keresztény templom előtt, Isten a mi erősségünk – ez állt a homlokzaton. Óbuda egyetlen evangélikus temploma akkor nagyobb volt, mint a Szent Péter-bazilika, aztán évről évre zsugorodott. A Knur Pálné utca és a Tímár utca sarkánál volt a lányiskola a rendőrséggel szemben, ott fordult be az órás fia a Duna felé, és megérkezett új iskolája kapujához.

A Kiskorona utcai idők elején cserkészkedett, tulajdonképpen farkaskölyök volt az Oktogon melletti zsidó cserkészcsapatban, ahova azért száműzték, mert az óbudai cserkészparancsnoknak nem tetszett, hogy az órás fia a Miatyánknál hallgatott. Aztán a cserkészeket betiltották és a zöld nyakkendőt piros helyettesítette.

Sok mást is betiltottak. Megszűnt a hittan is. Addig a hitoktatást úgy szervezte meg az iskola, hogy a párhuzamos osztályba kizárólag katolikusok jártak, és az órás fiáéba más vallásúak is, ahol a diákok szétszéledtek saját vallásuk hittanórájára. A gyerekek talán háromnegyed része volt katolikus. A maradékhoz tartozók között három volt zsidó. A félárva és szegény Bandi, aki a Tímár utcában a Duna felé lakott, az iskola közvetlen közelében. Jancsi meg a Knur Pálné utcában, akinek a nagyanyját az órás fia félte. Zongorájuk is volt, és Jancsi olyan szépen játszotta a Török indulót. Milyen vallásúak voltak a többiek? Ezek már stockholmi gondolatok. Ahol református és evangélikus templom van, hívőknek is kell lenniük. Iacobescu és egyik másik délszláv pajtás görög katolikus vagy görögkeleti lehetett.

A zsidó Isten haldoklott, a katolikus virágzott, mert a tiltott gyümölcs zamatosabb, mint a kötelező. A bíró és a tanács pontosabban ügyeljenek arra, hogy vasár- és ünnepnapokon mindenek és mindenki ott legyen a szokásos istentiszteleten, legyen megtiltva olyankor munkát végezni, hogy így Isten parancsolatai is megtartassanak, és hogy a mindenható Isten mindeneket és mindenkit megáldhasson. Amit mindenkinek szívből is kívánok. Ez történt Óbudán, január 1-én. Az ezerhétszáznegyvenhatodik évben. (gróf Zichy Miklós)

Az új rendszernek nemcsak a hittannal volt baja, hanem a nyelvekkel is.

Otthon a gyerekek jó része – talán a többsége – hallotta, sőt gyakran beszélte is a svábot, tótot, bulgárt, szerbet, Iacobescu a Knur Pálné utcában a románt. Óbuda mégis álmosítóan egynyelvű volt, az otthoni nyelv nem volt beszédtéma, talán szégyellni is kellett.

A német és angol nyelv között kellett választani az iskolában. A legtöbb gyerek németre jelentkezett. Ezt a hely szelleme diktálta. Mivel azonban a német lakosság a magyart számban messze felülmúlja, háromszor annyi németet, mint magyart kell az említett tanácsba bevonni…

Az angol abban az időben egzotikus nyelv volt. Nagyon kevesen akarták tanulni, de az órás fia azt választotta. Ezt a döntést az idők diktálták. Az órás anyjával németül beszélt, ez volt tulajdonképpen az órás fiának nagyanyanyelve. (De a legtöbb zsidó ekkor már elfelejtette a jiddist és a németet, mert behálózták őket a magyar zsidók. II. József után évtizedekig iskolai szabályzatot, betűismeretet, szótagolást, folyékony német nyelvű olvasást, a német helyesírás elemi szabályait, német szépírást és elemi számtant tanítottak.)

Aztán a kapitalista nyelveket betiltották, az angoltanár kevés tanítványát titokban az óráséknál kényszerült tanítani.
Bevezették az oroszt, a botcsinálta tanár egy leckével a diák előtt járt. Az órás fiának kedve is lett volna talán ezt a nyelvet szorgalmasan tanulni, de alkalmazkodnia kellett pajtásainak nézetéhez, hogy ez a gyarmatosítók nyelve. A reformkorban ezt mondták a németről. Miért olyan kegyetlenül buták az elnyomottak? (Aztán Svédországban megismerte és megszerette az orosz kultúrát meg nyelvet.)

Piros nyakkendők, Rákosi pajtás, sződd a selymet, elvtárs, mást mondtak otthon, mint az iskolában. A zsidó kétszeresen szenvedett a keserves panaszok hallatán, hogy elvesztettük a háborút. (A háború alatt ugyanis azt remélte a család, hogy elveszítjük.)
Az írásbeli dolgozatokat – akármiről szóltak – úgy kellett befejezni, hogy éljen a Szovjetunió és nagy vezére, Sztálin elvtárs. Máskor meg hozzá kellett tenni, hogy a legjobb magyar tanítványa, Rákosi elvtárs/pajtás. (Az se volt könnyű, hogy volt, aki felhívta az órás fiának figyelmét, hogy Rákosi és ő hittársak.)

Az órás fia ritkán jár a Kiskorona utca felé. Talán ezt a tudathasadásos idejét felejteni akarja, mintha valami bűnt rejtegetne.

Selmeci utca

Az ékszereket hármashatárhegyi jó barátok rejtették.
Egy családi ház a Selmeci utcában, a 30-as számú, leégett a háborúban, kertjét hamu fedte. A telek alatt meg római kovácsműhely rejtőzködött. Kertészkedéskor egyszer régi idők ezüstpénzére is leltek. Itt épült fel az órás fiának utolsó óbudai otthona, a háromszobás, kertes ház. Pajtásai között csak az órásék laktak családi házban. Terasszal a gyümölcsfák, a bokrok felé. Istenem! Az akkor ültetett diófa! Kutyája is csak neki volt. Az imádott, előítéletektől mentes Mackó, a fekete szőrű, fehér mancsú korcs, akinek csak a párzás és a gyomor járt egyszerű fejében. Gyakran megszökött szeretkezésre, néha a sintér volt a gyorsabb, és az órás felesége mehetett kiváltani.

A Selmeci utcai ház két-háromszáz méterre volt a Kiscelli utcai bérháztól. Az órás fia mégis egy új világba költözött, mert a két utca nem hasonlított egymásra. A Selmeci utca nem a régi Óbudánál kezdődik, hanem teljességében a magyar időkben építették a Pacsirtamező utca és a Bécsi út közé. A sváb időkben tehenek legeltek és gyümölcsösök virágoztak. A páros oldalon kizárólag családi házak álltak, a páratlanon bérházak is.

A Selmeci utca legfenségesebb épületével indul, az evangélikus templommal a Pacsirtamező utca sarkánál. Az órás kisfiával nem értették meg a különbséget a keresztény és keresztyén között, ezért a Jézus-hívőket egy nagy családnak hitte. Lassacskán nem kis örömére azt is felérte ésszel, hogy a keresztények szintén gyarlók.
Százszor meg ezerszer ment el az órás fia az evangélikus templom mellett. Képzeletében most is hosszan áll előtte, már csak azért is, mert az órás fia az utóbbi fél évszázadban szinte csak Luther-hitűekkel érintkezik. A templom hivatalos címe Dévai Bíró Mátyás tér, amely azért furcsa, mert csak jóakarattal lehet ott teret látni. Igazából a Selmeci utcának szerves része. Felesége, gyerekei, unokái evangélikusok. Tulajdonképpen az órás fia is. Itt nem hitről, hanem kultúráról van szó. Svédországban Luther az úr, a többi vallás kicsit gyanús. Különösen az óbudaiaké meg a törököké. A pápista és a mohamedán. Svédország nem Óbuda, ott más dolgok a furcsák.

Az órás fia a templomot mindennap látta. 1935-ben nagyon elkésve épült, pedig mutatóban már legalább száz éve éltek Óbudán evangélikusok, talán szlovákok és magyarok a közeli falvakból és a Felvidékről.

Ide kívánkozik, hogy a Kiskorona utcánál, az Árpád-híd meg a Posta között van még egy protestáns templom, amelyet katolikusnak hitt az órás fia, mert Óbudán a keresztény szó katolikust jelent. (Debrecen, Patak messze estenek, Nagyenyedről nem is beszélve.) Stockholmban adták tudtára, hogy az református. Svédországban tudta meg azt is, hogy utcacíme is az, Kálvin köz 4.

 
A török időkben a kálvinista volt az uralkodó vallás. Óbuda csak a török kiűzése után lett katolikus. A török és keresztény világ határán feküdt Óbuda, amelyet főleg magyar vallásúak lakták. A céhmesterek és prédikátorok nevei szép hangzásúak voltak, mint Gubrányi Györgyé, hogy hangulatot keltsünk.

Amikor a Zichyeké lett Óbuda, a református templomot odaajándékozták a katolikusoknak. A leggonoszabb Zichy, a Péter, nemcsak a sváb bevándorlóknak volt pártfogó ura, de behívatta a zsidókat is, akik hálával fogadták támogatását. Ez a Péter növelte jobbágyainak robotkötelezettségét, vesztegette a bécsi urakat. A rabbiknak és írástudóknak pedig nagyobb bajuk volt, minthogy ellenőrizzék jótevőjük szeplőtlenségét. Hogy betartja-e a tíz parancsolatot.

Ezt az eretnek kicsapongást fejezzük be avval, hogy a XVIII. században állt azért egy kálvinista kis imaház, de a mai templom csak a türelmi rendelet után épült fel. (Isten áldja meg a királyt!)
Sétáljunk vissza a Selmecibe. A templomon kívül Óbudának még egy büszkesége található meg az utcában. Óbuda három mozijának egyike, az Óbuda. A vágyálmok, a képzelődés és az illúziók világa az órás fiának körülményes két óbudai évtizedét enyhítette. A hollywoodi előkelő villák mások, mint a Selmeci utcai családi ház, a Broadway még a Bécsi útnál is ragyogóbb, a táncosok az óbudai lányoknál is szebbeknek és kihívóbbaknak tűntek. És ami a legfontosabb, mindig az igazság győz. (Az első filmet Pesten látta. Az Ózt Judy Garlanddal.)

Óbudának három mozija volt, az Óbuda volt a legszebb, a Florián (a Felszabadulás) volt a bemutatómozi, itt nagyjából ugyanazokat a filmeket játszották, mint a Duna másik oldalán lévő igazi mozik. A harmadik, az Újlaki, az Amphiteátrum és a Kolosy téri piac között egy reménytelenül rozoga háznak reménytelenül rozoga mozija. Fehér tökmagszőnyeg takarta a fekete padlót, hátul csókolózó párok, hótziher onanizáló fiúk, filmet zavaró vagányok, csendet és rendes viselkedést követelő felnőttek, akiknek talán a mozi volt az egyetlen menedékhelye.

Egyszer az órás fia pajtásaival meg akart nézni egy filmet, amelyet csak tizenhat éven fellüliek látogathattak. Pajtásait beengedték, csak őt nem. Látszott rajta a bűntudat, ő volt a kábítószercsempész a vámvizsgálatnál. Egyedül ballagott hazafelé. A hangos káröröm itt Stockholmban, több mint egy félévszázad és 3000 kilométer távolságból, még mindig hallható.

Mickey Rooney, Stan és Pan, Tarzan. Vénkorára csatornát változtat az órás fia, amin gyemekkora kedvenceit játsszák. Az elvtársak már akkor elvették a fiatalok reményeit és álmait, és betiltották a kapitalista filmeket. Igazán ártalmas kalandokat nem is láthatott az órás fia, mert amikor elérte a korhatárt, már csak szocreál filmeket játszottak. Egyszer valaki behozott a Kiskorona utcai osztályba egy régi Tolnai Világlapját, Greta Garbóval a címlapon. Az órás fia gyönyörűséges jövendőbeli honfitársának képe körbejárt.

Az utolsó kapitalista film az Óbudában A hét tenger ördöge volt tizenhat éven felülieknek. The Last Picture Show. A családi ház ablakpárkányára dőlve mustrálta az órás fia a hosszú sort a mozitól a Zápor utcáig. Gyászoltak, akiknek jegy nem jutott. Siratták a füstbe ment mozijegyet, mint zsellérek az égő kalászt.
A Selmeci utca rövidebb, mint a Kiscelli, jobban ismerték egymást az emberek, ki lehetett hajolni a családi ház ablakán, és elbeszélgetni a járdán álló ismerőssel.
(A Kiscelli utca 66 zártabb világ volt, két emelet magas felhőkarcoló. Csak a szomszédok ismerték egymást. A tájképet a ház udvara meg a rossz lányok és az apácák szolgáltatták. Az utca felé néző ablakból az emberek felismerhetetlenek, hangyák.)

A forró óbudai nyarakon a Selmeci utca bement az órásék nagyszobájába is. Az ablakok ugyanis nyitva voltak, a járdán sétálók a ház előtt gyakran megtorpantak, minden szavukat hallhatták az órásék, mintha a családi asztalnál mellettük ültek volna. A hazafelé tántorgók is gyakran megálltak a ház előtt, és hangversenyeztek. NÓTÁS KEDVŰ VOLT AZ APÁM…

A Selmeci utca mindegyik sarkán volt üzlet, kicsinykék, egyszerre csak két-három ember fért be. Csemegés, később KÖZÉRT a Beszterce utca sarkán, Bükk, a hentes a Zápor utcánál (a Bükk-gyerekek bokszoltak, amit az órás felesége húsvásárlás közben hangosan elítélt. Vita is kerekedett ebből, de a vevőnek mindig igaza van), a tejes a San Marcónál, Pöhm, a cukrász a Bécsi útnál. A páratlan oldalon, a Zápor utca sarkán pincehelyiségben gyűjtötte a MÉH a hulladékvasat és -papírt, a Bécsi úthoz közel vette az órás a kokszot hideg téli estékre. Üzletek jöttek, üzletek mentek, államosítottak, változtattak. Az órás fia – mert feje nem káptalan –, ötven év távlatából nem tudja életre hívni gyermekkora boltjait, amelyek tulajdonképpen csak Stockholmban fontosak.

A Selmeci utcát tisztességes, dolgos emberek lakták. Hoffmann néni naponta járt templomba, hitt a csodákban. Ügyvéd fiával lakott együtt, az órásékkal ikertelefonjuk volt. Amikor ők beszéltek, süket volt az órás telefonja. Amikor az órásék beszéltek, nekik kellett türelmesen várni. A mozival szemben egypetés százéves ikerpár tanulmányozta az utca népét. Összecserélhető arcaikkal nézték a moziba menőket, a házuk előtt sétálókat. Janus arcú sziámi csendélet, az ablaktok a ráma. Ha az ő tapasztalatukat tudná az órás fia! Gordon néni özvegyasszony, angol és német óvodája volt az órásék mellett. Nagymamát és az órást nagyon szerette, mert felnémet nyelven tárgyaltak vele. Fia, Norbert egynapos házasság után elvált. Norbert minden filmet megnézett, naponta járt a Duna másik oldalára. Gordon néni élete végén visszatért anyanyelvéhez, és mindenkivel németül beszélt, ha értették, ha nem. Gáti néni is misejáró volt, az órás fia Gyuszi fiával gyakran focizott az utcán. Gáti úr mindennap ebédidő tájban érkezett motorbiciklivel, a srácok megvizsgálták a gépet, amíg Gáti a feleségénél evett.

Gelléri Andor Endre özvegye néha bejött a Selmeci utca 30-ba kis pletykákra, ő a San Marco utcában, a Selmeci utca sarkához közel lakott.

Az órás házával szemben – a 25-ben – volt Halász Gábor lakása:
Jött már a tizenkilencedik század és a méltóságos Buda, szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta. A történelmi események elkerülték, és a nagyvárosi láz is nyomtalanul suhant el felette. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét; az óbudai földszintes házak közé nem került többé műemlék. Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak, és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a millénniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának. Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe. Az írók közül Krúdy Gyula szerette, legérdekesebb lakója megelevenedett Krúdy-regényhős, a kiscelli kastély titokzatos ura.