Ad notam: Petőfi: István öcsémhez

Hát hogy vagytok a múltban, Pistukám?

A te korod nekem is hazám!

Nem tudtam, milyen lesz, ha eljön ez:

öregszel, s visszanézni kötelez.

Meglátom a hetvenes éveket,

hiába voltam akkor még gyerek.

A beszélgetések hangulatát,

mitől akkor kitágult a világ.

Apámat és a csoporttársait,

hallom a vitatkozás hangjait.

Tíz embernek együtt tanulnia,

gépelemek vagy filozófia

a tárgy, így is, úgy is nagyon nehéz.

Az egyetemen jól ment dolgotok?

Ja persze, én csak iskolás vagyok!

A nagy tanulást kintről figyelem

egy cigarettafüstös éjjelen.

És hiába, hogy másnap vizsga lesz,

a felkészültség rémült semleges,

szakállas Attilák, kopasz Ferik,

a tudást véleménynek képzelik,

tényekről nem mindig meggyőzhetők,

az esti egyetem rémei ők.

Kávéval látja el szegény anyám

a vitatkozókat, minden szobánk

megtelik félig kész tudással, és

neki nem jut semmi elismerés.

A jószándéka áldozata lett,

akkor ismertem meg az életet.

Nem tudom, mért volt fontos pár pipás

mérnökjelölt, és ettől a világ

mért nekem nyílt meg, miért nem nekik,

kik azt hitték, hogy őket képezik,

a hippikor paródiáiban

hogyan is ismertem meg önmagam?

Mi édes-örömet figyeltem ott,

a korból jött átlag-válogatott

mivé állt össze a szemem előtt,

apám nem mesélt, nem is kértem őt,

hogy mi is az egyetem lényege,

saját sulimban megküzdtem vele,

úgy látom, ez volt apám élete.

Ó, Pistukám, néha hallgasd meg őt!

Mert megérteni nem lesz sok időd,

neveld szüleid, ameddig tudod,

fogadd el tiédnek a korszakot.

Most még fölösleges megértened,

a kuszaságból lesz az ismeret –

ilyen volt egy télvégi est Budán.

Találkozunk még párszor, Pistukám!