[Látó, 2016. november]
Ide vágyom néha, bekucorodni egy odúba, falevéllel takarózni, hinni fanövekvést, várni a Jóistent, hátha erre is ellátogat. Elaludni az ágbogak közt, miközben fölöttem álmot sző, hímez a pók. Lábujjhegyen járnak itt a nappalok, a hold ércesen kondul a sötétben. A csermely álomba meséli a fákat és a mogorva ködöt. Szendereg mohos, gyepes magányosságban az öreg Csönd is, és csak néha rázkódik össze zuzmós álmában, mikor a rontó-emberre gondol. Ilyenkor egészen beleburkolózik köd-köpönyegébe, és hangtalanná dermed. Csak a kis csigák nyújtogatják csápjaik szakállában, tölgyfalapi után kandikálva.
Így bújok meg én is a Csönd közelében, zimankós magányban, hátha elmormogja félálomban, hogy miképpen is van ez a dolog a pillangókkal. Hogyan váltak jóságteremtménnyé? Miként mesélik el a Jóistennek – amikor néha nagyon szomorú –, ha valaki a földön vigyázni tanul, és szeretni igyekszik. A lepkékért vigyázom én is lépteim. És azóta nem nő csalán a nyomomban, nem kacskaringanak indák és gyomok talpam alatt. Mert ha elindulok a sziklacsapáson, az erdő megszólal. És mikor ködszaggató, sötétlőn morajló Nagy Szörnyűséges Fekete Semmik között járok, félelembe veszetten, a fák körülvesznek, elém hajlanak. Elűzik a szélből a neszező feketeséget.
Féltenek attól, hogy rontó-emberré nevelődöm odakint. Hogy egy reggel egy hatalmas, fekete, hatlábú szarvasállat, egy Bulámbuk lesz belőlem, követ görgető, erdőt megsebző. És akkor többé már nem térhetek vissza az Angyalok Tisztására. Nem oltalmazhatnak többé a fák, nem taníthatnak meg látni, hallani, érezni. És az erdő néma marad előttem. Ezért velem együtt félnek a Nagy Szörnyűséges Fekete Semmiktől, és betakarnak levélhullással. Egészen körülágaznak.
A kék ruhás, csöpp Visszhang pedig elhozza a mohaillatú vízdalokat, sziklagördülést és fényszavakat. Ott toporog a virágzásban, az áthasíthatatlan virágporrengetegben, lombrezgésben, és hívja, csalja a látó-embert. Elszólít engem is a bóbis Csönd álma mellől. Elhozza a hangot, és megkondulnak a harangvirágok.
Visszhang ilyenkor kék ruhában, szendergőn néz, és végül puhán oszlik, töredezik a homályban. Vissza-visszatekint, miközben ruhájának fodrát elkapdossa a szellőjárás, és elviszi innen a távolban ködlő erdők felé.
És az öreg Csend ekkor a tisztásra telepedne. Rátelepedne lelkünkre.
Milyen szép, mondanád, mert látó-ember volnál, és nyomodban nem találnék tövist és gyomot. És te nem laknál cementfalak között, hanem vízmosta kövek alatt őriznéd a manók titkát. És ha egyszer a gyűjtő-emberek elvinnének messze, és nem oldhatnád a rontó-emberek törhetetlen láncait, az erdő hívására mégis visszajönnél. A sárgarigó feloldozna a maradás alól. Elindulnál keletnek, talán megkeresni a tavaszt. Fák árnyék-rejtekébe, boholy-felhők esőjébe, gally-reccsenő ösvényekre. És én veled mennék. Csendesen járnál, nem vágynál a kék hegyek közé, ahol tiszta és hideg a dérlepel. Te tudnád, hogy az a kékség is veszedelmes, hogy téli a mélykék, és ott sem örök a fényesség. Nem örök a virág, a rét, az erdő. A Jóság sem. És ezért maradnál a Csönd legkisebb leányának meséit hallgatni. Vigyázni szeretnél. A tojásdad levelekre, a rekettyés madárrezzenéseire, a szedres felhőkre, az őzorrok remegésére. Látó-ember maradni, újra megszületni az odvas sötétben. Látni szeretnél, látni szeretnék. Éjjeli pávaszemek kékes szárnypislogásában. És megrepedni. Együtt a kővel, együtt a kiszáradt földdel, sziklasötéttel, terebélyesedő fának kérgével.
Meghasadni. Odúmagányba kucorodni, és ahogy a világteremtéskor az angyalok, lelakatolt emberi szíveken kocogni, hátha bebocsátást adnak. Reggelente megőrizni a ködöt a réteken, harmatot tenyérbe gyűjteni. Tündérek és manók körében lesni a Jóistent, hátha ott vigyáz a pamatos fehér felhők között, és kék pipából égfodrot gomolyít.
Azóta járom én is a berket, az ágnyúlásban felfelé nézdelek pipaszárat keresve és füstfelhő-eregetést. Látni szeretnék, és remélni, hogy néha ránk is gondol az Isten, és alámosolyog.
