[Látó, 2008. július]
A macska egy antik rézdobozból ugrott elő, sunyin és kandúrosan, hiszen kandúr volt, mit tehetett volna.
Valószínűleg a dobozra való tekintettel, egy igen ósdin festő, megviselt egeret cipelt hanyagul a szájában. A tornácon ülő emberek ügyet nem vetettek a kandúr jelenlétére, a fogás sem érdekelte őket, pedig hogyha jobban odafigyeltek volna, láthatták volna azt is, hogy nem egeret cepel a macska, hanem egy megszáradt nemesi levelet. A kandúr természetesen felelőssége teljes tudatában volt. A nemesi oklevél kutyabőrre íródott, a kandúr pedig évszázados gyűlöletét igyekezett holmi perverz cselekedetek révén kitölteni az ebül ugatói nemen.
Aki arra gondolna, hogy csak a kutyák sorsán kacagott gúnyosan kondor-bajszú barátunk, az bizony téved. A kandúr filozófiája ennél jóval kiterjedtebb és vaskosabb volt. Az embereken is igen jókat bírt derülni, és egészen pontosan tudta azt, hogy mely részeit kell összerágicsálja annak a bizonyos oklevélnek ahhoz, hogy az aztán teljesen hasznavehetetlen, eladhatatlan, értékesíthetetlen legyen.
Az emberek máskülönben pontosan a doboz tartalmát próbálták elkártyázni, egy eléggé gyanúsan festő alakkal, aki azt állította, hogy ő gróf Olánics, a valamikori Olaf, janicsárból lett ruméliai beglerbég egyenes ágú leszármazottja. Kereszténységét állítólag a sztambuli Fanar negyedből származó ortodox bolgár nagyanyjától örökölte. Az apja volt az utolsó előtti Olánics gróf, ő meg az utolsó, de mint látják, igen szorult helyzetbe került a politikai rendszerek gyakori váltakozása miatt, amúgy ötvenévesnek mutatta be magát, de szemmel láthatólag sokkal többet harminc tavasznál nem látott. Hányatott sorsára, és sokat tapasztalt, utazói mivoltára amúgy csak fehér haja utalt, de az alatta megbújó gyermekien csintalan arca arról is meggyőzte a ránézőt: nem rossz ember, csak túlságosan csendes, és talán fondorlatos, csavaros eszű, de nem alattomos.
Az emberek, szám szerint hárman, egy disznókereskedő, egy báli zenész és egy kertész vízért tért be az Olánics-portára, amely álmosan nyújtózkodott egy dobrudzsai faluban. Kertjében poros almafák és a melegtől megereszkedett diófák áhítoztak a kútban hűsülő sörök után, amelyeket az Olánics gróf élettársa, egy nyúlánk, almamellű keveréklány hordott buzgón befele, vidám csókokat cuppantva a gróf pocakjára, aki ilyenkor el-elkapta asszonya combját, s vígan beleharapott a mellébe, kártyás partnerei igen nagy irigységére. A disznókereskedő pajzánul meg is érdeklődte újdonsült barátjától, hogy vajon a dobozzal az asszony is jönne-e, amennyiben a parti sikeresen dől el számukra. Olánics szeme összeszűkült, de keze az asztalon maradt, s nem szorult gyilkos ökölbe, fejsze után sem nyúlt.
– Hát, azt hiszem, ő inkább velem marad. De ha valamelyikötök megtetszik neki, akkor biztos veletek megy – mondta cinkos mosollyal a szeme sarkában, és a lány után nézett, aki éppen újabb söröket halászott egy lepkefogó hálóval a kútból.
Amúgy a kút is legalább olyan furcsa volt, mint az Olánicsok, ha nevezhetjük így a grófot és a babáját. Alacsony volt, durva, valamely északi vidékről származó sziklakőből rakták, négyszögletes, igen széles szájat tátott a világra, nem tűnt túl mélynek, vize mégis jegesen-metszőn hideg volt, és a beledobott fémpénz sehol sem pendült meg. A báli zenész igyekezett holmi hangot kicsikarni ugyanis a kútból, lejárt pénzérméket dobálva bele, amelyek sűrűn potyogtak elő harmonikája ráncaiból. Aztán amikor az ötödik picula bedobása után sem hallott semmiféle hangot, megrémült, kikerekedett szemmel bámulva az Olánics asszonyára, aki egy lovat fésült szerelmesen az egyik diófa alatt.
– A víz egy barlangrendszerből jön, itt van az egész a porta alatt, a vége meg annál a sziklánál ott a kert végében, ne féljen, csak néha fogok ki kígyókat a Yehudi sörei mellé – kacagta az Olánics asszonya vígan hadonászva a zenész orra előtt a lóvakaró fésűvel.
Yehudi. Szóval így hívják a grófot, tűnődött a zenész, és táguló orrcimpákkal szívta be a diófa alól terjengő illatokat, női emanációkat, melyek aromásan összekeverednek a tisztára sikált kanca csípős szagával. No meg a jázmin és dohányvirág észbontó, fülledt erotikát árasztó kavargásával.
A tornácon a gróf, a jó ég tudja, hányadszorra osztott, bár már eléggé világos volt, hogy inkább unalmában kezdett kártyázni a betévedt utasokkal, nem pedig szorult helyzete miatt, a dobozt meg ki tudja, honnan szerezhette. Inkább valami régi, talán kicsit nyomasztó emléktől akart megszabadulni ezen az eredeti módon. Az asztalra közben már gyöngyöző, hosszúnyakú borosüvegek kerültek, főtt kukorica és tepertős pogácsák, a Yehudi Olánics asszonya fáradhatatlanul rótta a lova, az ura meg az alamuszin leselkedő kút közötti utat. Keleties jellegű ruhája is derűsen lobogott rajta, kacérul megmutatva néhány részt a testéből, barnás combjából, melléből és inas bokájából, az emberek szomjasan falták a szemükkel, és mellé kortyolták a vérszínű és enyhén vérszagú bort. Yehudi, ha nevezhetjük így a grófot, otthonosan babrálta a lány fürtjeit, az ujja köré csavarva néhányat, majd elé tartotta a lapjait, s ezen cinkosan összenevettek.
–Már megint nálam mind a négy ász – mondta Yehudi Olánics –, maguk igazán furcsán szerencsétlenek, a kártyában legalábbis, de ne féljenek, azt a dobozt úgyis maguknak adom, egyenek, igyanak, aztán majd estefelé elmegyünk fürdeni.
Azok hárman meg összenéztek, kutatva kutatták egymás arcát, gyanakodva, hogy nem látnak egymáson semmi idegességet, nem tudták mire vélni ezt a hirtelen rájuk telepedett ólmos nyugalmat, megbékéltséget.
Valamikor, tán úgy három-négy nappal ezelőtt azért indultak el Ismailból, hogy munkát és pénzt keressenek valahol, feszültek voltak, útközben többször összevesztek, a disznókereskedő nekiszegezte kajla kését a zenész torkának egy brailai halásztanyán egy olajos szemű cigánylány miatt. A kertész közben szőlőt permetezett napszámért néhány kilométerrel odébb, fáradtan és porosan rogyott le szállásukul szolgáló szalmabálára éjszaka. Kuncogva tapasztalta, hogy míg a másik kettő a verekedésben megfáradtan iszik néhány gethes és trágyától bűzölgő tehén társaságában, őt forrón s lucskosan várta ez az enyhén halszagú cigánylány, az ő fülébe sugdos ismeretlen nyelven érthetetlen szavakat, amelyektől a vére lázasan bugyogni kezdett az ereiben, és vadul csókolta-harapta az egyre csak beszélő lányt.
Hajnalban aztán a kertész előrelopózott a lánnyal, itt, az Olánics-porta előtt érték utol a többiek, és ugyanitt szökött meg tőle a cigánylány is. A sarkaiból kifordult kapu előtt még birkózva tanakodtak egy kicsit, aztán úgy döntöttek, hogy betérnek a portára vizet kérni, majd itt eldöntik, hogyan legyen tovább.
Az Olánics babája léptetett fel a tornácra egy kis termetű, de igen szép állású foltos kancán, a ló az asztal fölé hajolt, és kecsesen lekapdosott róla egy maréknyi mézes kukoricát.
– Töltsél neki bort, Yehudi – gurgulázta a lány, és nevetett, csak nevetett.
A gróf meg a lovat itatta egy mélytányérból, és vígan a zenész hátára csapott:
– Tudod mit, barátocskám? Hogyha kicsalsz nekem a harmonikádból néhány törökös dallamot, bizony mondom, a macskát is nektek adom. Ezt pénzzé tehetitek, igen jó egerész, és törzskönyve is van.
A zenész kérdőn tekintett a disznókereskedőre, ő lévén a pénzügyek szakértője közöttük. Az meg hirtelen elkacagta magát, hogy beleremegett a dupla toka a nyakán, és apró kerek szemeivel a grófra sandított.
– Na hallja, főnök úr, de hát mit adnak nekünk ezért a macskáért? Mi Konstancába indultunk a kikötőbe, hogy munkát találjunk, mert ha nem, télen éhen döglünk abban a tetves Ismail melletti faluban…egy macskát, hmm…Remélem, nem csúfolódik velünk, mert… – hallgatott el hirtelen vészjóslón, és keze már az övén matatott a kés körül.
Olánics látta a mozdulatot, ezért megnyugatólag simított végig a sértődött kereskedő szabadon maradt karján:
– Barátocskám, soha ne szorongasson gyilkos-gyáva indulatból kést egy olyan portán, amely magának teljességgel ismeretlen. És főleg ne egy olyan ember asztalánál, aki nem kutatta, hogy kicsodák maguk, honnan hová tartanak, és miért teszik ezt. Ritkán ütközik az ember feltételek nélküli barátokba – hunyorított a gróf, és erősen megszorította a kereskedő könyökét.
– Amúgy a macska tényleg jó pénzkereseti lehetőség, de nekem már nincsen rá szükségem. Törzskönyve van, a szibériai macskák egyik ritka alfajához tartozik, a patkányt is megfogja, időnként a nyulat is, de errefele ritka a nyúl. Ismerek néhány nyanyát, aki a fél vagyonát odaadná egy ilyen társaságért – bökött meggyőzően Olánics a kandúr felé, aki éppen az aláírást rágta lefelé az oklevélről.
A disznókereskedő, mint a sokat rugdalt emberfélék általában, megszeppent a gróf szavaitól, melyekben semmiféle indulat nem bujkált, mégis súlyosan koppantak az agyába, elengedte a kést, és mocskos körmű kezeit feltette az asztalra.
– Oszt mitől hoz olyan sok pénzt ez a macska, uram? – kérdezte ezúttal őszinte rácsodálkozással.
– Hát mindig visszajön ide hozzám – röhögte felszabadultan a gróf, s a nevetés könnyei között nyögdécselte tovább. – De jobban csinálja, mint egy kutya, nekem elhiheti. Eladtam már párszor, általában régi aranypénzekért, az a legbiztosabb, én nem bízok ezekben az új papirosokban. Aztán két hónap elteltével megjelent itt a tornácon, és hozzádörgölőzött az asszonyhoz, és rám is harag nélkül nézett.
– Az nagyon fontos, hogy egy macska ne haragudjon – tette hozzá a gróf babája, aki ott kuporgott az ura lábainál, csókolgatva az Olánics húsos köldökét, az meg a hajából gyártott újabb meg újabb csigákat.
– Szóval, ha gondolják, telepedjenek meg itt valahol, van a faluban egy-két elhagyott viskó, de ki lehet őket pofozni, ha igyekeznek, a télen sem fagynak meg, tán a kertésznek némi munkát is találnék itt a környéken, egy zenészre meg mindenhol szükség van. Az emberek szeretnek mulatni errefelé, sok az esküvő meg a keresztelő, de ezek a halottaikat is zeneszóval ássák el – mondta Olánics.
– A macskát meg itt nálam megtalálják, de augusztus végén adhatják el utoljára, hogy november elejére még tudjon hazajönni, aztán szépen kitelelünk itt az egészen, meglátják, jó lesz. Maga úgyis azt mondta, disznókereskedő – kacsintott az apró szemű emberkére, akinek a tokáját immár a hála remegtette –, hát ezután majd átképezi magát, ha akarja, és macskakereskedő lesz. Itt úgyis a vaddisznók húsát részesítik előnyben, ha egyáltalán megeszik az ilyen húsokat, de ha igen, akkor sem adnak érte pénzt, csak lőnek maguknak egyet-kettőt.
És nevetett Olánics meg a kevertvérű babája, nevetett a kertész is, vígan csattogtatva egyetlen megmaradt munkaeszközét, a kertészollót, a zenész gyors ütemű balkáni nótát klimpírozott, és, mindannyiuk derülésére, a ló táncosnőként illegette patkótlan patáit a kígyózó ritmusokra.
– No menjünk, megmutatom maguknak ezt a kedves porfészket, meg azokat a kulipintyókat, aztán megmártjuk magunkat a Dunában, aztán éjszaka majd iszunk, s vigadunk, úgysem lehet itt mást csinálni.
Azok hárman gyermek módra sírtak örömükben, e hirtelen beállt mennyországi hangulatban, szinte testetlenül lebegve követték a grófot, aki néha el-elkapta a táncos lábú ló hátán fészkelő asszonya bokáját, és szenvedélyes csókokat lehelt rá. A folyóba is így sétáltak be, lovastól, aki nem bánta, hogy az egész kompánia belé kapaszkodva úszik a Duna közepéig meg vissza, mint valami gondtalan kamaszok. A macska a partról figyelte őket, néha-néha belemártva a mancsát a víz szélébe, ahonnan miniatűr ezüstös halacskákat kapdosott kifele, bajsza vígan és aranyos fénnyel lebegett a napsütésben.