A füstszag talán a dohányos tüdőből szivárog. Köhögő öregember olvasott előttem. Előrekefélt haját bal kezével simította le. Izgatottnak látszó nő futott a kölcsönzőpultnál dolgozó férfi után. Mintha taxit akarna hívni, úgy emelte a kezét. Mivel a Nemzeti Könyvtár olvasótermében vagyunk, nem szólal meg. Fölötte egy nő áll a galérián. Mindent megfigyel, önmagán kívül. Neki miért szabad odafent ülni és írni? Szükségem van arra a helyre. A kölcsönzőpultnál dolgozó férfi a szemébe húzza ellenzős sapkáját, és a nő kizökken az arcából. Az izgatott nő egy akkoriban még használatban levő százschillinges bankjegyet nyújtott a férfi felé. A nő beszélt, s ezzel megszegte a hallgatás törvényét. Mióta kell futnom valaki után?

A könyv hatodik oldalán madonnaarcú, fiatal nő látható. Metszet. Barokk. Meztelen felsőtesttel üldögél. A femme lactante. Egy férfi csüng a mellén. Sovány, arcán ott a halál előjele. A szájizomzat még működik, szopja a tejet. Hosszú, aszott ujjak kapaszkodnak a fiatal termékenységbe. Lépések a csigalépcsőn. A nőt feltűnően lágy vonásokkal rajzolták meg. Gömbölyű váll, telt arc, magasan fekvő szemöldök, sima, gondtalan homlok. Az öregember szopik és néz, és reszketegségét csak fokozza a gyönyörű nő gondtalan arcára irányuló, vágyakozó pillantása. Pillantása nem mentes hátsó gondolatoktól. Azt lesi, mikor figyel fel a nő. A szép madonna magába merült, oda sem figyelve szoptatja a férfit. A férfi kapaszkodó karmai, szája, alattomos pillantása. Hirtelen meghallom egy pofon hangját, a csattanást és a csattanás visszhangját. Az izgatott nő és a kölcsönzőpultnál dolgozó férfi. Az öregember köhög. Félrerakja a nagyítót, és felteszi a szemüvegét. Rám vigyorog. Előredőlök, lehajtom a fejem. A leány fogságban senyvedő apját táplálja. Amint nőkről kezdek írni, felbukkan egy férfi. Egy ennyire obszcén férfi-pillantást el kell leplezni. Ne itt, mormogta a kölcsönzőpultnál dolgozó férfi, és az izgatott nő azt mondta: Mit gondolsz, ki vagy te?

Kedvem volt beszélni, nem gondolkodni, már jártam körbe-körbe a dolgozószobám négyszögében, és dühös tekintettel néztem ki az ablakon, mert a német címre emlékeztem ugyan, de a művészre nem, aki ezt a korhadásos, de mindig korszerű férfipillantást megfestette. Kinyitottam a szekrényeket. Melyik kabátot vegyem fel? Minden nedves odakint. Sok ruhám volt, de hidegre és hóra nem készültem fel.

Kivettem a kabátokat, aztán visszaakasztottam őket a szekrénybe. A selyemkabát vastag volt, de ilyen időben hordhatatlan. A brokátkabát és a szövetkabát se jöhetett szóba, hamar megszívták volna magukat nedvességgel. Talán ez a ványolt kabát? – gondoltam, és belebújtam. Magasnak és vékonynak láttam magam, víztaszítónak és melegnek, állatbarátnak és bántatlannak. Egyetlen gyereknek sem kell a kabátom miatt halálra dolgoznia magát egy cserzőműhelyben, ez a gyapjúszövet ugyanis Közép-Európában nőtt birkákon, és géppel dolgozták fel. Milyen humánus és zseniális ötlet, hogy egy állat szőréből fonalat fonjanak, szövetet szőjenek, kössenek, horgoljanak. Milyen zseniális az ötlet, hogy két tűvel nyújtható hurkot csináljanak. Ki volt ez a zseni? Hajlamos vagyok azt mondani: egy nő. Ellentétben a férfiak zseniálisan bestiális találmányaival. Felőlem egy neandertáli, egy kőkorszaki vagy egy vaskori vagy akár bronzkori nő is feltalálhatta a gyapjúkort, a nemez- és ványkort, mielőtt a szabók az ollóikkal és fegyvereikkel divatot csináltak volna. Nők és gyermekek a történelem útvesztőjében, férfiszövetbe öltözve, a bukás díszkabátja.
Szívesen hordok gyapjúkabátokat a találékony gyapjúkori nők tiszteletére. A prémet és a bőrt Roger trófeaként teszi a vállamra. Bizonyítékul, milyen ügyesen tud lábról ledönteni. A zsákmány, amelyért megéri becserkészni a Graben kirakatait és áruházait. Nagyon csalódott volt, amikor visszautasítottam. Én viszont nagyon büszke voltam magamra. Ugyanis persze a csincsilla csinos volt. Nézegettem magam a tükörben. Majdnem elfogadtam. Puha volt a szőr, szépen simult, jó alakom volt az állatról lehúzott bundában. Nemcsak hogy kísértésbe estem, meg is voltam illetődve. De emlékeztem a kitömött rágcsálóra, amely a biológiaszertár sarkában, a felesleges kacatok között kuporgott. Porosan, komikusan, füstszínű üvegszemekkel. Az én szemem csillogott a megilletődöttségtől, mégis úgy láttam vele magam, mintha máris sárgarépát tartanék a mancsszerű kezemben.

Roger sohasem hordana bőrkabátot vagy bundát. Nem sámán ő. Nem rendeli alá magát az állat erejének, hatalmába keríti, fölötte áll egy magaslesen. Pedig nem is szereti a vadászatot, a szafarikat vagy az úgynevezett végső kalandokat, amelyeket egy férfi még megengedhet magának bántatlanul. Mégis megáll a puskaművesek kirakata előtt, és hosszasan nézegeti a bozótkéseket és a fegyvereket a vadászboltok kirakatában. Vadászszenvedélyét bundavásárlással elégíti ki, hódítási szenvedélyét azzal, hogy bundát ajándékoz nekem, vérszomjasságát azzal, hogy számtalan kis állatot aggat rám, és diadalmi szenvedélyét azzal, hogy az utcára visz a kabátjában, és felkelti más nők figyelmét.

Lassan leeresztettem a kabátot a vállamról és a hátamról, míg a padlóra nem esett. Kiléptem bokámat simogató hullámaiból, galléron ragadtam, és a deszkákon végigvonszolva odavetettem a csalétket Roger lábához. Halálosan megsértődött. A visszautasítást persze házassági válság követte. Emiatt marad el a közös síelés.
Ennyit is sajnálsz tőlem, mondta Roger.

El kell ismernem, igaza van, még ma is egy finom szőrű nerc a legjobb, amit a természet a hideg ellen nyújthat. Csakhogy arra nincs pénze.

Kötőtű vagy nyíl.

Rogerben nincs semmi embertelen. De épp az embertelen jellemzi az embert. Roger nem vadász. A Természettudományi Múzeumban dolgozik, már megölt állatokkal. Az elefántnak a bőrét, amelyet ugyanabban az évben tömtek ki, mint Angelo Solimant, minden héten be kell balzsamozni. Ha még létezne Soliman, őt is ugyanazokkal a kenőcsökkel balzsamoznák be, csak gyakrabban, ugyanis az ember bőre alapvetően vékony, gondosabb ápolásra van szüksége.

Titokban megszereztem Roger receptjét, és elmentem a k. u. k. udvari patikába, és ott kikeverték nekem a krémet. Legközelebb jobban meg akarom nézni a gyógyszerésznőt.

A leány fogságban senyvedő apját táplálja. Milyen apát? Miért tartják fogságban? Miért kell a leányának táplálnia? Pornográfia? Kétségbeesés? Önmegtagadás? Önmeghaladás? A leány áttűnése az anyába? A ráncos száj, a sima koponya, a beesett szem. A halál és a lányka? Vagy csak egy határátlépés metszete, ugyanis: itt nem válik el tisztán a tej a hústól. Az idomított lány, a gondoskodó madonna nemcsak a halál órájában kér kegyelmet, önmagával csillapítja az éhséget.

A csigolyák kiemelkednek a nyakszirtből. A koponya kerek, kopasz, egy csecsemő fejének a hátulja. Hosszú, fehér, csontos ujjak, mintha Hans Baldung Grien halál-alakjairól vették volna le őket, és rácsavarozták volna az öregemberre.

Grien Máriái elégedettek és szépek, harmóniát mímelő kedvesmamák, akik agresszív közömbösséggel holtnak tettetik magukat. A leány előzékenysége fogságban senyvedő apjával szemben felháborít. Miközben Grien szép, meztelen gráciái szembeszállnak a halállal, ezzel a férfi helytartóval, Jean Pesne képén egy fiatal nő eltűri, hogy kiszívják. Teste a férfi edénye, élete a férfi itala.

Grien képein a halál rátör a fiatal lányokra, és elrabolja őket. Nem adják oda magukat csak úgy. A halálnak le kell teperni őket. Megragadja őket a hajuknál fogva, magához húzza az arcukat, megcsókolja a makrancos szépségeket, lerángatja őket a sírba. Nagyszerű képek ezek. Valóságos „művészettörténeti csemegék". A halál a hiúság büntetéseként jelenik meg. Tipikus férfimorál. Csak Mária marad büntetlen.

A gyermek szoptatása közben a nézőre tekint, miközben a gyermek, akinek az ajkai között majdhogynem kicsattan az emlő, haragos pillantást vet a megfigyelőre. Jean Fouquet madonnája könnyűvérű nő.

El Greco csak egyetlen szoptató madonnát festett. A szoptatás ábrázolása épp nem volt divatban.

II. Fülöp olyan öltözékrendet vezetett be, amelynek alapján akár Prada-puristaként is fel lehetne használni őt.

Ana Sorel jóllakott fiacskáját nézegeti. A gyermek teste túl öreg, a bőr túlságosan ráncos. Nem látok pedofil hátsó gondolatot. De ki tudja. Én női szemmel nézem a képet. A katolikus egyház szent integrációminiszterét, a világmindenség királynőjét legfeljebb Isten kaphatja el. Az egek úrnője, mellei olyanok, mint két vadkecske, hülye hasonlat, de bibliai. Hogyan lehet Istent és Máriát elképzelni, amint éppen együtt vannak? Isten beléhatol. Ezernyi faszával hatol belé a nő minden pórusán át. És mivel az összes fasza hosszú és vékony, nemcsak minden anyagit, hanem minden eszmeit is átszúr velük. Csak Mária esetében fogja vissza magát ez a fallikus Isten, őt hatalma edényévé teszi, hogy materializáljon neki egy fiút, akit aztán feláldoz. Kronosz jut eszembe, a gyermekevő.

Elnézést, fordult hozzám a köhögő öregember. A nagyító a reszkető kézben. Csak a könyvét szerette volna visszakapni. Ő nem tehet róla. A lánya mellén csüngő férfi. Miféle fogságban senyved? A fogságot nem lehet látni, nincs rács az öregségen kívül. A fiatal nő béketűrése keserű. Lehet, hogy az öregember ott hal meg a mellén. Akkor a lány fogja magát, és megy a gyermekéhez, akit az öregember csinált neki. Az eredendő bűn valójában incesztus.

A művelődéstörténetből jól ismerjük a ritualizált megtisztulási programot. A férfiak a nőkbe törlik a piszkukat. Éva a bűnös. Ez a férfipillantás áthárítja a bűnt. A monoteizmus nőgyűlölő.

Csak ki kellene nyújtanom a kezemet, és megfoghatnám. Miért kell ehhez győzködnöm magam? Kinek hiányozna a fogságban senyvedő apa? Kinéztem az ablakon, köhögtem egyet, és kitéptem a lapot az albumból. A füstös öregember rémülten nézett rám. Aztán odament a kölcsönzőpulthoz, és feljelentett az ott dolgozó férfinál. Tanácstalanul álldogáltam. Hívjak fel valakit? – gondoltam, és tárcsáztam LM számát. Foglalt volt.

Rogernek kellett kiváltania. Pótolnia a művészeti albumot, a roueni Pesne-Archívum kiadványát. Magából kikelve szitkozódott. Lopás, na és. A képet összegyűrtem. Ott hevert a kandalló mellett, a begyújtásra odakészített papírhalom tetején. Rogernek is volt egy olyan pillantása. A leány fogságban senyvedő apját táplálja.

Roger azt mondta, nem is rossz. Szinte étvágygerjesztő az a fiatal nő. Ne légy már olyan prűd, beporosodott, testgyűlölő, antinőies, olyan paranoid vénlányos.

Elnézést! Köhögnöm kellett. Füstös szaga volt a kandallónak. A nedvesség behatol a kéménybe, és lemászik. A szél befújja a füstös leheletet. Elszabadult a kezem. A Mona Lisá-s mosoly és az emberi önbecsülés összefogódzkodott, parázslott a szem, láttam magam, ahogy megcsillanok az ónkupán. Ki polírozta ki? Az ónkupában voltak a gyufaszálak. Láttam, hogy kilóg a végük. Egyszer balról, egyszer jobbról kaptam el Rogert. Aztán felszítottam a tüzet.

Ki az az Agathe?
Hiszen tudod.
Hol van Agathe?
Hiszen tudod.
Mikor beszéltetek róla?

Bocsáss meg – mondta LM. Az ajtóban állt. Nem tudod, hogy igent mondott Rogernak?
Roger nem mesélte el, hogy itt élt?
Villámgyorsan megfordultam.
Sosem mesélt a kapcsolatairól?

Belerogytam a kandalló melletti fotelba. Még mindig a képpel voltam elfoglalva. LM folyékonyan és érthetően beszélt. Arra kért, ragadjam meg a kezdeményezést, próbáljak meg saját művem feltalálója lenni.

Tudom, hogy neked semmit sem mond a találkozásainkról. Te nyilván csak annyit tudsz, hogy nem bír elviselni engem, de tudod-e, hogy éppen ezért keres? Hogy naponta többször is felhív?
Úgy állt ott LM, mint egy játékbaba, és öblös hangon beszélt. Emacipáld, mondta. Képzeld magad a helyébe. Legyél ő.

Kicsoda? – kérdeztem. – A leány?

LM nem tudott tovább beszélni. Megfordult, és kiment.

Hallottam, hogy fújja az orrát és a zsebkendőjébe köp.

Az ónkupáért nyúltam. Ki tette bele a gyufaszálakat?

Meggyújtottam egy szálat, és sistergett a láng. Elégettem a bájos madonnaarcot. Mária a béketűrésével arra kényszerít egy nőt, hogy kilépjen az egyházból. A megszabadulás csodája! A férfiak erőszak-monopóliumát és a fallikus monoteizmust nem kell eltűrnie a világomban. Egyetlen férfi sem vitatná a fallikus koncentrációt a vallásban. A törzsagy legmélyebb rétegeibe rég belerögzült, hogy minden úgy van, ahogy van. Hallgattam. Csak menjen LM, és hagyjon engem békén. Izzadni kezdtem. Éreztem, ahogy az izzadságcseppek átgyöngyöznek az orrcimpáimon. Az égő képet a tűzbe dobtam.

Amíg a Szűzanya nem segít a meggyalázott nőkön, tehet nekem egy szívességet.

Visszateszem az ónkupát a párkányra. A kandallóból füstös lehelet csap meg. Csörömpölést hallok. Mi van a kupában? Belenézek. Megáll az eszem. Csontszilánkok vannak benne. Kirohanok a szobából. Futok a pihenőszobába. Szerencsére ott ül LM.
Mi van veled? – kérdezi.

Leülök. Mivel különösen hosszú, dús, hullámos hajam van, amely beborítja a hátamat és úgy melegít, mint egy második pulóver, nem csodálkozik rajta, hogy melegem van. Megpróbálok józan maradni.
Az utóbbi időben arra szoktam panaszkodni, hogy meghíztam, és általában csak magammal beszélgetek diétáról, aztán kiadósabb ételek receptjeiről, és megint csak diétáról.

Felálltam, és hoztam egy kis kekszet a konyhából. Úgy tettem le, hogy könnyen elérhessem. Vettem egyet, a fogaim közé tettem, beleharaptam és hátradőltem a lószőrrel töltött fotelban. A saját kérdéseimet végighallgatni, egyedül lenni. Hülyén hangzik, de épp ezt nem akartam, mert akkor az ónkupában talált csontszilánkokra kellett volna gondolnom. LM is megpróbálkozott egy keksszel. Beleharapott és morzsázott és rágcsált és az egész kihullott a szájából. Arra kért, zökkentsem ki a szerepéből.

A recept a táskájában volt. Elment a k. u. k. udvari patikába, és ott kikeverték neki a krémet. Még azt sem mondták meg neki, milyen veszélyes a varjúpác. Melyik hülye tyúk adta oda ezt neked csak úgy? – kérdeztem. Férfi volt, mondja LM. Elveszem tőle a dobozt.
A személyazonosság igazolása nélkül nem szabad kiadni ezt a halálosan erős szert. Egyszer cipőpasztával cseréltem össze ezt az izét. Másnapra szétmarta a bőrcipőt. Az öngyilkos nő háztartásából visszamaradt eszközöket főleg varjúpáccal tüntettem el.

Az ónémet kredencen álltam, és bekentem a mennyezeten a foltot, ahol a csontszilánkok rejtőztek. Ami létezett, azt nem lehet eltüntetni.

Nem tudom kinyitni a dobozt. Dühösen elhajítom, és azt mondom: Az ördög vinné el!

Elképzelem: mi az, hogy feltalálni? Eszembe jut a román diktátor, Ceauşescu, a felesége, a bundák. Percekkel előtte még mindketten dühöngtek, aztán halottak voltak. Eszembe jut a romániai téli gyermek, aki elhúzta kinyújtott mutatóujját a torka előtt, és azt mondta: „krkkk", amikor a forradalom utáni helyzetről kérdezték. Eszembe jut az a gondolat, hogy butaság gyereket a világra hozni. A legtöbb nőben erősebb az értelemnél a kíváncsiság, milyen gyereket szülni. A legtöbb nő az erőszak foglya. LM némán ült, mint én most, maga elé meredve, a teára nyílt pupillákkal, mintha megláthatna abban valamit. A diktátor halott. Éljen a diktátor! Úgy meredt a teára, mintha kellő összpontosítással egy homonkulusz tápoldatává alakíthatná át.

Iszom egy kortyot, gondoltam.
Mit akartam mondani? – kérdezte LM.
Elvesztette a fonalat, elszakadt neki, nem lenne jó szabó, fonónő meg végképp nem. A szemét dörzsöli.

Életre keltem Agathét, amennyire tudom. Nem vagyok LM játékbabája, Agathe nekem engedelmeskedik, LM pedig a háziasság utáni vágyaimnak. Az Agathéban levő LM hasznossá teheti magát. A takarítás származás kérdése, és ezt a kérdést Agathe esetében nem lehet megválaszolni. Származása merő konstrukció. Kényszercselekvésekre kényszerítem, tejundorra, vízkőeltávolításra, személyem leírására. Én ugyanis léteztem, írom le már ma, arra az esetre, ha tényleg halandó lennék.

Agathénak kicsire kell vasalnia magát. Meg kell szabadítania önmagát. Egy hang azt suttogja neki, ne olvass. Becsukja a könyvet.

Állj fel és vasalj! Carpe noctem. Ne alakítsd ki itt egy ősanya szimbolikus formáját, nincsenek gyerekeid, foglalkozz inkább azzal, hogy hatékony legyél, és készülődj. Agathe fogja a The King’s Two Bodies című könyvet és a Nofretete-könyvre teszi.

Hozza a vasalódeszkát és a fehérneműt. Bedugja a konnektorba a vasalózsinórt. Blúzokat és ingeket vesz elő. Szívesen csinálja. A mellzsebre szorítja a vasalót, hő képződik. Az ing fehérjébe bámul. Hangom azt súgja neki, ne vegye el a vasalót, legyen csak nagyobb a forróság, és perzselje meg az anyagot, míg végül az füstölni fog és sercegni, a fehér anyag elszíneződik, és úgy énekel, mint a gyapotszedő asszonyok.

Összefut a nyál a számban, miközben a vasalót a mellzsebre szorítja. Csak amikor az ing füstölni kezd, akkor rántja fel a vasalót, és nézi döbbenten a kiégett lyukat, aztán ráköp az ujjára és megtapintja a forróságot. Felhőként veszi körül a forróság és a füst. A nyál sistereg, és Agathe élvezettel szorítja össze a fogát, hogy hallgatásra kényszerítse a hangokat, amelyek azt mondják neki, most meg ne alakítsd ki a neurotikus magatartás leghatékonyabb formáját, inkább fordítsd haragodat a nők kizsákmányolása ellen. Már nyúl is a vasalóért, és rászorítja az ujjaimra. Sisteregnek, ahogy írom megperzselődött ujjakkal: mi mindenre tudom rávenni Agathét, hogyan oldom fel? Előbb a bal, majd a jobb kezemet vasalja ki. Közben sistereg, nyálat szív be. Leveszi a cipőmet, és kivasalja mindkét lábamat. Előbb az egyiket, majd a másikat emeli fel és teszi a vasalódeszkára, és úgy vasalja a lábamat, mint más a zoknit. Aztán a törzset veszi gondjaiba. A háttal meggyűlik a baja, nem ér el mindenhová a keze. Mivel Agathénak halhatatlan teste van, a bőr nem ég meg, csak kisimul. Hogy mennyi idős Agathe? Tizenöt és ötven közé vasalja magát. Agathe egy nőnemű személy hivatala. Én töltöm be. Ha ki akarok törni a szerepéből, meg kellene semmisítenem házi fegyvereit.

Magamnál kellene hordanom a kést. Most beledugnám a gardróbszoba kulcslyukába, és ide-oda forgatnám. Kitörhetnék.
Hirtelen tudom, hogy Agathe feláldozta magát. Mivel anya volt, Mascháért fog elhalálozni. Agathe halott, éljen Agathe. Ujjam hegyét belemárthatnám a csepegő izzadságba és lenyalhatnám. Nagyon meleg van a gardróbszobában. Odanyúlok, és érzem, hogy megborzongok. Idegen a homlok, de a kezem ráismer.

Én, mondta, gondolom, pedig LM rejtőzött benne, ő tette össze a kezét, s mondta: kérlek, válts meg.

Ahogy egy macska megfogja a farkát, úgy fogta meg Agathe bal kezével a jobbját. Ha találkoztak a kezek, kényszerítették egymást, hogy megragadják az ambróziával telt kelyhet. Ha nem viselkedtek jól a kezek, az egyik ügyetlenül a másiknak az ujjaira koppintott. Megmarkolták a kelyhet, a karok begörbültek, és a kezek az ajkakhoz emelték a kelyhet. Az alsó ajak próbált mondani valamit, a felső ajak mozdulatlan maradt. A nyelv remegett a szájban, mintha félt volna az italtól.

LM-nek innia kell, mert Agathe legyőzte őt, és Agathe megérti, hogy az italom a legkiválóbb alapanyagokból készült. LM visszateszi a kelyhet. Az alsó ajak megrebben. Agathe keresztbe fonja karját a mellén.

A fikcióra irányuló akarat kimerült, mondja LM. És ezért barbár módra fogok eljárni. Agathénak likvidálnia kell magát. Én vagyok a felépítménye, a kép. Békét és nyugalmat szeretnék. Nem nekem szabad az ő hangjának lennem, legyen ő a hangjával én.

Írja le Agathe: találj egy apát, esetleg egy mostohaapát, egy nevelőapát, egy istenapát vagy akármit, de ne ásd el magad elevenen egy rémálomban, amelyből nem tudod magad kiírni. Isten halott, tehát az apa is halott. Engedem Agathét, legyen szó.

Bólintottam, és vártam,  amíg LM gyomra lázadozni nem kezdett.
Közeledett az éjfél. Roger síelni ment Maschával. Nem voltam félős. Nem voltam egyedül. Mostoha viszonyok vannak mögöttem.
Kiszépíttettem magam, ellenőriztem a zárakat a lakásajtón és a bejárati ajtón. Elmentem a gardróbszoba előtt, és az ónémet kredencre gondoltam, és hogy meg fogok szabadulni tőle. Basta. Beléptem a nappaliba, meggyújtottam a tüzecskét, visszatértem az íróasztalhoz, bekapcsoltam a lámpát, leveleket nyitottam ki, teát főztem, és aztán a fáraói személyről akartam olvasni. Rogert nem lehet kitörölni életem álmából, mert nemcsak a szerelmet hozta el Agathe életébe, hanem a halált is, és amint azt az Énekek énekéből tudjuk, a kettő egyforma erős. Ezt el kell fogadnunk.

Agathe leült, és elképzelte, hogy meglátogatja önmagát, örült saját látogatásának, mert én rejtőzöm benne és vezetem a tollát.
Szeretlek, mondja LM az arcomba.

Vajon mit akar? Fel akar szedni? Abban látja önmaga feloldását? Én csak nemtudásomat aknázom ki. Kérdeznem kellene. Azt kérdezem LM-től: tényleg szeretsz?

Írás közben Agathe mindent tud rólam, mint ahogy azt is tudja, hogy csak azért rendelkezik némi tudással, mert megtalálta nekem a kapcsolatteremtő „mancsszerű" szót.

Hogyne, szeretlek.
Megkérnélek egy szívességre.

Roger fizetni fogja az áramot és a lakbért, és az élet megy tovább, egészen addig, míg ki nem tör egy háború és el nem enyészik a fikcióra irányuló akarat. Agathe az én képem.

Előttem fekszik Agathe kézirata. Az áll benne: semmi sincs kitalálva. Megöleltek. Na, akkor.

Montenegróban nem volt háború? Mit mesél nekem? A tengerparti csődör a szemét forgatja. Úgy tesz, mintha én lennék a buta nő. A szegény menekültet játssza, a hontalant, aki valaha szép volt, és még ma is boldoggá tudna tenni, ha fizetnék, ha akarnám.

A férfi rabszolgák lusták, asszonyaik és gyermekeik nem. 1890 körül állítólag így volt. Logikus, hogy lusták, ha embertelen körülmények között tartják őket. Aztán még azt olvastam az európai rabszolgakereskedelem megszűnéséről szóló „fekete kódexben", hogy nem a rabszolgaság miatt voltak lusták a feketék. Az uralkodó felfogással ellentétben nem is velük született tulajdonság volt a lustaság. Sokkal mélyebben fekvő oka volt. A férfiak azt gondolták, hogy csak a nő született munkára.
A női rabszolgákat szívesen alkalmazták háztartásokban, ültetvényeken, bordélyházakban. És ha nem lehetett őket semmire sem használni, valahogy eltették őket az útból. A férfiak a rabszolgahajcsárok korbácsütései alatt nyögtek.

A tengerparti csődörnek nincsenek papírjai, ezért munkája sincs. Megkérdezhetném tőle, miért nem vállal valami feketemunkát. A felesége feketén dolgozik. Boldoggá tenne-e, ha fizetnék, ha akarnám? Minden szerelemnek megvan az ára. Van-e olyan, amit nem kótyavetyélünk el?

Kiközvetítette egyik barátját Agathénak. Hogy Agathe papírokat kapjon, feleségül kell mennie egy osztrák férfihoz, a szokásos történet. Roger nem érti, miért kell a díjon felül a ceremóniát és a ruhát is kifizetni a megvásárolható férfi számára. Hiszen baráti szívességről van szó. Lengyel lévén, Agathe a házasság ellenére sem fogja megkapni a papírokat, ezt én tudom, mondom, de Roger nem hiszi el.

Ő csak segíteni akar. Agathe nő. Roger örömet szerez neki, és megveszi a jegygyűrűt. Nincs könnyű dolga. Férfi és nő között különbség van. A nőknek mindig könnyebb.

Még akkor is, ha minden ember egyenlő lesz, identitás nélkül, önérték nélkül, megbecsülés nélkül, szabadidő nélkül, individualitás nélkül, ha tehát mindenki rabszolga lesz, a férfi rabszolgák nem lesznek olyan kelendők, mint a nők.

Ahogy ezekről a férfi rabszolgákról olvasok, azon kapom magam, hogy bizonyos kárörömmel folytatom az olvasást. Csoportokban guggoltak az agyagos padlón, és várták, hogy egymás után a rabszolgakereskedők elé vezessék őket. Botokkal lökdösték és taszigálták, kiállították és mérlegre tették őket. A rabszolgák meztelen felsőtesttel sorakoztak fel. Izmos, jól táplált busmanok 1890 körül. Egymáshoz láncolva botorkáltak végig egy kifutón a szomorú sorstársak.  A kereskedő megtapogatta izmaikat, a korbács nyelét fogaik közé dugta, hogy vicsorítsanak. Ha még szólásra is bírja a húst, azzal felverheti az árat, vagy lenyomhatja, ez az alkalmazás céljától függ.

Apja mellett, az ellenség csapásai alatt látta Angelo Soliman hétéves gyermekként, amint anyja a földre hanyatlik. Faluját rabszolgavadászok támadták meg. A hétéves fiút kirángatták a kunyhóból, és a falu közepén levő térre vonszolták, ahol látta a háttérben meghalni anyját. A fiút elhurcolták, és még szerencséje volt, egy lóért elcserélték, Itáliába került, játszótársként szolgált, és katonaként a csatamezőn, Bécsben sztár lett.

Csak azt remélem, Angelo Soliman megérdemelte, hogy megbosszuljam.

Azt javaslom Rogernek, menjen ki a munkáspiacra, hadd lássák. Ha kicsinosítja magát, edzi magát egy kicsit, fejleszti az izmait és pótoltatja a hiányzó fogait, akkor takarítónak talán elviszik. Izmos, jól táplált sovinisztáknak többnyire van esélyük.

Láttam anyámat férjei csalódásai alatt lehanyatlani. Ha egyszer Agathe szakít LM-mel, királynőként kísérném utolsó útjára anyámat, gondoltam.

Végre hánynia kell. Be akartam törni a gardróbszobába. Koporsóvá alakítanám át bárki számára az ónémet kredencet. Akár a magam számára is. És akkor megbíznám a városi temetkezési vállalatot, hogy szállítsa el az ónémet kredencet, gondoltam.

Azt kérdeztem LM-től, nem gondolja-e, hogy Roger kihasznál engem.

Minden császárnak volt egy mókanégere, miért ne lehetne egy polgári férfinak fehér mókanője? Hova gyömöszölhetném be Agathét?

Rossz tréfákat űzök, nyomorék vagyok, törpe növésű. Pónin lovagolok. Vörös frakkot hordok az anyaként viselkedő császárné szórakoztatására. A családhoz tartozom.

A császár Roger, a császárné Agathe. A hercegnő Mascha. Én a hercegnőé vagyok. Én vagyok a mókanégere.

Mascha idegesít. Megkarmol, én pedig megharapom. Agathe, akit csak Agathénak szólíthatok, ha egyedül vagyunk, én és a család, szidalmaz engem. Lármát csapok. Agathénak édes hangja van. Egészen halkan szokott felcsendülni. Ma hangosnak hallom. Hangja mégis édes, mint az ambróziám, amely egy oktávval megemeli a hangom.

Agathe arca nem az én arcom. Engem csak úgy idehoztak, szórakoztatom a családot, ennek fejében megengedik, hogy itt lakjam. Szép arca van Agathénak, de a fogai rosszak. Akárcsak Erzsébet császárnénak. Körülöttem csupa stílus és etikett. Diszkréten viselkedem. A személyzet, mely a takarítónőből és belőlem áll, feldíszítette a fát. Életemben először díszítettem fát. Mascha egészen izgatott lett. Megfeledkezett az etikettről. Gyémántokat akart, aranyat és ezüst csillagokat. Mindent a saját kasszámból fizettem. Roger mogorva volt. Ő mindig csak ül és hallgat a családi körben. Ilyen a stílusa. A lakás miatt van. Uralkodói lakás. Meggörnyedve élünk itt. Hogy szórakoztassam az egybegyűlteket, elénekeltem a Rustimon nevű mókanéger buta dalát az osztrák monarchia utolsó éveiből:

Agathe volt első szerelmem,
tudnék mesélni róla egy s mást,
úgy szerettem, úgy szeretett,
majd’ felfaltuk egymást.

Mascha visított és bukfencet vetett. Kértem, viselkedjen úgy, mint egy hercegnő. Mascha a fa körül rohangált. Utánairamodtam. Játékból vadállat voltam, elkaptam a lábát, beleharaptam, és ő azt mondta: Köpd ki anyukámat.

Roger tréfából azt mondta, mindjárt ő maga fogja felfalni. Szívből nevettem. Mascha befogta az orrát, és rosszul lett. Azt mondta, érzi leheletemben az anyukáját. Hiszen én szívesen játszom a majmot. Mindannyian ketrecben ülünk. Roger hallgatott, és nekem úgy tűnt, izzadt. Hirtelen előálltam egy kívánsággal: sörte nélküli kefe, hogy ne tépjem ki a hajamat. Tizenhárom éve volt ez a karácsonyeste. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. A briliánsgyűrűmet forgattam, amelyet köszönetképpen kaptam a támogatásért. Roger csak izzadt és sötéten nézett.

A család is csak azokból az emberekből áll, akiket emlékezetembe idézek. Nem vagyok itt alattvaló. Nem valami k. u. k. szeretetházat működtetek. A kapucinus kriptában dolgozom. Azért érdekel Agathe, mert halála lehetővé tette, hogy megtartsam szerelmemet. Néha szinte belepusztulok a bűntudatba. Nem akarok az elmúlt órákra gondolni, és a kriptára. Inkább a világra gondolok, ahol az élet vár rám. Pedig a nyitvatartási időben csak úgy nyüzsög az élet a kriptában. Magyarok népesítik be, s borítják el virággal Erzsébet koporsóját.

Ott is kerestelek, mondta LM. Hátul álltam, ahol egy kis négyzet alakú kamra van, és vártam rád a műhelyedben. Dohos a levegő odabent, és nem tesz jót az arcszínnek sem. A szép császárné, Agathe életcélja a fiatalság és szépség elvesztésétől való félelemben állt. Egy preposztfeminista luxusdáma kacatjai.

Nem vagyok cselédlány, én is szeretném élvezni néha egy luxusdáma jogait. A szépségszalonba mentem, és nem a kriptába. A fémek és a bőrök rozsdásodnak. Felfrissítettem a testemet. A szépségnégerem azt tanácsolta, aludjak a hátamon, akárcsak imádott császárnéja, tegyek a fejem alá nyakpárnát, akárcsak imádott fáraónéja. Azt tanácsolta, éjszakára tegyek fel maszkot. Hagyjam a krémet. Megmutatta a bőrmaszkot. Megmutatta a darab kitűnő minőségű borjúhúst. Ledarálta a borjúhúst a húsdarálón. Puhára gyúrta a masszát, és megtöltötte a maszkot a kollagéntartalmú péppel. A császárnőjétől tanulta ezt a receptet. A Habsburgokból az anorexiás szépségmánia áll hozzám a legközelebb. Barátságos mesterünk elmagyarázta nekünk, restaurátoroknak, hogy át kell temetnünk őket. A nőket meg akarta kímélni a látványtól, ezért könnyű volt elszabadulnunk. Szellemhistóriákat bármikor ki tudok találni.

Érdekelne, mi történik a szellemekkel. Azon nyomban eltűnnek, ha szeretik őket. Visszaalakul anyaggá a szellem egy halott testben? Akkor egy hulla lesz valamikor a lakásomban?

Mindenesetre viseltem a borjúhúsos bőrmaszkot, és a kollagén a bőrömbe hatolt. A Sziszi-krém a Habsburg-termékcsaládból. A reklámok garantálhatnák a halál legyőzését: I’ve got the certain feeling. Something universal that cannot perish by death. A fikcióra irányuló akarat majd meggyőz minket. A társadalom hozzon is létre valamit, ne csak elvegyen. Az értelem is fikció. Mennyire halott az utolsó császár, ha még ma is vannak vér szerinti utódai?

Ha nagyon rossz állapotban lennének a fogaim, elmennék Magyarországra fogorvoshoz, és potom pénzért koronákat csináltatnék.

Az osztrákok egészen addig ragaszkodnak a hosszú átmeneti időszakokhoz, amíg olcsón helyre nem hozzák az osztrák fogazatot. Az én lengyel takarítónőm sem dolgozik már sokáig azért a pár euróért, megint nekem kell kézbe vennem a porrongyot. Szerencsére Mascha már elég nagy, nem kell annyit vele lenni. Holnap megint jó nagy borravalót adok. Ki hinné, hogy Bécsben még meg lehet élni egy gyerekkel és egy frusztrált, szélhámoskodó, roskatag világfival. Ha belegondolok, elfog a szédület. Iszom. Vizet, most. A tengerparti csődör töltött a poharamba. Leül a bőrkanapéra, elréved. Megkérdezi, hogy sápadt vagyok-e, vagy csak ilyen a bőröm. Mi köze hozzá?

Nem válaszolok, fogom a poharamat, és a víz szagától fellélegzem ebben a szűk, négyzetes szobában. Mohón iszom. Furcsállom, hogy takarítónőként annyit keres, hogy bőrgarnitúrát tud venni magának. Körbepillantottam, és a tengerparti csődör ezt észrevette. Érdeklődésre tippelt, és csábítóan mosolygott. Ezért egy ideig magam elé néztem, és csak akkor néztem meg alaposabban a beépített tévé fölötti, könyveknek kialakított falmélyedést, amikor újabb pohár vízért ment. Csak videofilmek voltak a polcokon. Az ajtónyílásban a konyha fénye oldalról bearanyozta szép arcát. Hogy édesen vagy nem édesen szeretném. Kit? Természetesen a kávét. Nevetett, és haldokló tüdeje szörtyögött. Most elárultam magam, gondoltam, elárultam a mocskos gondolataimat. Mondtam valamit, hogy törökösen vagy görögösen vagy montenegróiasan. A kávé az kávé, mondta kissé túl magabiztosan, kioktatólag, és vajon mit akart ezzel? A kávé kapcsol minket össze. Mindannyian szeretjük a kávét. Ezt a csodás szemét maga tudta megcsinálni. Félrenéztem, de hova? A falmélyedésbe, a filmekhez.

Villámgyorsan olvastam: nedves barackok – bozontos sörény – bozontos farok – fekete pompon –. És rögtön félre is néztem, nehogy a címekre vetett pillantásomat iránta való érdeklődésnek értelmezze. Amikor a lengyel Agathe hazajött a munkából, örültem, hogy láthatom. Ő meg örült, hogy meglátogattam a nyomortanyán, mint ahogy én is örültem, hogy lett itt egy női társam. Dromedár módjára caplatott be a konyhán keresztül a szobába, és meglepően kis zökkenéssel ült le a bőrkanapéra. Fáradt volt és leharcolt, öleléssel üdvözöltük egymást. Még ma megemelem a borravalóját. Amikor aztán megjött Roger, hármunkkal meg is telt a szoba. Kértem még egy pohár vizet.

Szorongás, szűk, rozzant lakás, a Rogerral töltött legrosszabb idő emléke. Az újonnan berendezett lakás. Az ónémet kredenc iránt érzett averzió.

Agathe a nappaliban levő beépített szekrényre mutatott, és elmondta, azt szívesen kidobta volna a garázslakásból, hogy több helye legyen, de mivel szüksége van valami raktárra olyasmikhez, amiket nem is érdemes megőrizni, például a filmekhez, melyeket soha nem fog megnézni, ezért meghagyta a beépített szekrényt. Megértően bólintottam. Több hely, világos. Raktár, az is világos. Személy szerint arra lettem volna kíváncsi, mit jelent a „fekete pompon". De persze hallgattam. Nem akartam, hogy valakinek mocskos gondolatai támadjanak. A fajt úgy árulják, mint a mellbőséget és a farok hosszát. Persze, mindenkinek lehetnek alternatív elképzelései. Egy pigmenthibás fasz például, vagy egy anyajegy a makkon, és közben már megint az egész társadalomra gondoltam, amelyet hieratikusan rendezve egy királyi palást alatt tartottak össze, például a középkori világegység-gondolat jegyében. A hatalom palástját hermelinnel varrják ki, és fekete pomponok vannak rajta.

A cobollyal, csincsillával vagy a szibériai tigrissel ellentétben a vadásznyest évente kétszer váltja a színét, ami a visszatérés, a halhatatlanság szimbolikus jelentésének a megtestesülése. A bírák is a vadásznyest bundáját viselik Justitia tisztaságának és érinthetetlenségének jelképeként.