mint valami keserű, hatalmas tengeri madár
úgy száll a balsors az egyedülállók bentlakása,
az olteţului 15. fölött.

itt csak az olyanok laknak, mint mi, itt
az életet megisszák, a halált elfelejtik.

és nem tudni soha, ki kit, ki kivel és
mikor és minek.
csak a szél hozza olykor a füstszagot meg a
fegyverek zaját a katalauni csatatér felől.

ha feljössz ide, barátom, légy óvatos:
az ajtóban az a tetű san-josé áll, őt itt az őr,
odadörgölődzik majd a lábadhoz, azt fogja mondani,
adjá’ haver öt lejt, hogy átvigyelek a vízen, az
ajtó zárva, ezek folyton kint felejtenek, ebbe
a kinti börtönbe csuktak;
ne higgy neki, barátom, te nem tudod,
tegnap jött a bentlakás gondnoka,
őt nevezte ki az egész emelet főnökének, ő
kormányozza most ezt a szobát, ezt az átkozott vitorlást,
mely alól visszahúzódott a víz,
és itt futott zátonyra a harmadikon,
egyszóval fizesd ki, barátom, ő a kormányos, folyton imbolyog,
mint a régi időkben, mikor a hajók szelték a vizet.

és ha netán anyázik, hallgasd végig alázatosan: mikor
anyázik, imádkozik. mindenki így van ezzel,
nemsokára te is így leszel.

itt csak az olyanok laknak, mint mi.
itt az életet megisszák, a halált elfelejtik.

egy-egy éjszaka a vezeklés és a hit
pillanataiban a falak elvékonyodnak, megnyúlnak, felmagasodnak,
akár egy remegő lepel, melyet egy túlvilági test öltött magára.

de nem ébred föl senki, úgyhogy reggel a bentlakás
megint gyűrött ing, a zsebéből csak mi hullunk ki,
senki más, csak mi, senki más.

itt csak az olyanok laknak, mint mi.
itt az életet megisszák, a halált elfelejtik.

Demény Péter fordítása