[Látó, 2010. november]

SZ. BENEDEK ISTVÁN: SZELLEMEK OLTALMÁBAN. BURMÁBAN, ORWELLEL. MAROSVÁSÁRHELY, MENTOR KIADÓ, 2009.

„Burmába megyek, Isten tudja, hányadszor, mert bűbájos emberekkel teli, mert beláthatatlan és titokzatos, mert csodálatosak a hegyei, és varázslatosak a templomai, és mert számtalan példaképem járt arra." E mondatokkal ajánlja szellemi és úti kalandjait megörökítő írását Sz. Benedek István az olvasónak. Ő maga azt vallja: „Olvasó vagyok. Ez arra kényszerít, hogy útra keljek, látni, meddig jutottak, akik előttem jártak."
Ez a gondolat hosszasan foglalkoztat, mert ellentmondásra késztet: aki olvas, legtöbbször éppenhogy nem kel útra, hanem szobájában, kényelmes foteljében elvackolja magát, és a betűvilágot használja arra, hogy utazási lázát és vágyát kiélje. Azaz fantáziájával járja körbe a világot, és nemigen érez késztetést arra, hogy lábon, valóságosan, fáradságosan, kockázatokat vállalva meg is tegye az utat.
Vagy mindez már egy elmúlt világ képe volna? Bennem a legkülönfélébb korlátok miatt lehatárolt ember múltbeli árnyképe él? Azé, akinek korában a nyolcvannapos Föld körüli út igazi fikciónak tűnt, izgalmas és kitalált kalandregénynek? Azé, akit a kommunista szabályok és vasfüggönyök kényszerítettek egyáltalán nem kényelmes vackára, ahol a rúgásnyomok okozta sebeket nyalogatva húzta meg magát, vinnyogni se merve, lenyelt lázongását álmodta az olvasmányaiba?
„Olvasni és utazni annyi, mint repülni" – fogalmaz Sz. Benedek István, ezzel igazolja korábbi töprengéseimet. Talán mégsem annyira gyakori az erdélyi olvasó útra kelése, ahhoz Kőrösi Csoma Sándor makacs eltökéltsége, Bölöni Farkas Sándor elegáns nagyvonalúsága szükséges. Sz. Benedek István így folytatja: „Erdélyi vagyok, sokfajta örökségemnek őre kell lennem, ezért vetem néha papírra, amit látok. Anyanyelvem páratlanul gazdag, hiteim közül ez az egyetlen, ami nem nyújtózkodik a takaróján kívül. Hogy rádöbbenjek, tucatnyi másikhoz kellett mérnem; újabb ok az utazásra." – Szellemek oltalmában. Burmában, Orwellel című útirajza arról árulkodik, a szerzőt olvasmányai ejtették rabul, éppen anyanyelve és szülőföldje határain túli olvasmányai és szerzőideáljai: Maugham, Boulle, Bates, és nem utolsósorban Orwell, „akiket ide, Burmába sodort sorsuk meg a véletlen; néhányuk életét is kockára tette érte, mások csak keresztül-kasul utazták, de mind, kivétel nélkül beleszerettek, olyannyira, hogy vallomásként könyvet írtak róla. A mezőkről és a templomokról, az emberekről és a lányokról, akik ezután felejthetetlenek és halhatatlanok lettek, a betűk jóvoltából. Ezek a mezők sárgák meg bíborvörösek, és ott, ahol elérik a dombok szélét, köd vagy porfelhő fedi őket, titokban tartva végtelenségüket, éppúgy, mint a hegyekét, amik hajnalban vagy eső után kényszeredetten takaróznak ki a fellegekből. A gerinc élén aranyharangként ülnek a sztúpák, és lebámulnak a völgybe rejtett templomromokra. Betűvetőim többsége angol, az esős Albionban azonban aligha képzelhető el kiégett mező, és a templomok (mind hatalmas katedrális) a városok szívében várják híveiket. Ha onnan vetődsz ide, a táj, úgy, ahogyan Burmában látod, hihetetlen. Egzotikum és túlzás, mint Ázsiában minden, ne csodálkozz ezen, hiszen a földrész is nagyobb öreg kontinen­sünknél."
Sz. Benedek István írása azonban nem tájleírás és nem útirajz. Olvasmányai és utazásai összemosódnak, egybeszövődnek, Orwell indítja útnak, és vele járja be a tájat, a városokat és kolostorokat, s a végén nem tudni, azért látja-e Orwell ítéletét igazolva, mert eleve azt keresi, vagy a vidék és nagyváros Burmában egyként vezeti vissza kiindulópontjához, egykori olvasmányélményéhez, Orwellhez. „A legmeghökkentőbb talán a számtalan Burmáról szóló írás közül a Burmai napok, egy olyan mese, amely békeidőben játszódik. Orwell könyve egy angol gyarmati tisztviselő látomása, furcsa történet arról, hogy egy bennszülött cselszövő (ha úgy tetszik, keleti intrikus) milyen ügyesen használja fel az európai demokráciát, Európa szellemét arra, hogy eltegye láb alól másfajta honfitársait, ha ezek hatalomszerzésének útjában állnak. Velem született demokratizmusom tiltakozna az intrikusok efféle osztályozása ellen, ha másként alakult volna életem. Egy balkáni országban (nem balkániként) leélt éveim mégis arra kényszerítenek, hogy belenyugodjak, valóban létezhetnek ügyesebb és kevésbé ügyes intrikusok, mi több, országhatáron belül tömeges tradíciója lehet a cselszövésnek, olyannak, ami a vaskos és bürokratikus nyugat-európai demokráciát könnyedén kijátssza. Hiszem, hogy Orwell, az Ázsiát járt európai minderre rábólintana: »Ha nincsen háború, akkor a béke, egy politikai rendszer (vagy tradíció) is rákényszeríthet, hogy menekülj.«"
Az utazás tehát Sz. Benedek Istvánnak késztetés saját határai kitágítására, olvasmányai igazolására, ugyanakkor ismerkedés az ismerős ismeretlennel. Talál­ko­zás. Találkozások sora. Rácsodálkozás vagy ráismerés az idegenben az ismerősre. „Mielőtt elindulok, reálpolitikus őrangyalom (összebékíthető egy angyal a materializmussal?) elém csúsztatja a cédulát az el nem felejtendő kulcsszavakkal: diktatúra és polgárháború; kibogozhatatlan Bábel; kikúrálhatatlan hit a babonákban; túlzásba vitt vallásosság (ami annyira buddhizmus, mint amennyire keresztény a vudu); csak mi számítunk, férfiak! És letörölhetetlen mosolyú maszk az arcokon."
Az utazás örök kihívás, sokak elemi-zsigeri késztetése: az ismeretlen birtoklásának vágya, a beláthatatlan befogása, a végtelennek a végesbe sorozása. Már Dante elindult a maga misztikus világutazására, majd számtalan középkori pokoljáró, ké­sőbb Faust, s nyomukban sok unatkozó nyugat-európai… Rimbaud a maga pokolbeli évadjában… „Azonos alapszituáció, az igazság birtoklására, az emberi megismerés határainak kitágítására irányuló vágy, az üdvözülés–elkárhozás problematikája, számos közös motívum és hasonlóan szarkasztikus, de egyben szorongással teli hangnem" – írja Rimbaud elemzője (ld. Pataki Virág: Tíz tanulmány A. Rimbaud Egy évad a pokolban című ciklusáról. Tiszatáj 1998/11). Sz. Benedek István is ilyen zavarba ejtően sokrétű, a kötet bevezetőjében világosan elmagyarázott, mégis érthetetlen okokból vándorol, s veti papírra műfajilag nehezen besorolható monológjait egy ismeretlen ország tájairól, és párbeszédeit távoli ismeretlenekkel, akikhez az olvasót semmi sem fűzi. Nem alakul ki igazi kapcsolata az olvasónak velük, hiszen igazából a szerzőnek sem: felbukkannak, elkísérnek, beszélnek sorsukról és a helyi szokásokról, amelyek ettől semmivel sem átláthatóbbak, majd eltűnnek a varázslatos és feledhetetlen tájakkal egyetemben. Ezek az egzotikus emberek és sorsok is csak felbukkannak és eltűnnek, mint az utolsó levél, ami tőlük érkezik, de amiben már nem írás, csak rossz fénymásolat lapul… Nincs többé hír a szereplőkről, s nincs igazi történet, megragadható tanulság. „Hogyan is mondja Maugham? »A valóság ügyetlen elbeszélő. Nagy lendülettel belekezd valahol egy történetbe, összefüggéstelenül bonyolítja, elvész a részletekben, időnként úgy tűnik, hogy drámai fordulóponthoz ér, és végül mégiscsak megnyugtató megoldás nélkül fejezi be«" – idézi a szerző a könyv utolsó soraiban nagy elődjét, ezzel ironikusan magát ki is figurázza, ugyanakkor eljárását magyarázza is. Igaz, megszoktuk már a poszt és poszt-poszt írásokban, hogy ne keressünk történetet, tanulságot, itt mégis meglep: a szerző bevezetője afféle tanulság-megfogalmazó alkatra engedett következtetni. Ám a történet önmagát írta, a szerző csak hűen rögzítette a hangulatokat, hagyta megszólalni mindazt, amit zsigeri szinten érzékelt, anélkül, hogy formálni, átformálni kívánta volna… Vagy mindez csak látszat, megmódolás, szerzői attitűd? Mindenesetre zavarba ejtő műfajú útikönyv ez a burmai szellemeket hazaidéző írás: aki kényelmes foteljébe vackolódva mások útjait szereti járni, kellően egzotikus, mégis hazakacsintó olvasmányt kap általa.