[Látó, 2006. április]  

(Vallasek Júlia: Lassú utazások könyve. Esszék, kritikák.
Komp-press, Kolozsvár, 2005.)

„A bírálat, az értekezés célja: jó könyvet
 adni az olvasó kezébe – állította Szerb Antal.
Ahhoz, hogy mindez megvalósuljon,
a kritikusnak elsősorban nem írnia,
hanem olvasnia kell. Mégpedig jól és sokat."
       (Vallasek Júlia)

A készülődés módjáról
Halk háttérzene, fotel, pohár víz. Ha mindez adott, akkor nekikezdhetsz a hozzád simuló esszék és cizellált kritikák olvasásának. A Lassú utazások könyvének lebegő ösvényein elérsz Szerb Antal naplójegyzeteihez, Werther könyveihez vagy azokhoz a nyelvekhez, amelyekről a nyelvatlasz nem beszél. Macondóban megpihensz, kortyolsz egyet, és megtöltöd jelentéssel, ebben García Márquez is segít. Ezek után Az olvasó önéletrajzával szembesülsz. (Majd áruld el, hogy miben hasonlít a tiedhez.) Utazásod végén A szomszéd nő hőseivel együtt haladsz a precíz fülszöveg felé. Kísérőid nem szeretnek utazni, noha gyakran kényszerülnek rá.

A lassú utazások könyve Vallasek Júlia olvasási preferenciáinak nyomait hordozza. Belőlük főleg az 1940-es évek irodalma felé való irányultság rajzolódik ki, de a szerző a kortárs irodalom kánonjának tagjait sem hanyagolja el. Krasznahorkai, Láng Zsolt, Závada Pál vagy Kányádi műveinek megközelítésében nem ragaszkodik mindig az értelmezői szokás bevált, stabil szempontjaihoz, hanem sajátos elemzői stratégiákat alkalmaz. Így kerülhet a szakma által kevésbé vizsgált Kányádi fordítói munkássága fókuszpontba, vagy Závada Pál Jadviga párnájának zárt fikciós szerkezete, a szerzőség nyitott kérdése és a családregény pusztulástörténetként való olvasásának lehetősége.

Naplók és levelek üzenetei

„A magánlevelezések, naplók éppen fokozott személyességük
folytán képesek új megvilágításba helyezni egy-egy,
a közhiedelemben megkövesedett szerzői portrét."

A kötet első egységében, a Saját utakban a szerző a 20. század első évtizedeinek magyar irodalomtörténeti aspektusait vizsgálja meg közelebbről. Érdeklődési körébe főleg az újrakanonizációs kísérletek, a magyar kisebbségi irodalom romániai recepciója vagy az irodalmi művek műfaji kategorizálásának problematikái tartoznak. Ezt a korpuszt az erdélyiség hatja át. Többek közt Kós Károly, Nagy István, Tabéry Géza és Ligeti Ernő munkássága kerül értékelésre és értelmezésre. A század első felében az erdélyi irodalomnak Kós Károly volt a kulcsfigurája. Nemcsak íróként, hanem irodalom- és közösségszervezőként is. A terepismeret csapdái című esszéjében Vallasek Júlia a román történetírásban Kós Károlyról kialakult képet tárgyalja Ion Chinezu Aspecte din literatura maghiară ardeleană (1919–1929) (Képek az erdélyi magyar irodalomból, 1919–1929), Nicolae Balotă Scriitori maghiari din România (1920–1980) (Romániai magyar írók 1920–1980) és Gavril Scridon Istoria literaturii maghiare din România 1918–1989 (A romániai magyar irodalom története 1918–1989) művei kapcsán. Nem kimondottan egy feltérképezésről van szó, inkább az irodalomtörténeti korszakok megírásához szükséges kritériumokra hívja fel a figyelmet, és azt nézi meg, hogy milyen mértékben érvényesülnek ezek a román szerzőknek az erdélyi magyar irodalmat figyelemmel követő munkáiban. A jó irodalomtörténeti munka „preparálásának" titkai és fortélyai a következők: a vizsgált irodalmi korszakról megfelelő ismeretekkel és a tárgyi szintézisre való hajlandósággal kell rendelkezni, ezenkívül a szintézist megfelelő ízlés- és szemléleti nyitottsággal kell elvégezni.

Nagy István A szomszédság nevében című regényének karrierje jó példa a kánon erélyességére, de néha drasztikus kényességére, érzékenységére is: Nagy István a kommunista korszakban (el)ismert szerzőnek számított, mára alig van jelen az irodalomtörténeti tudatban. A kánon kinek szoros, kinek tág. „Mindig vannak szerzők és művek, amelyek örökre vagy ideiglenesen félresöprődnek valahogy, a felejtés és (újra)felfedezés örök velejárói az olvasásnak. Nagy István feledésében azonban az játszott döntő szerepet, hogy egy időben túlságosan ismert volt. A kizárólagosság még dicséret formájában sem használ egy írói pálya megítélésének, de magának az írásnak sem" – mondja ki a keserű szentenciát Vallasek Júlia, de ugyanakkor az életmű kanonikus feltámasztására is esélyt ad, megjegyezve, hogy egy szerző születésének centenáriuma jó alkalom az újbóli megmérettetésre. Egy újraolvasás, akár a fiatalabb olvasógenerációk bevonásával is, bizonyára újrafestené a Nagy István műveiről kialakított képet.

A csend nyelve

„A monológ-szilánkokból nem lesz összefüggő történet."

A lassú utazások második szakasza, az Idegen csendek területe. Az előző korpuszhoz hasonlóan itt is találunk önéletírásról (Macondo, az üres név) vagy naplóról (Helyszíni közvetítés Jasznaja Poljanából) szóló esszét, kritikát, de a hangsúly az irodalmi művekben megjelenített emberközti kapcsolatokon és kommunikáción van. A nőszereplők és nőírók kiemelt figyelmet kapnak. Több írás nőszerzők műveiről szól, a szerelem kitüntetett helyet kap, és „empátiabuborékok" szállnak a hősök közé. Goethe, Jane Austen, Virginia Woolf, Márquez vagy a Nobel-díjas J. M. Coetzee művei határozzák meg az olvasás terét. Vallasek Júlia gyakran használt, kedvenc fogalmaival festhetők le a legtalálóbban az idézett szerzők művei: klausztrofobikus (117., 151.) történet és szilánkokra tört (151., 159.) világ.

Goethe Wertherének sorsa azt bizonyítja, hogy „Az irodalomról való szavak nélküli beszéd a legmagasabb formája két ember összetartozásának." (98.) Az irodalmon át szemlélve a világot – akár Werther Homéroszon –, ismét egésszé rakhatjuk össze a szilánkokat, amelyek Jane Austen nőhőseit a házasság és a „rosszul jött szerelem" sebeivel díszítették. J. M. Coetzee hősei, A semmi szívében a csend uralkodik, hiszen túl sok olyan megfogalmazhatatlan érzés és gondolat van, ami kimondhatatlan, mert a megfelelő nyelv hiánya miatt kifejezhetetlenek. „A hősnő belső monológja nem törheti meg a csendet, hiába ismeri fel a tiszta emberi kommunikációra alkalmas nyelv hiányát, nem állnak rendelkezésére a szavak. Ezek hiányát először a női lét velejárójaként ismeri fel, mindentől elzárt világa, csak gazdasszonyként, vagyis eszközként érvényesülő női mivolta saját nyelvet feltételez, szobája zárt ajtói mögött megteremtett női szavakat." (Az idegen csend, 152.) A Coetzee-könyvből vett idézeteket olvasva, az a benyomás keríti hatalmába az embert, hogy hiába viszonyul empátiával ezekhez a szereplőkhöz, nekik többre van szükségük, ki kell találni egy új nyelvet. Segíthetett volna rajtuk Dusan Makovicky, aki Tolsztoj háziorvosaként naponta feljegyezte páciense beszélgetéseit, elejtett szavait.

Vallasek Júlia Makovicky naplójának titkát abban látja, hogy „az orvos önmagát szinte a végletekig kivonja az írásból". A napló egyetlen rendezőelve a kronologikus sorrendben való bejegyzés.

Kávéházi hangulat és kritika

„… minél hosszabb egy írás, annál jobban felhergeli magát a szerző,
már nem törődik azzal, hogy miért is fogott tollat,
már nem is ő ír, a harag írja önmagát" – az indulatos kritikáról.

A kötet harmadik része a kávéházak hangulatát idézi, és főként az irodalomkritikán keresztül láttatja az irodalom létmódját. „Tévedés volna teljesen egymásba mosni az irodalmat a kávéházzal" – mondja A lassú utazások könyvének szerzője, hangsúlyozva a kávéháznak irodalmat befolyásoló szerepét. A kávéház a művészi élet egyik mozgatója, nemcsak a laudáció, hanem a kritika, a vita és néha a megengedettnél temperamentumosabb állásfoglalások helye. Utóbbiak olvasható nyomai lehetnek azok a kritikák, amelyeket a Nyerges András által szerkesztett Gorombaságok könyve tartalmaz. Ezeket olvasva Vallasek Júlia azt a következtetést vonta le, hogy „A sértegetés akkor a legkegyetlenebb és a legkevésbé kivédhető, ha szellemes". Szerb Antal nem arról volt híres, hogy ilyen kritikákat írt, hanem inkább arról, hogy írásai nagyon változatos tematikájúak és tudománynépszerűsítő célzatúak voltak. „Tudatosan vállalja a könnyedséget, nem értekezik a dolgokról, hanem elbeszélget róluk." (A kritikus köpenye) Az irodalomkritikus munkája nemcsak modelláló jellegű, hanem reklámként is beválik, noha a Gorombaságok könyve épp az antireklámról szól. A legsikerültebb reklám a magyar irodalom történetében – Vallasek Júlia szerint – a Psyché, tudniillik „Egyszerre »reklámozza« magát az irodalmat és az irodalomtörténetet. Csaknem mindenki szerepel benne, akinek, egy, az adott korszakról írott, magára valamit is adó irodalomtörténetben jelen kell lennie." (Psyché tükrében)

A fordító és az olvasó arcai

„Az olvasás szabadsága nem keveredik az olvasás luxusával."

Miután megismertük a transzszilvanizmus irodalmát, betekintést nyertünk a naplók világába, és magunkba szívtuk az irodalmi kávéházak fílingjét, elérünk az Elágazó ösvényekig. A „Sík mezőben hármas út, a középső célra jut" problémájával ütköznénk meg, ha Balázs Imre József, a könyv szerkesztője nem segítene az olvasónak az eligazodásban. Külön dicséretet érdemel, hiszen az egész kötetet úgy állította össze, hogy az egyes írások hangulatukban, témájukban egymáshoz kapcsolódnak, néhol egybemosódnak, és így a könyv szerkezete – annak ellenére, hogy négy részre tagolódik – nem szenved törést, és olyan kompakt egységet alkot, amelynek elemei egymással párbeszédet alakítanak ki. Például a Kányádi fordításaival foglalkozó szöveget, A kalandvágyó fordító címűt, a Kányádiról szóló monográfiára fókuszáló kritika, A zavarbaejtő egyszerűség követi.

Az Elágazó ösvények Kányádi, Bogdán László, Láng Zsolt, Krasznahorkai, Parti Nagy Lajos és mások műveihez vezetnek. Kányádi kapcsán Vallasek Júlia a költő fordításaira reflektál, felhívja a figyelmet a fordítás szükségszerűségére és a fordító speciális létformájára: „… úgy érzem, a fordításban ma is megvan a gályapad kínja és a titokzatos tartalmú laboratóriumi üvegcsék fénye. A fordító mint leláncolt rabszolga és mint láncokat széttörő tudós vagy varázsló. […] Lassított olvasás közben a szavak a maguk anyagiságában tárulnak fel, a szokásosnál mélyebbre hatoló figyelem igyekszik feltárni a rejtett összefüggéseket. De eközben a fordító maga is védtelenné válik, önmagát is olvassa, saját helyzetének, saját világának összefüggéseibe is beleláthat." (A kalandvágyó fordító)

A kötet előző korpuszait átszövő asszociációk az Elágazó ösvényeket is befonják: már maga a cím Borges Az elágazó ösvények kertjére enged következtetni, a Závada Pál Jadviga párnáját elemző Párnakönyv pedig a Peter Greenaway által rendezett filmre emlékeztet. A korábbi részekből említésre méltó az Egy polgárlány vallomásai – Márait juttatja eszünkbe. A címek asszociációra bíró ereje olyan írások között működik, mint Krasznahorkai Háború és háborúja, amely jó példa a végpont perspektivájából való visszaolvasásra (A vég vonzásában), de Mózes Attila műveinek hőstelen világa (A tolmács kudarca) és Király László Kék farkasok című műve is elemzésre kerül.
Lassú utazásunk véget ér az utolsó könyvlapok fordításával.

Megérte Szilágyi Júlia ráérős olvasói technikáját követni, hiszen a kötet alapos olvasása közelebb vitt az írókhoz és hőseik lelki világához – gondoljunk csak arra, hogy a Lassú utazások könyve írásai között sok olyan van, amely írók naplóival, levelezéseivel vagy önéletírásaikkal foglalkozik. Nem marad más hátra, mint hogy újra megtöltsük poharunk, elővegyük azokat a könyveket, amelyekről Vallasek Júlia ír, és ismét beüljünk a fotelbe – olvasni.