FEKETE J. JÓZSEF: MIT ÉR AZ IRODALOM, HA MAGYAR? ZETNA KÖNYVKIADÓ, ZENTA, 2007.
Ez a zsebbe való zömök kis könyv azt állítja, hogy egyetlen magyar irodalom van, hogy a magyar irodalom nincs határok közé szorítva. Ez a könyv azt is állítja, hogy sok magyar irodalom van, annyi, ahány olvasója. Lássuk, hogyan bizonyítja állításait.
Azok a könyvek, amelyekről a szövegekben itt szó van, olyan szerzők művei, akik magyarul írnak, és a Kárpát-medencében, sőt, azon is kívül fekvő országban laknak. Egymástól távol élnek – más-más tájak és történetek ismerői, a nyelv másmás ízeit dédelgetik, mégis fellelhető olyan beszédmód, amely képes egységesíteni műveiket, létezhet olyan olvasási szempont, amely megteremti a kapcsolatokat közöttük, közöttük és a hagyomány között, közöttük és a világirodalom között. Tehát elsősorban az olvasás teszi egységessé a „szétszórtan” létrejövő műveket: az olvasó szempontjai, az olvasó kíváncsisága, érzékenysége, tudása és tapasztalata. Nem a kánon a legerősebb, bár mindent képes beolvasztani a centrumba, de a kánonon kívül sokféle kánonnak van létjogosultsága; az érintetlen, pontosabban másképp érintett olvasó érdeklődése észreveszi, hogy a kánonból kiszorult műveknek is van jelentőségük. Az olvasás általános szempontjai a kánonoknál szélesebb spektrumot nyitnak, új fény vetül a művekre, fény egyneműsíti őket. Ám az állítás másik felét, a nem egységes, hanem szétágazó, sokféle irodalom létezését pont ez a tág olvasási szempont segít elfogadtatni: az olvasói szempontok maguk is a különféle világokhoz igazodnak, amelyben az olvasók élnek.
Másképp olvas a centrum olvasója, másképp a perifériáé. De mihelyt vizsgálni kezdjük a szempontokat, kiderül, hogy a centrum-periféria felosztás mondvacsinált, a leggyengébb érv a különbözésről: általa, benne, az olvasó „a saját centruma és a köztes terek közti feszültség megértésére törekszik”. Miképpen az írók is. Az írók, a maguk mesterségében, a világ megértésére és szövegszerű megalkotására törekednek, új beszédmódokat hoznak létre, hűek és hűtlenek a hagyományokhoz, éppen azért, hogy új kifejezési eszközökre találjanak. Van, aki messzebbre merészkedik a biztonsági sávtól, van, aki végig abban időz. Sok mindentől függ, olykor szó szerint vett életkörülményektől, milyen mértékű az eltávolodás, milyen hatékony a keresés.
Az, aki mint Fekete is, a kinevezett centrumtól messze lakik, jelesül Újvidéken, sajátos érzékenységgel fejezi ki saját olvasói és emberi világának tapasztalatát, tehát elsősorban olyan könyvek szólaltatják meg, amelyekben bizonyos problémakör kifejezettebb, pontosabban úgy szólaltatja meg a könyveket, hogy személyes tapasztalatok fejeződjenek ki abban, amit róluk mond. A gólya a békákat csipegeti fel a mezőn, a fürj a búzaszemeket.
Bálint Péternél az alakváltozás lehetőségeit mutatja fel, Balogh Róbert könyveit olvasva, a svábok elvándorlásának, kitelepítésének kálváriájában a haza és a szív kapcsolatát tárja fel. Bánki Évánál a kisebbségben élő író hagyományértelmezését elemzi. Bodor Ádámnál az állandó ítélet alatt élő magányos embert látja meg. S ha a névsort tovább soroljuk, érezhető lesz, hogy a tekintet, amely ráhull a könyvekre, milyen szándék szerint teszi ezt meg. Egyed Péter, Bogdán László, Ferenczes István, Fenyvesi Ottó, Karátson Endre, Szávai Géza, Tolnai Ottó határon túli író, de az anyaországiak sem kifejezetten a centrum lakói, sem Füzi László, sem Méhes Károly vagy Vass Tibor nem az, vagy amennyiben a centrumé, tehát Budapesten él és alkot, nem a központi kánon „lakója”, legyen szó akár Jónás Tamásról, akár a pályája csúcsára érkezett, elismert Sándor Ivánról.
Épp a Sándor Ivánról szóló tanulmány idéz egy Borges-állítást, miszerint „az idő észbeli folyamat, amelyben minden pillanat autonóm”. Ez az elméleti feltevés alkalmazható Fekete olvasásidejére is, vagyis miközben egységes szerkezetté olvassa a könyveket, fenntartja a könyvek különvaló létezésének állapotát is. Ugyanezt a különállást fejti ki Tolnai jellemzésében, mondván, hogy Tolnai elvileg kisebbségi író ugyan, ám az a balszerencsés tény, hogy a hivatalos irodalom peremére született, inkább előny, mint hátrány. Mégpedig azért, mert épp a szembehelyezkedésében, a korkívánalmakkal szemben elfoglalt függetlenségben, a provincializmussal szemben gyakorolt széles-látókörűségben, a nemzeti öncélúsággal szemben az európai távlatú gondolkodásban tud erőteljesen önmaga lenni. Fekete J. az egyik legnagyobb erénynek az önfeltárulkozást tartja, talán mert maga a periférialét serkenti legjobban az önfelmutatás katarktikus mozdulatát. Katarktikus, mert a legmélyebb önfelmutatás minden esetben az. A katarzis pedig a legnemesebb művészetnek elmaradhatatlan jellemzője volt, és marad.
Sok minden közös tehát, mert hiszen közös lélektani alapokon nyugvó jelenségekről van szó. De bármilyen erős átfedést is mutassanak a kortársak művei, nem egymásra illeszthetők, hanem csak részben egymásra leképezhető különbözőségek. Ahogy az egyik Tolnai esszéjében áll: „negatív-pozitív lenyomatú alakzatok”. Ami egyikben kiemelkedik, az a másikban lemerül. Egymással szorosan összefüggő, de egymástól tágulva elhajló mozzanatokkal telnek meg történeteink. És ez a sokféleség olvastatja magát, ahogy a kíváncsi felfedezőt is az teszi igazán kíváncsivá, ami hasonló ugyan, ám mégis homlokegyenest más. És ahogy a felfedező léptei kirajzolnak egy térképet, az olvasó olvasatai is kirajzolnak egy jelentős irodalmat.
Vagyis a magyar irodalom annyit ér, amennyit olvasója képes beleolvasni – önmagából.