[2022. március]

(Zsoltárparafrázis 10.)

Szava villámsújtotta fa, tekintete sötét alagút.
Hagy vergődni, tárgyak csörömpölésébe zár, míg
bennem a csend zakatol, s élek, mint kit elfeledtek,
bár a nappalok dúvadjai lesik, meddig bírom még,
az éjjel őrszemei figyelőznek, ütemes-e a légzésem.
Maszkjait cserélgeti, akihez fordulhatnék, egyre
messzebb kerül tőlem, nem von ítélete alá senki.
Kies liget, nagy, kerek erdő, hegyek s a puszta ég.
Mától indulhatok visszafelé – ahol meleg tenyér a föld.