Mottó: „éljen a nyakravaló”

                       Petőfi

Alexander, az eljövendő, eldöntötte: verssé lesz ő is,

verset ír régi önmagáról, a lepattant szerénytelenről,

megír mindent, amit moszkvai csehókban átélt és tapasztalt,

leír mindent, amit Szibériában, amit a Krímben, Krakkóban látott,

leírja, hogy az eljövendő költőknek sem lesz soha könnyű,

mert minden eljövendő költő, ha tényleg ír, ha tényleg költő,

egy napon majd tényleg elindul, időkben visszafelé térül,

mintha csak úgy, falu széléről, a világ egyik közepéből,

egy napon úgyis elindul, legenda lesz belőle szépen,

az egyik napnak délelőttjén dicső szívére újra rálel.

Ezt döntötte el Alexander, a jövőből induló költő.

1947-ben Bukaresten haladt át éppen, mint öregvő szürrealista,

’27-ben mint utca kölyke, munkásszálláson olvasott fel,

hogy aztán Párizsban is járjon, és Kafkával is Temesváron,

azt hitte, lesz ebből dicsőség, valami avantgárd izé,

mitől az olvasót ragadja félelmes katarzis magával,

eldöntötte, verset írand majd, a múltban dicső költemény lesz,

minden szava, amit hétköznap, köznapi utazóként használ,

ha csizmát húz, az lázadás lesz, ha nem húz csizmát: forradalmi,

ha frakkban jár, lánglelkűség az, ha bocskorban: az zseniális,

de elvesztette telefonját, írógépét mocsár behúzta,

s ezt nem úszta meg szárazon.

Legvégső muszáj-helyzetében eldöntötte: magyar költész lesz,

aki meghal, vagy nem – de támad,

ha másra nem, csak önmagára, három anyától szüli árva

létezését a másvilágra, és csokrot köt a nagyujjára,

mondván, hogy az nyakravaló.

Miközben kint, Oroszországban,

vagy odakint, Európában feleslegesen

hull a hó.

Elveszett 1798 decemberében, Csurgón