[Látó, 2005. október] 

(Zalán Tibor: Azután megdöglünk. Napkút Kiadó, Budapest, 2004.)

Nem mondok semmi újat, ha azt mondom, válságban a dráma, korunk nem alkalmas drámai megjelenítésre, nincs drámai konfliktus, nincsenek nagyszerűen ábrázolható társadalmi változások, nincs drámai személyiség, tehát drámai tett sincs, és nincs remény sem, hogy valami olyan pontosan lokalizálható értéket találhatnánk, amelyért a nevetségesség vádja nélkül vérre menően síkra lehetne szállni – biztosan már arról is készítettek karikatúrát, horrorfilmet vagy kandikamerás felvételt. A Kultuszminisztérium évente óriási összegeket ír ki drámapályázatokra, mégis kevés a drámaírók, a megjelenő drámai szövegek száma.
Csak kísérlet lenne, semmi más a mai dráma? Ezt az állítást éppen Zalán Tibor drámái látszanak leghatékonyabban cáfolni: ha semmi sincs, pontosabban csak a semmi van, akkor a semmiről kell írni, így születik meg a drámaválság idején a válság drámája. Paradoxonnak tűnik, de a zaláni világban a semmi mindent eláraszt, betakar. A tág és a szűk világ, az intézmények, a családi, baráti, társi kapcsolatok, minden a pusztulásnak, a semmi felé haladásnak vagy pedig a semmiben való őrült és értelmetlen létezésnek van kitéve. (Nem, nem véletlenül írtam, hogy „a létezésnek kitéve"!) Ne gondoljanak őrült falanszterekre, pokolra, virtuális világokra, űrhajókra, világvégére! Zalán Tibor drámái többnyire az orrunk előtt játszódnak: az ószeren, a ház előtt, a kocsma teraszán, a panellakásban, egy szekéren… A szereplők hordoznak magukban némi emberséget, így lesz lehetővé, hogy egyszer csak szembesüljenek a semmivel, ami ármányosan körülveszi őket, és amiről nem akarnak (akartak) tudomást venni. Színházi ember létére Zalán Tibor egyáltalán nem használ rendezői utasításokat: teljesen a rendezőre illetve a színészre bízza a megvalósítást. Utasításai mindössze a szín berendezésére vonatkoznak, ami néha a drámák egyik főszereplőjévé válik, mint pl. a Romokon emelkedő ragyogásban.
Az első, ami feltűnt, a cím: Azután megdöglünk. Szóval csak úgy, mint az állatok, és azután. Ó, nem valami történés utáni jobblétre szenderülésre gondolt Zalán Tibor! A címadó dráma ugyan valami meg nem nevezett atomrobbanás után játszódik, de ha világvégi hangulatra vágynak, inkább számítógépes játékokat játsszanak. A négy szereplő mondhatni önmagát élte túl. Az ők egymáshoz való viszonya képviselné a barátságot, szerelmet és a társadalmi kapcsolatokat, amik azonban önmaguk ellentétébe fordulnak át: Il és Al egymásrautaltságukban is becsapják egymást, az egykori szerelem pedig gusztustalan perverzióvá változott. Nekem Az ember tragédiáját juttatta eszembe, de míg Madáchnál a végkicsengés optimista, addig Zalán Tibor tételesen is kimondja, hogy folytatásra, megújulásra nincs remény. Ha egy semmiben létező, egyedül maradt Éva, a méhében megfogant magzat pedig nem az életet, hanem annak lehetetlenségét szimbolizálja.
Az Ószeresek is a semmin vitatkoznak, ráadásul posztkommunista „átmeneti" korszakunk kiürült frázisait használva alapdiskurzusul. Kicsinyes világunkban az isteni csoda és a halál egyaránt banális eseménynek számít, mert nincs számunkra semmi értéke. Bargár meghalt, tehát valakinek át kell venni a standját. Bargárt feltámasztotta az egyik bóvliárus, tehát szüksége van a két megkívánt fokhagymás lángosra. Ha pedig „ismét" meghalt, hát pucoljon mindenki, amerre lát: a tisztogatást elvégzi az eső… Ha a színházi előadás szerepe az, hogy meggondolkodtassa a nézőt, és saját értékrendjének újravizsgálására késztesse, akkor Zalán Tibor elérte a célját. Annyira valószerűvé teszi az általa kreált abszurd világot, hogy a néző/olvasó az előadás idejéig elhiszi, hogy mindennek úgy kell történnie, másképpen nem is lehetne.
Az általános mondanivalót a legtömörebben talán a Katonák című színmű fejezi ki. A főszereplő Ács Mihály böllér, akinek a házába három katona – egy tizedes és két közlegény – szállásolja el önkényesen magát egy meg nem nevezett háborúban. A tizedes a pitiáner diktátorok alaptípusa, viszonylagos hatalmától fogva élet és halál urának képzeli magát, mi több, úgy véli: joga van megalázni, megzsarolni, tönkretenni azokat, akiket a sors az útjába hoz. A bakák gondolkodás nélkül, szadista kéjjel teljesítik felettesük legperverzebb vágyait is. Ács Mihály abból él, hogy disznókat vág. Szereti a mesterségét, és büszke erejére, szaktudására. Ezt használja ki a tizedes, aki egy napon berendeli a templomba, ahol megkéri, vágjon le neki néhány disznót. Ács örömmel vállalja a megbízást. Csak akkor fagy a mosoly az arcára, mikor kiderül: a disznók tulajdonképpen foglyok, a munkát pedig a templomban kellene végrehajtani, ahol Krisztus mellett már Boros nevű szomszédja is ott lóg egy durvára ácsolt fakereszten. A tizedes a diktátorok mindenkori előfeltevéséből indul ki: az ember érzelmei révén zsarolható. Ács Mihályra rettenetes lelki terhet ró: ha nem vállalja a „munkát", az utcáról behozott többgyerekes asszonyokat gyilkolnak meg a tizedes hű segítői. A böllér számára tulajdonképpen csak a választás lehetőségének a látszata marad, hiszen bárhogyan dönt, gyilkossá lesz.
Ő az egyetlen a végén, aki számára az élet nem tud „ugyanúgy" folyni, mint azelőtt, habár ő is kísérletet tesz erre. Nem önmaga miatt, hanem a mások reakciói miatt képtelen erre. Munkájától és emberségétől megfosztva a tiszteletessel együtt azon igyekszik, hogy meg nem történtté tegye a múltat és lehetségessé a jövőt, de fáradozása hiábavaló.
Bevíz úr saját háza előtt álldogálva, saját életéből kizárva, mintegy színházi előadásként szemléli családtagjai igazi énjének megnyilvánulását. Meghökkenve veszi észre, hogy csupa idegenek élnek körülötte. A ház a családtagok lelkivilágának a színterévé válik, és megjelennek benne a lelkükben végbemenő folyamatok, az ott élő vágyak, titkok lecsapódásai: régi és új szeretők, a főnök, szomszédok, törvényes és törvénytelen gyermekek, a sarki hentes, sőt, az amerikai elnök, és a pápa is. Bárki képes bejutni a házba, csak maga Bevíz nem. A körülötte, vele élő személyeket tehát jobban foglalkoztatja az, hogy az amerikai elnökkel, a pápával, a sarki hentessel stb. mi történik, mint a családfő személye. Egyetlen „jóakarója", az utcán járó „öreg" figyelmezteti is, hogy fölösleges annyira beigyekezni, örüljön, míg kint lehet. A mellékszereplők teljesen „meztelenek". Úgy értem, pőre valóságukban mutatkoznak meg, anélkül, hogy szégyellnék, takargatnák eltévelyedéseiket, lelki sekélyességüket.
A legvalószerűtlenebb helyzetben a „Ne lőj a fecskére!" című dráma főszereplője, a Vendég van, aki egy lakodalomban teljesen elveszíti önmagát. A darab elején egy becsípett, öntelt fővárosi úr, aki „felcsípi a legjobb cicababát" a vendégseregből, a végére pedig egy csupasz szobába bezárva él, minden kapcsolatot elveszítve a külvilággal, sőt, önmagával is.
A főszereplőknek egyetlen közös tulajdonságuk van: a passzivitás. A mód, ahogyan engedik megtörténni a számukra legszörnyűbb dolgokat, rokon azzal, ahogyan a halálhoz viszonyulnak. A címben használt kifejezés (megdöglünk) az egész kötetre jellemző: a halál nem vált ki együttérzést, megdöbbenést vagy sajnálkozást, a végső megsemmisülés misztériuma senkit nem érdekel. Mindenki teljes közömbösséggel képes ölni, öletni, vagy csak szemlélni a halált. Az értelmetlenné vált halált, tenném hozzá. Mert a (fizikai vagy lelki) megsemmisülésnek nincs semmi tétje. Erre már igazán jobban illik a megdögleni kifejezés…
Ha jól tudom, a kötetben levő kilenc dráma közül csak egyet nem adtak elő. Ez pedig bizonyít valamit: hogy a mából merítő drámára szükség van. És hogy műértő közönség igenis létezik.