[2011. november]

A „konglomerát” Erdélyben élő Sebestyén egyszer, feleségével együtt Washing­tonban járva, ráfanyalodott, hogy beálljon a Fehér Ház előtt kígyózó sorba, vagyis pipálják ki a szinte kötelező turista látványosságot. Ahogy ezt az Utazások SzGSz-szel egyik előző fejezetében (szemináriumában) már elmesélte, csendesen, beszélgetésük közben egyszer csak az előttük álló pár férfi tagja hátrafordult, és megszólította őket, angolul persze.
– Elnézést, de önök honnan valók?
– Erdélyből – válaszolta röviden Sebestyén. Pontosabban, angolul így: From Transylvania.
– És hol van az a Transylvania? (Nem hagyta magát a férfi.)
– Magyarország és Románia közt – vágta rá büszkén a megkérdezett, természetesen sejtve, hogy ezzel korántsem világosította fel az érdeklődőt.
A 16. és 17. szemináriumhoz érve, tulajdonképpen a Fehér Ház előtt elhangzott kérdésre próbál Sebestyén válaszolni. A „között” izgatja tulajdonképpen, távol a hivatalosságtól. Igyekszik visszafelé is olvasni a történelemben, legalábbis a magántörténetekben, úgy, ahogy azt SzGSz (Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos) és még annyi előd, kortárs megélte.
Megéltük, megéljük.
Bukarest és a Turulpörkölt között.

Kolozsvár – Bukarest (Moldva) – Kolozsvár
(Tizenhatodik szeminárium)

– Megszoktuk a múlt súlyát, akár a levegő súlyát: nem is tudnánk létezni nélküle.
Sebestyén fölteszi a (hány pontos?) kérdést: kitől való az aforizma? Milyen körből jön? Magyar vagy más nemzetiségű-e a megfogalmazója? Akkor hát barkochbázzunk: Kelet-Közép-Európa. Költő. A kijelentés magyarra ültetése erdélyi költőé. SzGSz közelében járunk… Megtalálható A költő életei első (1986-os) és második, bővített (2008-as) kiadásában. Hát persze, ifjú Sz a fordító. A szerző pedig Lucian Blaga, a Fehér megyei Lámkeréken (1895-ben) született poéta és fi­lozófus – ortodox pap fia, brassói és nagyszebeni, majd bécsi iskolákat járt, Ko­lozsvárt lett egyetemi tanár a két világháború között, 1949-ben fosztották meg katedrájától, könyvtárosi állást kapott, 1961-ben hunyt el, az irodalmi életből lényegében kirekesztve. A sorsa itt-ott párhuzamos G és idősb Sz sorsával, noha az indulás, az indíttatás, majd a kirekesztés oka merőben más. Másképp is éreztek, mást gondoltak a múlt súlyáról, a levegőéről. Amikor a románok kézhez vettek minket… Amikor a magyarok kézben tartottak, majd négy évre ismét kézhez vettek…
Sebestyén a soros szeminárium megkezdése előtt nézi a Világirodalmi Lexikont, hogy mit közöl (Domokos Sámuel által) Blagáról. Nincs szó arról, hogy Észak-Erdély Magyarországhoz történt visszacsatolása után a professzor (volt diplomata) elhagyta Kolozsvárt, Szebenbe költözött. Szemérmesek vagyunk? Másképpen az (szemérmes?) egy román lexikon, a legsötétebb Ceauşescu-időben, 1986-ban ki­adott Mic Dicţionar Enciclopedic. És egyikből sem lehet megtudni, amit az Inter­net, a Wikipedia állít: 1956-ban (állítólag – ezt már óvatosságból Sebestyén teszi hozzá) Nobel-díjra javasolták Lucian Blagát, ám az akkori román kormány embert menesztett Svédországba, hogy megakadályozza az idealista tudós költő világra szóló kitüntetését. Akciójuk sikerült. Ami viszont legalább ennyire furcsa: a mi Világirodalmi Lexikonunk első kötetében, a Blaga szócikkben nem találni bár utalást a „mioritikus tér” elméletre, amely a román közgondolkodásra oly nagy hatással volt. Rápillant viszont Sebestyén a lexikon első kötetének borítójára, és a „más nemzetek háza táján” szétnézni szerető Goethe-idézet alatt Babits-mondatokat lát arról, hogy a nemzeti irodalmakban válik láthatóvá a világirodalom, „mint a szél a hullámzó erdőkben. Erdő nem egy van: de egy a szél.” Vajon a román „crivăţ” (éles északkeleti szél) és a magyar (székely) nemere – utóbbi akár nagybetűvel írva – egyet jelent? (A lelkiismeretes szemináriumszervező a román–magyar szótár után fellapozza A Magyar nyelv értelmező szótárát is, és ott ezt a költői példát találja, Ba-t idézve: „A Nemere éles hangja vált, / s füleket festve fütyüli a né­pet.” A Szabó T. Attila-féle Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban, ez meglepi őt, nem talál „nemere” címszót.)
Itt azért, még SzGSz jelenése előtt, Sebestyén szükségesnek vél egy kis elő­-szemináriumot, elidőzést az ismert román balladára, a Mioriţára (A báránykára) utaló „mioritikus tér” megvilágítása érdekében. Érdekes, hogy a költő-filozófus – az elmélet elnevezése ellenére – tulajdonképpen a dojnából, a román népdalból bontja ki metaforáját:
– A dojnában annak a léleknek a nem túl nyomasztó, nem is túl könnyed melankóliája kap hangot, aki halad egyre, mind messzebbre egy megfoghatatlanul hullámvonalú tájon; annak a léleknek a vágyakozása, aki szeretne átjutni a dombon mint sorsakadályon, de mindig újabb és újabb domb áll majd előtte; annak a léleknek a gyöngédsége, aki ismétlődő, egyhangú és végeérhetetlen ritmus szerint le-föl ereszkedő-emelkedő végzet jegyében megy az útján… Legmélyén ezzel a térhorizonttal szolidáris az ősi román lélek, s midőn már rég nem a hegyvidéken élünk, valahol, szívünk valamely elfacsarodó csücskében még akkor is erről a tájról őrzünk derengő édeni emléket.

Különös – megmagyarázható? –, hogy Blaga a maga nemzetjellemzésnek szánt, de a szomszédságra is kitérő filozofikus metaforájában csak a szászokról szól, a magyarok valahogy (?) kimaradnak belőle. Illetve egy negatív előjelű utalás nyilván ránk vonatkozik, emlékeztet rá Sebestyén. Íme a szászok és a transzszilvanizmust (Blaga szerint) erőltető magyarok (néven nevezés nélkül), a mioritikus térben:
– Egyazon tájon oly lelkületek élhetnek együtt, melyek merőben elütő mátrix-terekhez tapadnak öntudatlanul. Példa: a valahonnan a Rajna mellől átültetett erdélyi szász mintegy nyolcszáz éve tölti be – változatlanul a maga tegnapi és örökkévaló gótikus szellemében – zord és tömbszerű kulturális-polgári rendeltetését az erdélyi tájon. E szellemiség állandó magvát a szász máshonnan hozta magával, s úgy őrzi vére folyamának mélyén, mint bűvös kincset a legendás folyó fenekén. Mel­lette pedig, tovaballagva nyájával, a más sorsról regélő magas és fekete tornyok s várak oldalában, az oláh pásztor a kaptatón s a lejtőn annak a térnek a dicséretét furulyálja, mely egyedül az övé. Kétféle ember él egyazon tájon, de más térben. Egy­máshoz kimondhatatlanul közel, de mátrix-terük révén mégis oly messze, hogy nyolc évszázados szomszédság sem volt elegendő eltörölni és szétfoszlatni azt a má­sik távolságot, a tudattalanjukban lévőt. Az e tájon együtt élő népek – úgymond – közös „transzszilvanizmusának” haszontalan és meddő utópiáját hajszolók ezt nemigen akarják figyelembe venni.
És hol vannak a magyarok? Az erdélyiek. Nem ebben a tájban? Mit őriznek ők vérük folyamának mélyén? A havasokban, a völgyekben, a városokban? Ahová a szászok mellett – vagy csak úgy magukban – templomokat, várakat építettek. És mit is akartak ők (egyesek közülük, Kós Károlyék) a transzszilvanizmussal? A „haszontalan és meddő utópiával”? És hová lettek a szászok? Miért ürültek ki falvaik, gótikus templomaik a 21. századra? Egy mai kolozsvári szemináriumnak illő rákérdenie a kiváló tehetségű, ám a magyarokat nemigen szerető Lucian Blagára. (Aki a festő Nagy Istvánt azért igen-igen becsülte, Bolond Sándor portréját a görög tragédiákhoz hasonlította.)
Ha a vitát történetesen Bukarestbe tennék át, és oda olyanokat is meghívnának, mint a Blaga utáni román líra alighanem legkiválóbb (szintén Nobel-díj-jelölt) költőjét, Nichita Stănescut – lehet, hogy sokkal kevésbé volna puskaporos a szemináriumi levegő. Nichita magyar fordítója, Szilágyi Domokos (ifjú Sz) – de akár egykori tanára, az öreg Sz – román nyelven, a Blagáétól független érvekkel vehetne részt egy új, talán korszerűbb disputában. Gaál Gáborra kevésbé lehetne számítani; G legfeljebb tolmács útján tudná kifejteni érveit, sorolhatná elő, amit a nyelv nem ismeretében is felvállalt folyóiratában, a régi Korunkban – noha nem a múlt súlya, hanem a saját romániai jelene és persze a levegő súlya késztette a Ko­lozsvárt az ő életidejében még messze nem, de (konglomerát) Erdélyben már rég­óta többségi románság szociológiájának, művelődésének, irodalmának elemzésére, közlésére.
Kezdődjék akkor a szeminárium Kolozsvárt, SzGSz-szel – mondjuk most így, udvariasságból: Lucian Blaga városában. Ahol persze nem lehet kifelejteni Buka­restet, sőt Moldvát sem – már csak azért sem, mert épp ott született az erdélyiséget, a magyar múltat és kultúrát nemigen ismerő, érteni sem akaró, állatorvosnak tanult mai kolozsvári polgármester; ő nem csupán Mátyás király históriáját tudja rosszul, de nyilván arról sincs tudomása, amit G tett „romániaiság” ügyben, függetlenül attól, hogy használta-e vagy sem írásaiban magát a kifejezést. Tizenöt év, G (GG) szavaival élve, kemény és áldatlan idő, másfél évtized Korunkba foglalt jelen-kutatásának a vége felé, a bécsi döntés évében, de még a döntés előtt hangzott el G utolsó előadása (a sorozatban a harmadik, a Korunk éveinek margójára). Történelmi szöveg, az előadó még nem tudta, következésképpen nem jelenthette be, hogy ez lesz az utolsó összefoglalója a régi Korunk-szerkesztői időből. A háború azonban már itt volt.
– Mi mondanivalónk lehet, amikor már maga a nyers, döntésre váró igény beszél, minden száj és értelem helyett a vas és a dinamit állandó dörgései között? Ha nem gondolnánk át: író és olvasó előtt tényleg az elnémulás pillanatának tűnhet ez a perc! De gondoljuk át! Tényleg ma már maga a megfeszült nyers erő beszél: de nem félreérthetetlenül. A világtörténelem akarata kinyílt, kialakultak az arcvonalak, süllyedő hajók és felboruló országok remegése között nyüzsög és retteg a világ, de az eposzi méretű viadalom ez örvénylésében minden mozzanatra más és más magyarázatfüggöny borul. A múzsák elhallgatóban, minden elmélet fölösleges, már nincs is szükség elméletekre, amik bebizonyítják, hogy milyen rugókra jár a világ, homályaiból már rég kivetkezett. Bizony, itt már alig lehet más feladat, mint megőrizni a tiszta lelkiismeretet, s ezzel a tiszta lelkiismerettel rámutatni a valóságra ott, ahol éppen lehet, ahol szükséges. Aki figyelemmel kísérte a lapot, s nem hallomásból ítélkezett fölötte, megállapíthatta, hogy mindig a realista humanizmus egyetlen következetes magyar nyelvű orgánuma volt. Mindig azt hirdettük, hogy a történelem a tervezés korában jár, s a világ berendezése az értelemre tartozik. Tudományideálunk, a társadalomtudomány elvetett mindenféle mítoszt. Még magyarságmítoszokban sem hittünk. Mindig azt mondtuk: az életünket azokkal együtt kell megoldanunk, akikkel együtt élünk. Az idő kiforrásának mai nagy szakaszában sem vélekedünk másként. Lelkiismeretünket tisztának ma is csak ilyenképp érezzük. Tájékoztatásunkban, ami most is a lap egyetlen feladata, ma is ez a realista humanizmus, ez a mítosz nélküliség és az együttélés gondolata a szemlé­lődésünk sarka. Mert tovább szemlélődünk.
Az együttélés gondolata, a szemlélődés keretei és formái többszörösen változtak a következő évtizedekben. Idősb Sz ennek koronatanúja lehetett. A magyarságról és a szomszédságról már kisgyerekként, majd tizenévesen tapasztalatokat szerzett, elmélkedhetett. Húszas éveinek elején írja naplójában:
– Hatásaiban van a tények fontossága; s ezt hamar elfelejtik a magyarok. Ezért nálunk komoly tényező a fajelmélet. Fontos, hogy Kőrösi Csoma megkapta-e az ősöket, avagy sem; és az igazságot kutatjuk és védekezünk (hogy például a magyarok nem voltak éppen ördögök, amikor bejöttek). De szinte az egyetlen nemzet vagyunk, akiknek – ősei jelentéktelenek – tehát semmi fontossága nincs, hogy hová valók voltunk, ázsiaiak-é vagy sem. Ellenpélda: az oláhok nem keresték, hanem megkapták Trajánt, hencegnek vele, s ez nekik fontos is, mert ez jelenti Euró­pát és a többi, a francia szimpátiát. A tény megállapítása és az igazság nem egy és ugyanaz.
A történelem tanulságai Szabédi számára az ötvenes évek második felében, 1956-ban érnek be. De ez nem változtat a korábbi tényeken, a magának leszűrt igazságon – akár a mezőségi román faluban 1940–41-ben tudatosodott tanulságon, akár közvetlenül utána, a Termés elismert szerkesztőjének nyugtalanító kérdéseket el nem rejtő magyarságpolitikáján. És az 1945–46-os, újabb keserű felismeréseken.
Az Erdélyi Helikonban 1941-ben közölt Báréi csujogatások önálló füzetté bővült fordítása legalább annyira esztétikai-etikai, mint politikai megnyilatkozása Sz-nek. Másképpen persze, mint az idősebb kortárs Blaga – ő ugyanis magyar költőként közel tud kerülni a román népköltészethez. Egy mindössze hatsoros, ám határokon, histórián átívelő példa, a Búbánat – az addig ismeretlen Báréból (merthogy búbánatunk nem csak nekünk lehet, ahogy sokan hiszik, és próbálják elhitetni, Muhi, Mohács, Trianon okán; búslakodhat egy román is):

Kinek lelke búval teli,
az éjszakákat növeli,
búval iszik, búval eszik,
este búbánattal fekszik,
s amikor a hajnal támad,
szembe jön vele a bánat.

Mondjuk így: a költészet mindenkori ereje? A közhelyet lehet szépen, meg­győzően is újrafogalmazni. Ahogy Nichita Stănescu tette, a már halott költőtárs­nak és az utókornak üzenve. Amikor A költő életeit, a Szilágyi Domokost sokféleképpen megidéző emlékezést szerkesztették, Sebestyén már akkor is valósággal meghatódva olvasta Nichita Szisz-élményét, prózán túlemelkedő sorait (Kántor Erzsébetet kérték a lefordítására) – most a meghatódottsága hatványozódik; és kéri, hallgassák meg ezt a különleges szöveget, magyarul. (Úgy érzi, messze többet jelent, mint Blaga dicsérete, amelyet a Bolond Sándor portréját festő Nagy István­nak szánt.) Már a címe hiteles vallomás: Szállok Szilágyi Domokoshoz.
– Szilágyi Domokos ma csillagsugár, törékeny létét átköltöztette érzékeny alkatáról őrzött emlékeinkbe.
Mennyire ember lehetett, mennyire ember!
Inkább egy verssorra hasonlított. Ő volt az ember-verssor.
Micsoda szeme lehetett, istenem, micsoda szeme!
Mintha minden költők szeme! Homéroszi szemek.
Egész lényével látott, fellegek nevetésével nevetett, a tenger hullámainak sójával könnyezett.
Összeölelkeztünk.
Most is ölelkezünk.
Ő – maradva távozott. Én – távozva maradtam.
Ő – nem volt, hanem ahogyan a mesékben áll, „hol volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, nem is mesélnénk róla”.

Ha ennyi szeretet, megbecsülés, azonosulás nem csupán két költő között volna lehetséges… Még a két nép is szerethetné egymást? (Mint a közhiedelem szerint a magyar és a lengyel.) Voltak – valamikor – hűséges, megbízható szolgálói ennek a remélt barátságépítésnek, például az alighanem publicistának igazán je­lentős Szász János, Bukarestben. Ugyanaz az emlékező kötet őrzi Szász pontos beszámolóját – Nichita és Szisz a címe – a két ember, illetve hát a két poéta lényegi kapcsolatáról; és egyszeri személyes találkozásukról. Sokszor, sokakról leírták már, ám ezúttal igaz: valóban testvérek voltak.
Sebestyénnek kedve támad, költőkről lévén szó (meg esszéik, prózaverseik for­dítójáról), egy másik antológiába is visszalapozni. SzGSz-nek nincs kifogása ellene, már csak azért sincs, mert a három-egyek korábban nem találkozhattak a Szegényeknek palota címmel Budapesten kiadott 20. századi román esszégyűjteménnyel. Itt is jelen van (persze Blaga mioritikus tere és más klasszikussá vált szerzők – például Arghezi, George Călinescu, Zarifopol, Constantin Noica, D. D. Roşca, Paleologu – szövegei mellett) Nichita. „Lélegzéseinek”, költői szösszeneteinek egyik legszebbje a nyelvről szól. Igazán szeminarizálható tárgy.
– Az élő nyelv, az átélt beszéd nem fér az Akadémia által szentesített nyelvtanba, és nem talál azzal sem, amit a pillangó szórt szét a szárnyáról.
Költészet gyermekei, nyelvetekkel a nyelven lépkedve, támadjatok fel.
Költészet gyermekei, a háborúban a fegyverek győzedelmeskednek, nem a zászlók.
Költészet gyermekei, elevenebb a mi nyelvünk bármilyen fajta írott alakjánál. Patkoljátok aranypatkóval! Sadoveanu, Arghezi és a nyelv többi csodálatos kovácsa tudta, hogy az hosszú útra van befogva.
És egy hasonlóképpen igazi költő, Ioan Alexandru. Sebestyén Kolozsvárról emlékszik rá, itt járt egyetemre, írószövetségi gyűléseken láthatták egymást (ott még magyar többségben), aztán átköltözött Bukarestbe (mint a tehetséges erdélyi román írók jelentős része); megjárta Olaszországot, Spanyolországot, Izraelt, a Szovjetuniót, járt a görögöknél. Nemzetben és egyetemes emberiségben gondolkodott, így egyaránt hivatkozási alap nála a tudós humanista, moldvai uralkodó (1693, 1710–1711) Dimitrie Cantemir és Pindarosz. Ide vágó szemelvények a Szegényeknek palotából (K. E. tolmácsolásában):
– Cantemir a moldvaiak határtalan vendégszeretetéről beszél, akik a terített asztal mellett ülnek, s lesik az utakat, az útkereszteződéseket, hátha-hátha arra ve­tődik egy vándor, hogy behívhassák a házukba, megvendégelhessék, és elbeszélgessenek vele, hogy kiöntsék lelküket.

(Ez másfajta Moldva-sugallat, mint amit egymásra következő újabb kolozsvári polgármesterek Mátyás kapcsán terjesztenek.)
– A gőg áthághatatlan akadály, ha a dolgokban rejlő igazat, valót akarja megismerni az ember. A gőgös ember sohasem lehet igazi költő; Pindarosz szerint: a szentségért való versengésben az áhítat győz, nem pedig az erő.
– Aki egy nemzet állapotát akarja látni a maga valóságában, annak kutatnia kell az életmódját, a helyét a történelemben; hogy ki pihen lényében, milyen szellem hordozója, az idők folyamán kinél időzött el, ki a dicső védnöke, a nemzet kimondott és olvasott szavát kell ellesnie. Csak ezekből tudhat meg egyet-mást.
Maradjunk még ebben a fennkölt régióban, javasolja Sebestyén, tovább halasztva Sz, G és ifjú Sz szakmai és publicisztikai jellegű beszámolóit, megvitatásukat. De váratlan összetalálkozásokra is sor kerülhet. Geo Bogza például a G kiadta, 1936. februári, román súlypontú Korunk-számban még csak egy felsorolásban fordul elő (Miron Radu Paraschivescu átfogó – magyarra sajnos katasztrofálisan fordított – tanulmányában, a román irodalom és művészet egészére kitekintő írásban), 1940-ben azonban híres riportkönyvének két fejezetét fordítja Gaál Gábor számára Salamon Ernő, igényesen. Geo Bogza persze költő is volt; lírai esszéje, A szentek legszebbje, Eminescut idézi, a Moldvából származó, Erdélyt is bebarangolt, Bukarestbe került 19. századi klasszikust, a román irodalom leghíresebbjét – a lehető legszemélyesebben. A magyar olvasónak Dsida Jenő is besegít, például a tőle való (magyar!) verssorral: „Mondd, fogsz-e sírni, esti kürt?”; Bogza vallomásának (amelyet most Sebestyén igencsak többszörösen a sajátjának érez), az utolsó résznek ez a címe és a visszatérő motívuma.
– Egy lánytól váltam el akkor, akinek haja úgy omlott az életembe, mint arany folyam, akinek keze oly jól illett a kezembe, és így barangoltunk a város utcáin, erdőkben és hegyekben, most meg mind a ketten messzire mentünk, és nem tudtam, viszontlátom-e még valaha, és határtalan melankólia kerített hatalmába, és mindaz, amit addig tudtam, saját gondolataim vagy nagy költők verssorai, kiestek a tudatomból; mint kút csobogása a pusztában, csak ezek az egyszerű szavak maradtak, melyeket nappal és éjszaka szakadatlan mondogattam:

Mondd, fogsz-e sírni, esti kürt,
Majd valamikor énmiattam?...

Azóta valahányszor hosszabb időre elválok valakitől, s nem tudom, vajon nem örökre-e, valakitől, akit szeretek, vagy a világnak egy olyan helyétől, ahol boldog voltam – a tenger partjától, ahol rám borult a csend, városoktól, amelyeket szerettem, és ahová szeretnék visszatérni – valahonnan a lényem mélyéből, ahol a melankólia forrása van, mint simogató zene emelkednek ugyanazok a szavak:

Mondd, fogsz-e sírni, esti kürt,
Majd valamikor énmiattam?...

Amikor pedig végleg el kell távoznom ebből a világból, és sajnálni fogom a szépségét, abban reménykedem majd, hogy valaha visszatérhetek, hogy még egyszer láthatok tengereket és hegyeket, és naplementéket, hogy egyszer még ismét bebarangolhatok városokat vagy erdőket, kézen fogva egy lánnyal; mi mást mondhatnék akkor, utolsó leheletemmel, és mit kérhetek sírfeliratnak a fejfámra, mint ezeket az egyszerű szavakat:

Mondd, fogsz-e sírni, esti kürt,
Majd valamikor énmiattam?...

(Ahogy beidézi Geo Bogzát és Eminescut – vajon eltérítve a szemináriumot a lényegtől, vagy éppen így érve el hozzá? –, Sebestyén furcsa módon magára ismer bennük. Amikor örökre elválik az ember attól, akit szeret – és akinek ezt az egész, prózában magyarra áttett szöveget is köszönheti –, ahogy újra látja az együtt bejárt városokat, hegyeket és tengereket: csak az esti kürt szavával vigasztalódhat.)
Férfiasabbra (?), keményebbre váltva: érzelemmentes beszámoló következhetne végre a Gaál Gábor-i Korunk történelemre, társadalomrajzra is figyelő, sőt koncentráló románság-ismertetéséről – olyan irodalomtörténeti tény mellett, hogy József Attila itt publikálta román versfordításait (saját versei és a csehek után), 1934-ben – mint ahogy az Erdélyi Helikonnak is küldött belőlük. Blaga-költe­ményből, Szemlér Ferencnek köszönhetően, ugyancsak jutott G lapjának. És a kitartó ráfigyelés a román lírára meg a prózára természetesen folytatódott, meglehetős intenzitással az utód-lapban, lapokban. Ifjú Sz aktív részt vállal a munkából (megélhetéséhez is kell!), ám Odobescu (Mese a vadászó királyfiról) és Ştefan Augustin Doinaş mellett főként Nichita Stănescut fordított – ahogy ezt az élményt Szász János megörökítette, ő korántsem egyszerűen „napszámba” dolgozott. A való választása (ez a címe Stănescu Hetedik elégiájának) Szisz-hangulat is:

Falevelek nevében élek, idegeimmel
megsárgítom a zöldet és
belepusztulok az őszbe.
Kövek nevében élek és
hagyom, hogy utakra rakjanak,
sebes kocsik alá.

A Mítosz pedig – akár formáját tekintve – eladható volna apokrif Szilágyi Domokos-versként.

Veszíteni nem tudok,
lenni se,
szaladok
a semmibe.
Nehezen viselem el
magamat.
A mennyei hely
lenn van a föld alatt.
S a földi, elverni éhit,
fölfalja az égit.

Nichita nyugodtan leírhatta Szilágyi Domokosról: Ő volt az ember-verssor.
Ifjú Sz ráérzése egynémely román klasszikusra és kortárs költőre, azonosulni tudása nem maradt folytatás nélkül. A Kolozsvár–Bukarest–Kolozsvár szeminárium így nyugodtan meghosszabbítható, mondjuk Csiki Lászlóig. (Az élőket most ne keverjük bele, véli Sebestyén, bár tudja, hogy így nagy igazságtalanság történik Kányádi Sándorral.)
Csiki a Kriterion-szerkesztői munkáját Bukarestben kezdte (aztán pár évig Kolozsvárt folytatta), emlékei ebből az időből (is) pontosak-fontosak. Egy szeminárium utóvégre arra való, hogy szemelgessen. Mindenhonnan.
– 1970-ben jártunk, a pártfőtitkár megjárta Kínát, és sokat tanult a nagy Maótól, nemsokára meg is jelentette a „szocialista etika” kiskátéját, vagyis kezdetét vette a romániai kis kultúrforradalom. Ennek a szelétől már a Kriterion és igazgatója, Domokos Géza védett, Bukarestben. Azt mondta ő meg Méliusz József, költözzem oda, ott eltűnhetek, és könnyebben megóvnak. (Ifjú Sz ugyanezzel az illúzióval élte bukaresti éveit – szól közbe Sebestyén.) De azért a főtitkári irányelvek megjelenésének másnapján letiltották a nyomdakész regényemet. Hazugok szigete volt a címe, máig sem jelent meg. Barátilag fel is szólítottak, hogy néhány évig ne próbáljak könyvet kiadni. Bukarestben azzal indítottam útnak a gyerekei­met: más országban vagytok, de ismeritek a nyelvet. (Ezt mondtam nekik később is, amikor átköltöztünk Budapestre.) … A gyerekeim magyar iskolába jártak, és a könnyebbség kedvéért feleségem is beállt oda félállásban titkárnőnek. Öt és fél évig bírtuk. Kiismertük közben a „magyar kolóniát”, és megtanultuk az utca nyelvét. Aztán kezdtünk belefáradni.
Csiki László azonban nem került személyes, baráti kapcsolatba bukaresti román értelmiségiekkel, írótársakkal, nem sikerült „intézményesített társasághoz” tartoznia.
– Tudtam róluk, kedveltem jó néhányukat az európai kultúrájuk miatt, vagy ellenkezőleg: mert vidoran vállalták balkániságukat, mint Mircea Dinescu vagy Fănuş Neagu, a lótolvajok unokája. Alexandru Ivasiucnak már a második regényét fordítottam, és még mindig nem ismertem személyesen. Ilia Mihály mutatott be neki egyik látogatásakor, amikor egy üzlet hátsó kijáratán át megszabadítottam nyilvánvalóan besúgó kísérőjétől, egy pofaszakállas nőtől. De többnyire magyarok között forgolódtam… Ott volt Szilágyi Domokos, Méliusz, fel-felutazott Páskándi, és olyankor éjszaka lerámolta a könyvespolcomat, mert forrásmunkákat keresett az éppen akkor írt sorozatához.
Magyar írástudók Bukarest-élménye, átmeneti vagy tartósabb bukarestisége külön kutatási tárgy (Sebestyénék nemrég megjelentettek erről egy tanulságos interjúkötetet) – másképpen érdekes és tanulságos, mint a kolozsváriak (például idősb Sz vagy a tanítvány Lászlóffy Aladár s a náluk fiatalabbak), később akár a marosvásárhelyiek találkozása, szembesülése az íróegyesületekben hovatovább többségivé váló románokkal. Nem elég ezeket a dolgokat kibeszélni (egyáltalán lehetséges?) egyetlen vagy akár sok-sok szeminárium.
G vagyis GG Korunkjának viszonylag korai, harmincas évekbeli kísérletét az 1957-es újraindulást követő évfolyamokban előírásszerűen, pártirányítottan végezték a régi-új Korunk-munkatársak – tisztelet a kivételeknek –, hogy aztán bő három évtizeddel később lehetővé váljon nagyobb teret biztosítani a belső szükséglet követelte elemzéseknek, a közösen megélt „román világ” új megnyilatkozásainak. Sebestyén erről ugyancsak mesélhetne. Ebbe a munkába áttelepedettek is bekapcsolódtak, mint éppen Csiki László Budapestről – aki nem szűnt meg „Ke­letre”, azaz haza, Erdélybe, Erdélyre figyelni, de Bukarestre is. Amikor a megfiatalodott Korunk-szerkesztőség, 1997 januárjában, „Magyarok, románok” vezérszó alatt állított össze különszámot, Csiki Laci újabb Mircea Dinescu-fordítást küldött; a Felszólamlás egy kelet-európai ország bejáratánál találó szeminárium-zárásnak mutatkozik, igaz, nem a dojnák, nem Eminescu melankolikus hangján szól a magyar olvasóhoz, de hát ez a 21. század már keményebb világ. És az irónia egyre nélkülözhetetlenebb. A Kolozsvár–Bukarest–Kolozsvár útvonalat követő szeminárium utolsó felszólítottja tehát Mircea Dinescu, a román fővárosban élő, 1989 decembere után egy ideig írószövetségi elnök, publicista és tévékommentátor, lap­szerkesztő, majd sikeres vállalkozó (Duna-parti birtokos és bortermelő). Csiki László magyarításában így szól Dinescu:

A templomban
a megszégyenült tolvaj
püspöke zsebébe dugja a kezét,
nehogy meglássa istenünk.
A paraszt azt kiáltja nagylábú fiának,
rejtse el csűr mellett felejtett bakancsát,
vendégek jönnek,
és elvégre nekünk is van nemzeti büszkeségünk,
mert japán turisták jönnek
aprócska veréblábakon,
tipi-top,
felcsipegetik a búzát, a napraforgót,
Van Gogh szemeit.

Hát egyszer csak
a gyöngédség órája száll alá a városi kórházra,
s az elvonós alkoholista
dajkálni kezdi az egészségügyi szeszt,
amit a nővérke éjjeliszekrényén felejtett,
„ibolya-likőrnek” becézgeti,
„isten veled, anyám”, „láttalak a sírhantok között”,
majd kicsapja az ablakot és kiabál:
„Isten hozott, Fogyasztói társadalom,
lásd el a bajunkat te is,
vegyél meg lábon frissiben,
vesekövünkből esztergálj
szerencse-kockát.
Mától nem elvtársazzuk a segget,
hanem önözzük,
holnap nehezebben húztok ki engem a kocsmából,
mint Shakespeare-t
az Encyclopaedia Britannicából.”

(Már a szemináriumi szünetben, a következő találkozásra gondolva, Sebestyén­nek eszébe jut egy kilencvenes vagy kilencvenegyes, kivételes alkalom a pesti Bajza utcában, a Magyar Írószövetség székházában: Dinescuék, a kortárs román irodalom fiatalabb nemzedékének a képviselői vendégeskedtek itt, a magyar elnök, rövidesen államelnök, Göncz Árpád fogadta őket. Nem protokolláris volt a hangulat – persze, még 1990 tavaszán kellett lennie –, de annyira azért nem, hogy ez a Dinescu-vers is elhangozzék. Különben is csak később született meg, a fordítás nyilván ennél is később. Hát igen, a fejlődés fázisai…)

Turul-Cola?
(Tizenhetedik szeminárium)

– Disznó világunkban rettentő jó érzés ismeretlenül beszélgetni olyan valakivel, aki a disznóságokat és hülyeségeket talán a kelleténél jobban érzi tiszta művészetbirodalmába betolakodni – s ezért a teljes visszavonulás útján haladva az alkotó szegénységet találja egyetlen életmegoldásnak. (Valószínűleg zavaros, amit most írtam; remélem, a baráti kézszorítás melege megérteti veled.) Most nem is írok többet; remélem, felvetődsz Pestre s találkozhatunk.
Ezt a levélrészletet ajánlja Sebestyén a szeminárium figyelmébe, noha eredetileg egészen más hangütésre, egy másik meghívott szövegére akart mindenek­előtt hivatkozni. Mindjárt oda fognak jutni, de előtte érdemes a két erdélyi barát ismerkedésének első fázisába betekintést nyújtani. A harmincas évek közepén küldte ezeket a sorokat Budapestről Kolozsvárra a nagyenyedi és kolozsvári diákságból néhány éve kinőtt, apjáékkal, Áprily Lajosékkal a régi fővárosba költözött diák – a levélírás idején az Eötvös Kollégium tagja: Jékely Zoltán. A címzett pedig a hat esztendővel idősebb, már több-kevesebb rendszerességgel publikáló költő, a Lázár utca lakója, Sz, azaz Szabédi László. 1942 és 1944 között majd együtt szerkesztik a kolozsvári Termést, de még 1945–46-ban is tehetnek közös sétákat a Kis-Szamos partján. A Turul-pörkölt szagától, illetve a Turul-Colától mindenesetre távol.
– Mi ez a provokáció? – csattan fel Sz, ahogy elhangzik a turulos hivatkozás –, mi ez a hülye, értelmetlen szókapcsolat? Turul-pörkölt? Turul-Cola? Lehet, hogy G, az egykori Korunk-szerkesztő GG stílusérzékét is sérti a fura összetétel. Ifjú Sz a maga csendes heherészésével fogadja a (két) fogalom bedobását mint szemináriumi tárgyét, hiszen ő, a három-egyek Szilágyi Domokosa megérte a COLA-korszakot, legalábbis olvasmányaiban (mint a beat-nemzedék elkötelezett híve), s alighanem volt személyes találkozása az amerikai varázsitallal a bukaresti barátja öreg Volgájával megtett (és természetesen elakadt) nyugat- és észak-európai útján. A metafora, a nyilvánvaló provokáció azonban némiképpen magyarázatot igényel.
– 1907-ben (tehát idősb Sz születésének évében – pontosít Sebestyén) állították fel Tatabányán, a város fölötti hegyen a budai madár pontos mását, mely nagyszerűen látszik lentről, a fővárosba tartó autósztrádáról és a vonatablakból is. A madár vészjóslóan néz le a magasból a bányász- és munkásvárosra, és valószínűleg elfogja az undor, mert a látvány bizony ronda. A szomszédos hegyen magányos aknatorony tör az ég felé, íme a város két büszke jelképe, nemigen figyel rájuk senki.
Figyelt viszont Krzysztof Varga lengyel író, a Turulpörkölt című rendhagyó útikönyv szerzője; könyvét a nagy sikerű lengyel kiadást követő évben, 2009-ben fordították le magyarra, és nem valamelyik zugkiadó (van belőlük elég!) adta ki, hanem éppen az Európa. De ne szakítsuk félbe Kristófunkat, hadd magyarázza ő a bizonyítványát.
– Csak akkor jöttem rá, hogy turulvadászatra kell indulnom, amikor a kezembe került egy szórólap a Fő utcai Lánchíd sörözőben, nem messze a Várhegy alatt húzódó alagúttól, mely fölött ott kevélykedik a leghíresebb turul. A legtöbb kocsmában vannak ilyen, könyvjelzőnek használható szórólapok. Rengeteg van belő­lük, általában reklámoznak valamit, tehát ha valaki nem gyűjtő vagy antropológus, nem érdemes különösebb figyelmet fordítani rájuk. Ez a cédula azonban fölkeltette az érdeklődésemet, mert egy nem létező terméket, Turul-Colát hirdetett. Im­presszionista képekről ismert pózokban üldögél a gyepen egy kisebb csoport, és Turul-Colával élvezkedik, az üvegek némiképp a lengyel almaboros palackokra hasonlítanak. A Turul-Cola mint ötlet pompásan összeköti a magyar hagyományt (a turult) a kozmopolita környezettel (a Coca-Colával). A reklámügynökség „krea­tívjai” a Turul-Cola kitalálásával zseniálisan kapcsolták egybe a lokálist az univerzálissal. Ezzel az egyszerű fogással jelenítették meg a mai posztkommunista társadalmakat nyomorító bilincspárt: a globalista kapitalizmust, mely mindent felszámol, ami eredeti, és elszántan törekszik az egységesítésre, no meg a nemzeti hagyományt, amiből Európának ebben a részében képtelenek kiszabadulni az országok. A hagyomány terhének kellene kiegyensúlyoznia a fejünkre zúduló tömegkultúra monstrumának terhét. Ehelyett mind a kettő lefelé nyom.
Otthonról, Lengyelországból ismerheti Krzysztof Varga az általános, térségünkre jellemző jelenséget – de honnan az érzéken