Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. És szép volt az a város, miképpen szép volt a városban minden. És állt ennek a városnak a közepén egy öreg templom, felette öreg toronnyal. Erős volt az a templom, és magas annak tornya. Ékszer volt az az évezredes dicső koronán. Olyan magas volt a templom s még magasabb annál az öregtorony, hogy a főhajó cserepes tetejéről sokszor nyáron sem olvadt le a hó. Az öregtorony pedig mindig fehér volt, és messziről mutatta az utat a keresőknek.
Egyszer alpinisták vágtak neki az öregtoronynak, hogy megnézzék, nem vásott-e meg a vén kereszt a magasban, nem kell-e kicserélni. Ember még nem indult azelőtt az öregtoronynak. Három napon és három éjen át mászták a magaslatot, amikor sűrű vihar kerekedett odafent. A város népe csak nézett felfelé, de semmit semláthatott, annyira sűrűzött a förgeteg a templomháton. A pap volt minden reményük, aki negyedóránként meghúzatta a harangokat, délben különösen hosszan, hogy az alpinistákat vezesse. Hetek múltán, kettőt kivéve, összefagyva és lesoványodva tértek meg a bátor férfiak, egyikük hordágyon, üszkösödő lábakkal. Úgy mondták, várták a vihar végét, míg az élelmük kitartott, hátramaradt két társuk az öregtoronyra indult, amikor ők maguk visszafordultak.
Mindez sok-sok esztendeje történt, még a nagy hidegek idején. Hanem az utóbbi években visszahúzódott a hó, és a gleccserek is elolvadtak az öregtoronyról. Távcsővel fedezték fel akkor az egyik alpinista holttestét, háttal a magaslatnak. Talán visszafordult ő is társai után. De talán járt fenn, és az öregtorony tetejéről volt útban lefelé, amikor a fagyhalál utolérte. Nem tudjuk. Csak a baglyok tudják.
Lakott az öregtoronyban egy derék-öreg bagoly a fiaival. Párját varjak pocsékolták össze nem is olyan rég. Anya nélkül cseperedtek hát a fiókák felette bölcs madarakká. Becsülettel éltek, amíg lehetett, mikor is Szent András havának utolsó estéjén a derék-öreg bagoly maga köré hívta a fiait. És így szólt:
– Voltak idők, mikor még hatalmasok voltunk, és oroszlánokra vadászhattunk. De minden változik. És azoknak a koroknak csak mi, kevesek maradtunk hírmondói. És igen hitvány hírmondói, aminthogy anyátokat jöttment varjak is széttéphették. Nézzétek meg jól, ez az utolsó, hogy a nap úgy tér szentületre, amiképp ezredéve bajjal megvívtuk magunknak. Mert holnap fordulni fog a világ.
A derék-öreg bagoly a lemenő napra mutatott, és aztán hosszan hallgatott. Hallatszott a mélyből, amint egy borvirágos hang a korona ellen esküdött, hogy meglássátok ti majd, ha én leszek a jószágigazgató. Kiirtom ezt a csürhét. Üvegek törtek, mire néhány varjúszárny susogott a hangok felé. Aztán vér folyt, és borvirágos röhögés kelt az alkonyatban. A derék-öreg bagoly komoran folytatta:
– Jönnek a varjak. És íme, elbeszélem nektek, mire számítsatok a varjaktól, mert ilyen szapora és alávaló népséget nem tudhatunk megállítani. Két dologra ügyelni fognak. Elsőbben is a régi elöljáróknak írmagját sem hagyják majd életben, másodszor nem fognak kezdetben a törvényekhez és az adókhoz nyúlni. És mivel az apró sérelmekért bosszút állna a maradék, nem tudván a nagyokért jogosan bosszulni: dédelgetni, vagy elpusztítani fognak minket a varjak, de inkább ez utóbbi. Mert három módja van az alig bővült birodalom megtartásának, és mind a három ugyanoda vezet. Elsőbben is elpusztíthatja mind a bekebelezett földek ősi lakóit. Másodsorban hatalmas számban közéjük költözhet. A harmadik mód kevés vezetőt kiemelni a maradékok közül, hogy azokon keresztül kormányozhassa a birodalom a foglalt részeket.
Fiaim, a varjak hosszú ideje folydogáltak közénk. Most viszont tömegesen jönnek. Vagy hirtelen pusztítanak el, vagy a nyakunkra költöznek. Mert így még most is erősek vagyunk, és ezt nem tűrhetik.
Rossz cefre szaga emelkedett az öregtoronyba – a „jószágigazgató” ordibált valamit. A fiókák összerezzentek, mintha egy patetikus vers szakaszai lennének a főtéri mikrofonnál ázó csípőficamos diáklány különben egészséges fogsorára aggatva. Akit mellesleg azért ver ilyen hálátlan feladattal a sors és az eső, mert ki mást verhetne, ha már áldani nem mutatkozik sok kedve. Az önjelölt jószágigazgató ordibált szakadatlan, hogy bolond, ó bolond, há’ gyere má’ ide, bolond. És a vasút mellett a sós tó morajlani kezdett. Éjszaka volt, és a város borzongott. Karácsony havának első napjára virradt, és meleg volt, hogy izzott bele a levegő, igazi fürdőző idő.
Hajnalodott, és a bolond hangja kunkorodott házról házra, hogy délután gyűlés lesz a főtéren, és ötven bot, aki nem lesz ott. Maradékok főleg. De hát kik azok a maradékok? Kérdezték. A bolond nem tudta. Csak vigyorgott, mint aki zsilettet szopogatott. Erre fenn, az öregtoronyban a derék-öreg bagoly illedelmesen elfordult, és hányt. A köpetben fekete toll és csontok voltak. Elegánsan megtörölte a csőrét, és folytatta:
– Jól alkalmazott kegyetlenségnek nevezik, amire hirtelen, a körülmények kényszerítésére kerül sor, s amit nem kitartóan alkalmaznak. Rosszul alkalmazott pedig az, amit eleinte alig veszünk észre, s idővel ahelyett, hogy megszűnnék, erősödik. A varjak alávalók, és sokan jönnek. Megengedhetik maguknak az utóbbi luxusát. És meg fognak állni a lábukon, mert tőlünk rabolt pénzzel és saját katonasággal rendelkezvén, megfelelő hadsereget szervezhetnek, és csatát vívhatnak bárkivel. Velünk. És a székvárosát fogja legelőbb felszerelni, és a vidéket hanyagolni fogja a birodalom. Pusztulni fog az örökségünk. Napjainkban azt tapasztaljuk továbbá, hogy a szószegő birodalmak vittek véghez nagy dolgokat, kik az emberek eszén kifogtak; ezek végül is többre vitték, mint akik igazul jártak el. Nem számíthatunk tehát semmi jóra. Mert amikor a birodalom úgy szerez új országot, hogy azt tagállamként régebbi birtokaihoz csatolja, akkor ezt az államot le kell fegyvereznie. A csőrünket is kicsavarják majd a varjak. Sőt, hogy a birodalom emelkedhessék, első ellenségeinek tesz meg bennünket.Hogy legyőzetésünkkel hirdesse nagyságát.
A diáklány lassan felnőtt, de minden évben, minden szobros-öltönyös rendezvényen szavalt valami csöpögőset. Csípőficama nem kapott kezelést, tehát tanulóéveiből szűzen, pattanásosan és furcsán-büdösen került ki. A néhány bagoly alakú versszak volt mindene, amire emlékezni tudott diáksága idejéből. A szerelmek és csalódások, de a posztinorok és abortuszok is messze elkerülték. Tulajdonképpen nem folyt az élete. Csak csöpögött nyúlósan, mint a csiganyál, furcsán-büdösen (talán a virágjában elszaporodott gomba miatt, mert nem nagyon mosta).
Délután kikiáltották Impériát.
A derék-öreg bagoly nyugatra nézett az öregtoronyból, ahonnan a nap utolsó sugarai szipogtak. Éána felé. Ahonnan nézve még mindig Linna. Aztán kelet felé fordult, nemcsak nyakból, hanem méltósággal. Fekete volt az ég alja, és szárnysuhogás hallatszott. Cédák combjain súrolják így egymást a lükraszálak. Onnan már Urbiát suttogták.
Életükben először a bagolyfiókák nem várták meg apjuk szavát, hanem kirepültek az öregtoronyból, és apjukat hívták, hogy mind együtt menjenek a nap után. A derék-öreg bagoly az ereszre rebbent, onnan tekintett szerte a tájra. Biccentett. Menjetek, sóhajtotta, nem haragszom. Én nem megyek.
A város szélére már megérkezett az Impériát és Urbiát hozó fekete suttogás, de a fiókák még várták apjukat. Az keletnek fordult, és nem mozdult, feléjük sem pillantott többet. Farkasszemet nézett az áradó tömeggel. A Vórin és a Mágon túli első varjak megérkeztével a fiókák szétrebbentek az öregtoronytól, és heten hét határnak vették útjukat. A derék-öreg bagoly pedig nem mozdult, mintha odafagyott volna. A jövevények azt sem tudták, macskabagoly-e vagy gatyáskuvik, de legalábbis nem veréb. Körbekárogták, faggatták, hogy mondja már, kicsoda-micsoda. A derék-öreg bagoly ült és hallgatott, hiába köröztek körülötte a zivatar hírnökei. Hetekig ment ez így, amíg a varjak megunták, majd megsajnálták, de azért nem hagyták ott. Gyanús elem volt. Menj, egyél valamit. Harsogták. A deréköreg bagoly nem ment, nem mozdult, hallgatott. Végül megszólalt, de csak annyit mondott: csiricsári népre nem hagyom a tornyot.
Az örökszüzet ketten segítik fel a színpadra. Tévé, rádió, még az anyatejet szürcsölő csöppség is rá figyel, merthogy olyan jól ad elő. És főleg: mit. Régebben csöpögős verseket morzsolt mára derék-öreg fogai között, újabban meg meséket mond szombat reggelenként a rádióban. Mostanra is egy mesével készült, vérről és becsületről. Taps, még egy mikrofonpróba, a meddő élet gondolatát elhessentő újabb taps, ájtatos csend. Vastag bugyi-szoknya a szagok ellen. Csend. Egyes kamera ráközelít. Kezdi.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. És szép volt az a város, miképpen szép volt a városban minden.