Pillantásom a terrárium üvegén elakad,

mögötte neonfolyó vibrál,

párhuzamos hullámai közül

egy ijedt, kopasz arc bámul.

Csont és bőr, törpeszerű,

csak bámul maga elé folyton, némán,

majd énrám. Utálok vele összezárva lenni,

és ez idővel se javult. Semmit.

Néha jönnek ugyan, akik szoktak,

de sosem az, kinek kellett volna.

Kiemelnek, a másikat is, megetetnek

táppal, mindig ugyanazzal,

de legalább addig sem láthat! –

hiszen úgyis megint összezárnak vele.

Hetek teltek el ezzel, meg hónapok,

évek, évtizedek, és még mindig 

nem tudom, kettőnk közül melyik vagyok,

és hogy mikor jönnek végre értem?

Várom, hogy pattan az üvegburok.