[Látó, 2009. október]
Nem szokás e hasábokon (csak halkan jegyzem meg: máshol sem nagyon gyakran) a végzős színinövendékek vizsgaelőadásairól írni. Pedig… Pedig nem lenne érdektelen reflektálni arra, merre tart a fiatal színjátszás, azaz merre is tartanak a végzősök színészileg, illetve, hogy az ifjabb rendezői, dramaturgi pályára készülő generáció milyen színházkoncepció kiépítése felé tendál. A másik pedig ebben a felvetésben az, hogy e vizsgaelőadásokat nézve, a fiatal kolozsvári magyar színjátszás (mert arról lesz itten szó) is új megvilágításba kerülhet, vagy legalábbis a Tompa-féle színház mögül, alól vagy mellől egy újabb, másmilyenebb színház arca látszik előbukkanni – az orrát legalábbis már kidugta. A kolozsvári színjátszásban, ja és persze az erdélyiben is centrális helyet elfoglaló Kolozsvári Állami Magyar Színház mellett egy másfajta alkotói színháznyelv kezd kibontakozni Kolozsváron, és ez jó, mert ha van alternatíva-kezdemény, az mindig jó, még akkor is, ha ez természetszerűleg a „centrálszínház" almához kötődik. Persze nem állandó színház ez, hiszen többnyire a tavaszi miniévadokra korlátozódik a jelenléte, állandó társulata, épülete sincs (többnyire a Radu Stanca stúdióteremben zajlanak az előadások), mégis van. S hogy van – vigyázat, szubjektív megfigyelés következik! –, azt az idei végzősök színházi miniévada befejeztével érezni a leginkább.
Úgy tűnik, Albu István és Gönczi Hunor rendező, illetve dramaturg összeszokott párost alkot, hiszen a tavalyi Karamazovok előadásának koncepciója is az ő közös munkájukat dicséri. Az idei végzősök a Hatházi András rendezte Tartuffe mellett az Albu rendezte Fizikusokban mutatkozhattak be a közönségnek és a szakmának. A helyszín ismét a Radu Stanca stúdióterem, csak tessék, csak tessék!
A kiindulópontom sohasem holmi tétel, hanem egy történet.2 A fost odată...3
A történet pedig általában az első hanggal/betűvel kezdődik, tehát akkor kezdjük az A-val és annak elhagyásával. Dürrenmatt darabjának a címe A fizikusok (németül is ott az A a Die Physikerben), a végzősök plakátján mégis az szerepel: Fizikusok. Igazán nem nagy ügy egy A-t elhagyni vagy hozzáragasztani, nem is kellene ennél a kérdésnél sokat időzni, valahogy mégis van ennek némi jelentősége – mint ahogy, mondjuk, annak is volt, hogy Alföldi Róbert is elhagyta azt a bizonyos A-t Bartis Attila A nyugalom című regényének filmre vitelekor. A fizikusok határozott cím – behatárol, pontosan kijelöli, hogy kikről beszél, mely fizikusok figuráját teremti meg a dráma, csakhogy e három fizikus – Einstein, Newton és Möbius – folyamatos identitáscsere-játékot játszik, egyáltalán nem biztos tehát, hogy akit a dráma Newtonnak nevez (és aki magát is így nevezi), az valóban Newton. Bonyolultabb lesz még e játék, most egyelőre csak annyit: indokolt, hogy elmarad az az A.
A kiindulópontként szolgáló történetet következetesen végig kell gondolnunk.
Adva van tehát – mind a drámában, mind az előadásban – előbb két, majd három megfojtott ápolónő, három férfi (azaz három tettes/gyilkos, kinek melyik szó szimpatikusabb), aki fizikusnak képzeli magát, egy detektív, egy ideggyógyász és egy főnővér, a helyszín pedig: a Les Cerisiers magánszanatórium. Möbius, a zseniális fizikus kitalálja magának Salamont, azt, hogy a bölcs király rendszeresen megjelenik előtte, és tollba mondja a világ összefüggéseinek titkát, azért, hogy felfedezéseit titokban tarthassa. Magányra és szabadságra vágyik, ezért zárkózik szanatóriumba. (A paradoxonban a valóság tükröződik.) Őrült vagy csak tetteti? És ott van még két páciens, az egyik Newtonnak, a másik Einsteinnek hiszi magát. Valójában azonban csak tettetik az őrültséget, mert Möbius felfedezéseire hajtanak, azokat akarják megszerezni, hisz világos előttük, hogy Möbius zseniális elme. Mindketten, illetve mindhárman szerelmesek lesznek az ápolónőjükbe, ezért meg kell őket ölniük, hogy semmi se tántoríthassa el őket a nagy céltól. (Apropó ápolónő: Gulácsi Zsuzsanna mindhárom szerepében – ápolónő, Roséné és rendőr – egy-egy újabb arcát képes színészi munkájával megmutatni.) Őrültségnek épp elég ez is… A kiindulópontként szolgáló történet ennyi, a kérdés pedig, hogy hogyan viszi mindezt színre a dramaturg, a rendező és a végzős színisek.
Félsötét terembe lép a néző, a színpadon (vagy inkább színtéren) az első jelenet szereplői állnak: a közönséggel szemben Martha Boll főnővér (Pálosy Zsuzsánna) fehérben, fagyott mosollyal az arcán, ami az előadás végéig nem is kopik le, a nővér felé fordulva meg a felügyelő (Vetési Nándor) fekete öltönyben, szúrós tekintettel, cigarettázva. Visszaszámlálás: a csap (vagy az eső?) csöpögésének ritmikus, szabályosan ismétlődő hangja méri az időt. Sötét. Az előadás egy olyan figurával indít, vagyis hát pontosabban a figura indítja az előadást, aki Dürrenmatt drámaszövegében nem szerepel, és aki ebben az előadásban mégis megtalálta a helyét. Egy frakkos, bőrnadrágos, cilinderes, fekete napszemüveges férfiról van szó, amolyan játékmesterről (Kőmíves Csongor), aki beinvitálja a nézőt a szanatórium világába, kitalálja, hol legyen a hulla (hűlt) helye – aki jelen esetben pusztán egy vörös körvonal a fehér-fekete kockás padlón.4 Ez a figura keretezi az előadást, és szótlansága ellenére folyamatosan kikacsint ránk, nézőkre. Beszélnie valóban nem szükséges, hiszen kifinomult gesztusrendszere, mimikája, mozgáskultúrája önmagában is beszédes.
A játékmester bevezetése alatt a Black Eyed Peas önparódiája, a Let’s Get Retarded című szám szól – stílszerűen. (S ha már ilyen kontextusban, ilyen figurával van bevezetve az előadás, vajon véletlen-e, hogy a játékmester alakjáról, öltözetéről rögtön Slash-re, a Guns n’ Roses basszusgitárosára asszociálok, különösen a November Rain esküvős-templomos jelenetének frakkos-cilinderes Slash-ére? Utólagos asszociációm: a cirkuszi porondmester is pusztán a véletlen műve lehet.)
A jelmezek és az előadás színvilágát a fehér-fekete kontrasztja határozza meg, ez alól csak a három fizikus fizimiskája, megjelenése kivétel. Csepei Zsolt vörös, szakadt nadrágban, vörös Einstein-os pólóban, barna öltönyben hozza a bolondos, játékos, gyermeteg őrültet, aki Einsteinnak képzeli magát (vagy legalábbis úgy tesz, mintha annak képzelné). Visky András őrültje zöld (egyes előadásokban kék), összekuszált hajával, technós szerelésével, ide-oda vibráló szemével, reflexíven használt feminin gesztusaival a paranoiás, állandóan figyelő, önreflexív bolond figuráját hozza játékba Newton alakjában, a kockás inges (hát hiszen fizikus!) Imecs Levente Möbiusában pedig az intellektuális, de lobbanékony, a legkevésbé pozőr őrült figurája formálódik meg.
A történethez, mely bolondok közt játszódik, csak a klasszikus forma illik.
A „modernező"5 előadások mindig kockázatos vállalkozások (egyébként a hagyományosabb realista szószínháziak is), hiszen ami egyik előadásban működik (a mikrofon, a mobiltelefon, a kortárs pop-, hip-hop-, rockkultúra sikerszámai, mai ruhák, mai enteriőrök és terek), az a másikban nagyon nem. A „modernezés" akkor zavaró, ha az előadás nem tisztázza a viszonyát saját korához, közönségéhez, illetve a darabhoz, vagyis ha reflektálatlanul „modernkedik". A Fizikusokban ezek az elemek nem maradnak meg kívülről az előadásba berángatott elemekként, hanem beleépülnek, hiszen viszonyba vannak állítva – illeszkednek tehát az előadás koncepciójába, egyébként sokkal kompaktabb módon, mint a tavalyi Karamazovokban. Kérdés viszont, hogy az erős rendezői koncepció nem nehezedik-e rá a színészi játékra, nem szorítja-e háttérbe a színészi munkát? Annál is inkább föl kell tennünk ezt a kérdést, mert vizsgaelőadásról van szó, tehát nem „csak" az igényes rendezői munka, a darab egyéni interpretációja a cél, hanem az is, hogy a pályakezdő színészek megmutathassák magukat a közönség és a szakma előtt. Aggodalomra azonban nincs okunk, a végzősök jól teljesítenek, láthatóan otthonosan érzik magukat az előadásban, összhangban vannak egymással.
Az ilyen történet, bár groteszk, mégsem abszurd (azaz nem ésszerűtlen).
Vissza tehát a történethez. Dürrenmatt darabjában Newton és Einstein se nem Newton, se nem Einstein, még csak nem is Herbert Georg Beutler és Ernst Heinrich Ernesti, hanem Kilton, illetve Eisler, szintén fizikusok, de két különböző titkosszolgálat kémei is, akik Möbius felfedezéseit szeretnék megkaparintani, és a maguk intézményének megnyerni Möbiust és a tudását. De hát Möbius épp az ellen menekül bolondokházába, hogy megússza a politikai kiszolgáltatottságot. Meggyőzi tehát „Newtont" és „Einsteint", akik ki akarnak jutni innen, hogy „Csupán az őrültekházában vagyunk szabadok. Csak az őrültekházában szabad gondolkoznunk. Odakint a szabadságban a gondolataink robbanóanyagok".6 Tehát maradnak. Csakhogy a beszélgetésüket a doktorkisasszony lehallgatta. Aktualizáló lehetett volna az előadás, ha beépíti például ezt a politikai vonulatot, illetve a lehallgatástörténetet, a rendező mégsem teszi, s ennek kifejezetten örültem.
Az előadás megtartja a dráma zárójeleneteként funkcionáló „bemutatkozó" monológokat, amelyekben a három fizikus Newtonként, Einsteinként és Salamonként olvassa fel önéletrajzát, tehát az őrült szerepébe való visszavedlés megtörténik. Az előadás – Dürrenmatt drámájával ellentétben – mégsem itt ér véget. Ezt a jelenetet követi a doktorkisasszony (Molnár Margit) monológja, miközben testén kígyó tekereg. Dürrenmatt a doktorkisasszony alakját púpos, ötvenöt év körüli aggszűzként találja ki, az előadásban viszont nincs semmilyen testi fogyatéka. (A testi fogyatékot Einstein és a főnővér „örökli" át tőle: mindketten jókora sebhellyel vannak megáldva – Einsteinnek a fején, a főnővérnek a száján díszeleg.) Nem is aggszűz, sőt: alakja a testén tekergőző kígyó és saját, időnként kígyónyelvként kisikló nyelve által, illetve a főnővérrel való viszonya miatt is erőteljesen szexualizálttá válik. A kígyó szerepeltetése sem válik puszta hatásvadász, nézősokkoló elemmé – általa és a játékmester első felvonást záró (konkrét) vedlése által a vedlés metaforikus értelmét is behozza a képbe: előreutal a második felvonás történéseire, amelyben a lepel és a bőr külső rétege minden tettetőről (átvitt értelemben) lehull.
„A tetteiteket előre kiszámítottam" – mondja a doktorkisasszony, csakhogy szavait nem a három fizikushoz intézi, ahogyan Dürrenmattnál, hanem hozzánk, nézőkhöz. S ha nem keveredtünk volna még eléggé gyanúba mi magunk is, arról a játékmester Nietzsche Imigyen szóla Zarathustrájából összeollózott,7 szintén a nézőkhöz intézett szavai gondoskodnak: „Hol az őrület, amellyel be kellene titeket oltani?"
Hol van tehát az őrültség és a normalitás határa? Van-e egyáltalán határ? Szerencsére ez az előadás nem ilyen bináris oppozíciókban gondolkodik. Ha bennünket is gyanúba kevernek, akkor nincs külső szem, nincs egy felsőbb instancia, amely felől megnyugtató válasz adható a kérdésre.
A paradoxonban a valóság tükröződik.
Aki elutasítja a paradoxont, kiszolgáltatja magát a valóságnak.
Jegyzetek
1 A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kara harmadéves színis hallgatóinak előadásáról. (Fizikusok, komédia két felvonásban, 120 perc. Rendező: Albu István, dramaturg: Gönczi Hunor, díszlettervező: Farkas Lóránd, jelmeztervező: Kürti Andrea.)
2 A kiemelt mondatok Dürrenmatt a dráma szövegéhez fűzött 21 pontjának „véletlenül" (lásd 8. pont: „Minél tervszerűbben cselekszenek az emberek, annál nagyobb erővel ütköznek a véletlenbe.") kiválasztott tételei, illetve „véletlenül" talált mondatok a drámából.
3 A ªuie Paparude román elektronikus együttes A fost odatã című száma az előadás első felvonásának végén hangzik el.
4 E fehér-fekete kockás tér az előadás egyik jelenetében sakktáblává alakul, s ebben a térben a sakkbábuk harci eszközzé válnak, hiszen a főnővér és a játékmester a bábukkal üti le és dobálja a három fizikust. Az előadás ezen pontján már egészen világos, hogy foglyok a szanatóriumban.
5 Jobb híján használom ezt a szót. Lehetne „aktualizálást" is mondani, csakhogy ezen elemek működésbe hozásától, az előadás kortárs környezetbe való helyezése által még önmagában nem lesz egy előadás aktualizáló.
6 Dürrenmatt Möbiusának szavai.
7 Gönczi Hunor szíves szóbeli közlése.