[Látó, 2010. április]

1.
Attól tartok: nem látok a falig.
Vad képzeletem regényben lakik.
Akadozik a hipotalamusz.
Érzelmeim szabályozása romlik,
amiről szó van, nem kalandregény,
nem is fantasztikus.

Amiről szó van, elevenbe vág.
Nem éppen fraktál, nem is jégvirág,
de annyi bizonyos: mintája van.
Rendszer szerint teszem tönkre magam.

2.
Azt gondolom: valaki folyton éghet.
Gömbvillám kergetheti az igéket
a lázas főben, annak meg sem kottyan.
Nem kényes hangszer, drága mívű tokban,
a szív, de fogyhatatlan, lágy kenyér,
melynek végére ember sosem ér.

Azt gondolom: tűrjön a sziklaszirt,
ha zúgó árral így dacolni bírt,
tűrjön a barlangmélyi sima kő,
évgyűrű tartsa számon: van idő;
anyagom nem tömb: csupa törmelék.
A türelem túlélni nem elég.

3.
Persze, mindvégig csak hiszem, hogy égek.
Hogy van folyó és a léptek enyémek.
Hogy amit tenni vélek: én vagyok.
Hogy égni, lépni, tenni volna ok.
Mindvégig csak hiszem, hogy tükröződöm.
Hogy nemcsak suta rög vagyok a földön,
de élet, derű, szellem és erő,
tűzvészként terjedő.

4.
Majd így is, úgy is bekerít a vég.
A dér belep, páncélba zár a jég.
Mindegy, mit tűrtem, mit nem tűrtem el:
a föld öle egykedvűen visel,
mintha nem érte éltem volna át
a zúgó nappalt, zajló éjszakát,
mintha nem érte értem volna meg,
hogy vad vagyok és vadat kergetek;
bezár szelíden, szépen, könnyedén,
ez biztosan enyém.